Szerelmem, Budapest

Szerelmem, Budapest

Ballada a költészet hatalmáról

2015. augusztus 21. - Szerelmem, Budapest

„A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.” 

Mai írásomban csalok egy kicsit, mert a helyszín már túl van Budapest közigazgatási határán, és Remeteszőlős, a legkisebb területű, alig másfél évtizedes község büszkesége. Mentségemre szolgáljon, hogy a történet igenis a szépséges Budapesten kezdődik, még pedig így: „A körúton állt egy telefonfülke”. Örkény Ballada a költészet hatalmáról című egypercesében aztán főhősünkkel, az emberek ügyes-bajos dolgait hallgató telefonfülkével egy nap olyan dolog történik, ami megváltoztatja az egész életét. Egy költő szerkesztőjének verse utolsó négy sorát olvassa be a telefonba, ám nem talál értő fülekre. Legalább is ezt gondolja, de másnap a fülke furcsán-szórakozottan kezd viselkedni. Sétálni indul a belvárosban, és egy, a Margitszigeten egy másik telefonfülkével töltött rózsaszín-romantikus éjszaka után („Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás.”) végleg megérkezik a fent leírt rétre, és nem is megy tovább.

dsc_0052_851x1280.jpg

2013-ban valóra vált a novella, köszönhetően a nagykovácsi otthonában éppen egyperceseket olvasó Oberfrank Pál színházigazgató ötletének, és persze a helyiek lelkesedésének és segítségének. Az átadáson, amelyet az író születésének 100. évfordulója alkalmából tartott emlékév záróeseményeként tartottak meg, az író felesége és fia is jelen volt. 

Az íróra emlékező telefonfülke kagylójából ugyan nem a novellában szereplő négysoros vers, hanem Örkény 15 egypercese szól ismert színészek tolmácsolásában, de a mai kirándulók sem tennének ezért panaszt.  

dsc_0047_853x1280.jpg

A fülke elején az író portréja fogad, oldalán életrajza és maga a mű olvasható. A fülkében telefonkönyv helyett az Egypercesek mára kissé megviselt kötetét lehet forgatni és írni az emlékkönyvbe – hiszen ez az ország legkisebb irodalmi múzeuma.

dsc_0037_828x1280.jpg

dsc_0039_1280x853.jpg

Az irodalom az egész környéket áthatja, a fülke melletti „Könyvmegálló” ingyenes, szabadtéri közkönyvtár, amelyből szabadon ki lehet venni és olvasgatni a köteteket, sőt, haza is vihetjük, ami megtetszik, ha beteszünk egy másik könyvet helyette.

dsc_0051_823x1280.jpg

Csak azt fájlalom, hogy az egypercesben említett megbúvó, csendes, derékig érő fűvel és vadvirágokkal benőtt tisztás helyett ma egy rendezett kis parkban áll a fülke.

dsc_0055_1280x853.jpg

Az eredeti helyszín regényesebb lenne, és akad is itt a közelben ilyen.

dsc_0062_1280x833.jpg

Lent az egész írás, de akinek egy egyperces olvasása is hosszú, az ezen az oldalon nemcsak ezt és további remek írásokat hallgathat meg Örkénytől, hanem a korabeli hangfelvételek segítségével magát az írót is a nappalijába varázsolhatja. Ki tudja, utána mi merre indulunk a szavak hatása alatt...

 

BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:

- Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.

Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

*

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

 

Helyszín

Remeteszőlős, Vénusz u. 6.

Forrás

http://mek.niif.hu/06300/06345/06345.htm

http://kotvefuzve.reblog.hu/eletre-kelt-orkeny-istvan-telefonfulkeje

http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=4220

Folyóisten lányai szomjaznak

Tátott szájjal bámultak a Barátok terén a járókelők 1835-ben, hiszen valami sohasem látott dolog került oda: egy közkút szobrokkal! (A kép kicsit később, 1870 körül készült.)

budapest-nereidak-kutja-a-ferenciek-teren-1870_1.jpg

Bármily hihetetlen, azelőtt Pest-Budán legfeljebb a pestis-oszlopok és szentháromság emlékművek jelentették a köztéri szobrászatot, amelyek természetesen vallásos tartalmúak voltak, és az egyház hatalmát hirdették. A reformkorban megerősödő polgárság azonban nemcsak építkezésekbe kezdett, hanem hamarosan megszületett a köztéri szobrok gondolata is. Ez történetünk esetében persze összekapcsolódott azzal a ténnyel, hogy az ivóvízellátás a városokban katasztrofális volt, így a közkutak rendkívüli jelentőséggel bírtak. (Ez így is marad még jó sokáig, ahogy az ötven évvel később elkészült Danubius-kút történeténél olvashattuk.)

Jött tehát az ötlet, és 1828-ban pályázatot írtak ki a városatyák, hogy a mai Ferenciek terére a – nyilván nem túl látványos - deszkával kerített kút helyére új, művészi tervet készítsenek. A pályázatot Dunaiszky Lőrinc és Bauer Mihály szobrászművész, valamint Kronberger János kőfaragó közös terve nyerte Mózes-kompozíciójával. Illő, hogy ehelyütt a teljes nevük szerepeljen, ugyanis a történelem nem volt olyan kegyes hozzájuk, hogy emléket állítson nekik – hiába nyerték meg a pályázatot, hét évvel később mégsem az ő művüket állították fel. Ezúttal nem a megszokott korrupcióról volt szó: egyszerűen túl drágának bizonyult a terv. Ezért aztán Uhrl Ferenc és Feszl József futott be, akik a költséges márványt pesti mészkőre cserélték, az alapzat pedig váci és csobánkai homokkőből készült. A leleplezéskor nagy lelkesedés kísérte az első közkútat, „mely Pest város terein szobrászati művel ékesíttetett”.

dsc_0183.JPG

A talapzaton vízköpők, kagylók és delfinek ontották az egészséges és friss ivóvizet a pesti polgárok nagy örömére, efelett pedig két korsót tartó nőalak magasodott.

dsc_0171.JPG

dsc_0169.JPG

Ma az útikönyvekben, sőt a talapzaton is az alkotás a Néreidák kútja néven szerepel – tévesen.

dsc_0173.JPG

Megalkotásakor ugyanis a Najádok kútja elnevezést kapta. Nem egyszerű igazságot tenni, mert a görög mitológia leírásai néha egymásnak is ellentmondanak, de a legáltalánosabban elfogadott magyarázat az, hogy mind a néreidák, mind a najádok nimfák, azaz a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői, ráadásul vízi nimfák. Míg azonban a néreidák egyértelműen a tenger istenének lányai, és elsősorban a Földközi-tengerhez kötődnek, addig a najádok a források, kutak, patakok és csermelyek gondozói. Hát igen, hogy kerülnének Pestre a tengeristen ivadékai?!

dsc_0178.JPG

dsc_0172.JPG

Hogy a névtorzulás mikor következett be, arról nincsenek adataink, mert a Honderű című lap a szobor átadásakor még így tudósított:

A Ferencz-szerzet-piaczi kútra a lefolyt nyáron épült obeliskot Fesl József kőfaragó úr készíté. Az obeliskon álló két Najad alakjának készítője Uhrl Ferenc úr. Ezen alakok magossága 7 láb, az urnával és a talappal együtt 10 láb, obeliskkal együtt az egész mű 3 öl 3 láb magos. A Najadok pesti, a többi építvény váczi és csabankai kőből készültek.

Uhrl Ferencről még annyit, hogy elég leleményes, ámde nem túl elvhű művész volt. A morva származású szobrász, miután a kúttal „befutott”, sorra kapta a megrendeléseket az arisztokrácia tagjaitól. Ezt a sikersorozatot a forradalom törte meg, és hogy megélhetését biztosítsa, éppen a forradalmi hevületet használta ki: jelvénytűket kezdett tervezni, és jó pénzért eladni. Aztán amikor a szabadságharc alakulása rosszra fordult, tisztán üzleti szempontú hazafiasságát eltitkolta, és olyan ügyesen fonta a szálakat, hogy Bécs az egyetem műtörténelmi tanszékével jutalmazta fáradozásait.

Talán ez is hozzájárult, hogy az általa készített kút is elvesztette népszerűségét, egyre inkább akadálynak tekintették, főleg miután a forgalom is felgyorsult a téren. Így aztán 1899-ben nimfáink nagy útra keltek: Kőbányán, a Liget-parkban találtak új otthonra. S ötven év sem telt el, a szobor romokban hevert a második világégés szomorú tanújaként.

Amikor a Ferenciek terét (amit ekkor éppen Felszabadulás terének hívtak) átalakították, és az utat a föld alá vezették, lehetőség nyílt arra, hogy a kutat az eredeti helyére visszahelyezzék. Győry Dezső szobrászművész süttői mészkőből varázsolta elő újra a najádok kecses alakját az eredeti képek alapján, és 1976 óta újra a belvárosiak gyönyörködhetnek a kútban.

dsc_0167.JPG

Azaz gyönyörködhetnének, ha kicsit jobb állapotban lenne. Mert a korsók ma üresen konganak, és a víz nélküli partra vetett delfinek látványától talán csak a kipufogógáz által szennyezett vízitündérek magánya szomorúbb.

Tátott szájú polgárokról, éltető vízcsobogás hangjáról, életteli fővárosról álmodom. Aligha egyedül.

 

Helyszín

V. Ferenciek tere

 

Források 

Budapest Lexikon

Vizy László: A „Najádok kútja” a Felszabadulás téren. Budapest folyóirat 1978/3.

http://www.mke.hu/lyka/11/241-242-regi.htm

http://nol.hu/kultura/a_ferjgyilkos_asszonyok_szobra-581371

https://www.kozterkep.hu/~/2383/nereidak_kutszobor_budapest_uhrl_ferenc_1977.html

http://egykor.hu/budapest-v--kerulet/nereidak-kutja-a-ferenciek-teren/1558

Az archív kép forrása: egykor.hu

Az Öreg Grófnő utolsó kincsei

„A Nyugati pályaudvarra érkezem, ami egy másik szégyen: egy szép régi épület, amelyik annyira koszlott és elhanyagolt, hogy alig látni kecses építészeti arányait. Leginkább egy pöcegödör szélén kolduló lecsúszott grófnőre emlékeztet.”

– írta 2010-ben az Economist bloggere, amikor Budapestre látogatott. És hát igen: Hányszor figyelte a Nyugati-pályaudvar, amint a csomagomat cipelve, sokszor futva valamelyik hazafelé tartó vonatra kapaszkodom fel? Több százszor. Hányszor figyeltem meg én, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai megvilágítják az Öreg Grófnő utolsó kincseit? Talán egyszer sem.

Mert ha őszinték akarunk lenni, valamennyien csak érdektelen és lehangoló helyként gondolunk erre a pályaudvarra. Pedig a titkok és rejtett kincsek tárháza végtelen...

p1230652.JPG

Kezdjük rögtön az építéssel! Az itt álló első indóházat 1846-ban adták át, abban az évben, amikor megnyitották az első vasútvonalat. „Miután a nagyméltóságú magyar kir. helytartótanács által megrendelt törvényes vizsgálata Pest és Vácz közti vaspályavonalat minden részben bevégzettnek találta, és a vonal s gépek biztos használatát hivatalosan helybenhagyta... ezen vasútvonal folyó július hó 15-én a köz közlekedésnek át fog adatni.” Az eseményre ma csak egy szerény tábla emlékeztet. p1230455.JPG

Így indult a magyar vasút és a Pesti Indóház története, amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy harminc évnek sem kellett eltelnie, és máris kevés volt a hely az országban szétfutó vonatok elindítására. Ráadásul az eredetileg a város szélén meghúzódó épület időközben az egyesült Budapest főváros közepére került, és tökéletesen keresztezte a ma Nagykörútként ismert útvonalat. Ezért pályázatot írtak ki, amelyet az Eiffel Tervezőiroda nyert meg, 1874-ben meg is indultak az építési munkálatok August de Serres mérnök tervei alapján. A három évig tartó építkezést úgy bonyolították le, hogy az új épületet az Indóház fölé emelték, amely eközben zavartalanul működött.

Az elkészült új állomás eredetileg a fantáziadús Budapesti pályaudvar nevet viselte, 1891-ben azonban már Nyugati Pályaudvarra keresztelték a keresztapa, az építési munkálatokat finanszírozó társaság után.

Az építtetőkre ma egy magyar és egy latin nyelvű emléktábla utal, amely egy eldugott helyen van elhelyezve az épület oldalán.

p1230592.JPG

Amikor a Bieberauer-Bodoky család történetét kutattam, egy második emléktábláról is olvastam, amelyen Theodor Bieberauer neve is szerepel, aki szerepet játszott a magyarországi vasútépítésekkor, és vezető pozícióban volt a Nyugati megépítésekor is. Dédunokája, Bodoky Richárd hatkötetes családtörténetében ezt írja: "Az építők névsorát megörökítő két márványtábla közül az elsőn a névsor I. Ferenc József nevével kezdődik, a másodikon Biberauer Tivadar nevével végződik".

A MÁV Kommunikációs Igazgatóságának tájékoztatása szerint azonban habár vannak adatok arra, hogy egy második tábla elkészülte tervben volt, a megvalósításról nincs tudomásuk. Esetleg az képzelhető el, írják, hogy a felirat a hasonló kivitelezésű, ám de üres táblák hátoldalán található, mint amelyen ez is.

p1230565.JPG

Sajnos arra a levélre, amelyben felvetettem, hogy esetleg leszednék-e a táblát, hogy megnézzük a hátoldalát, azóta sem jött válasz...

Így hát be kell érnünk a király dicsőségét hirdető táblával. Ez akkor persze természetes volt (ma sem idegen ilyesmi a hatalomtól), ahogy az is, hogy az első vonat Bécsbe indult, a király és királyné számára pedig várótermet építettek az érkezési oldalon. Ki gondolná, hogy a hatalmas zöld ajtó, amely felett Ferenc József jelmondata, a Viribus Unitis felirat díszeleg, ilyen csodát rejteget?

p1230510.JPG

Az idő vasfoga által kikezdett váróterembe belépve a fogadóterembe érünk, mely az Erzsébet-terem nevet viseli. Itt az érintetlennek tűnő falfestmények és stukkók között a vasútközlekedésben elvitathatatlan érdemeket szerzett Széchenyi István és Baross Gábor mellszobrait is megtalálhatjuk.

p1230384.JPG

Innen nyílik a királyi tárgyaló és a nyári kert.

p1230436.JPG

"Az érkezési oldali E pavilonban van egy nagy terem, a királyné terme, két öltözőszoba őfelségeik részére, egy hadsegédi és egy szolgaszoba. Ezek díszítése és bútoroztatása 50 ezer forintba került. Az egész udvari pavilon egy tökéletesen elkerített kis parkban áll, a virágszőnyeg közepén szintén egy kis szökőkút csörgedez."

- írta a korabeli sajtó.

Itt találunk egy gyönyörű panorámafelvételt a Királyi Váróról, amely ma nincsen nyitva a nagyközönség előtt, csak a MÁV Nosztalgiavonatok szerencsés utasai élvezhetik a málló pompát.p1230431.JPG

Az épületben tulajdonképpen bármilyen áruhoz és szolgáltatáshoz hozzá lehetett jutni már ebben az időben is, hiszen fodrásztól kalaposon át szemfelszedőig mindenféle üzlethelyiség várta az utazókat. Az indulási oldalon ma is hirdeti a régi nagyvonalúságot az étterem épülete, amely egy ideje gyorsétteremként működik, és nemrég a világ második legszebb McDonald’s-ává választották. Akkoriban persze még egy fehér abroszos pályaudvari resti volt, amelynek később Démusz János, Németh László apósa is volt a bérlője.

p1230581.JPG Sajnos az épület „ikertestvére”, a posta helyiségei ma használatlanul állnak, érthetetlen, hogy miért.

p1230606.JPG

De több más apró szépséget is felfedezhetünk, például a terrakotta padlót a pénztárcsarnokban, amely - ahogy a korabeli sajtó írta - nagyobb, mint a Vigadó nagyterme. Ettől jobbra esett a „málhafeladási terem”, a ma már kevésbé illusztris nemzetközi jegypénztár.

A homlokzat két oldalának tornyos épületei eredetileg az igazgatóság lakásaiként szolgáltak.

p1230634.JPG

Ami viszont az épület különleges szépségét adja, az minden bizonnyal a körútra néző üvegfal.

p1230661.JPG

Ma már történelem, hogy 1962. október 4-én délután fél három előtt nem sokkal tolatás közben leszakadt egy szerelvény tíz vagonból álló kocsisora, és áttörve a nagykörúti üvegfalat, az úttesten állt meg. A szolgálatban lévő vasúti dolgozók lélekjelenlétének köszönhető, hogy egyetlen ember sérült csak meg.

A bejárat egyik oszlopán egy amatőr emléktábla örökítette meg az eseményt, ottjártamkor azonban már egy ráragasztott felirat miatt láthatatlan volt, sajnos.

felszabadult_vonat.jpg

Azóta nyugodtabb a környék, és a Nyugati állandó morajlását csak a hangosbemondó szava töri meg rendszerint. Azért néha másféle hangok is betöltik ezt a különleges teret. Az LGT 1992-ben a Nyugati pályaudvar épületében tartotta búcsúkoncertjét, melyet egyébként a Posta Bank szponzorált. (A koncert hangulatából ízelítőt kaphatunk például itt.) De mások is képesek meglátni a romantikát az épületben. Gwen Stefani Early Winter című számában nemcsak a graffitivel tarkított vasúti kocsik tűnnek fel az éjjeli álomra készülődő pályaudvaron, hanem az énekesnő egyenesen a Királyi Váróban vonaglik a hulló rózsaszirmok között. (Mit szólna ehhez Sissi!) Arról nem is beszélve, hogy egy Cseh Tamás-album is a Nyugati pályaudvar címet viseli.

És ez csak néhány az Öreg Grófnő utolsó kincsei és titkai közül, amit a lepratelepen őrizget. Aki nyitva tartja a szemét, talán még másokat is felfedezhet, mielőtt a lepratelep örökre eltűnik. Rosszabb esetben az Öreg Grófnővel együtt.  

p1230608.JPG

p1230622.JPG

Helyszín

Teréz körút 55-57.

Források

Török András: Budapest könyv

Budapest Lexikon

Budapest krónikája

http://www.economist.com/blogs/easternapproaches/2010/08/budapest_diary_day_one?zid=303&ah=27090cf03414b8c5065d64ed0dad813d

http://magyarnarancs.hu/lokal/pompa-es-rohej-87326

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1877_oktober_28_a_nyugati_palyaudvar_megnyitasa/

http://urbanista.blog.hu/2009/10/21/a_nyugati_teri_a_vilag_masodik_legszebb_mcdonald_s_a

http://nava.hu/id/590596/

http://iho.hu/hir/vonat-a-koruton-121004

http://nol.hu/utazas/archiv-459981-263552

 

Látod, ez a varázsló kertje

Minden találkozás – legyen örömteli vagy fájdalmas, örökre szóló vagy röpke pillanat – az élet nagyszerű ajándéka, mert általuk formálódunk nap mint nap tovább.

Csáth Géza naplóját olvasva ez a régóta vallott gondolatom egyszerre egészen ismeretlen oldalról erősödött meg. Az 1912-13 között született rész, mely önállóan jelent meg, különös találkozásokról szól: lányok és asszonyok – naponta többen – adják meg magukat az örökké szereleméhes doktor úr ostromának. „Most is bámultam rajta, hogy milyen expressz gyorsasággal rontható el egy nő és tehető asszonnyá, legalábbis lélekben” – írja Csáth. Habár a lapokról egy végtelen vágyú férfi gátlástalan manőverei köszönnek vissza, amely mintha ellentmondani látszana a fenti elméletemnek, figyelmes szemmel mégis arra juthatunk, hogy ezek a nők semmiért sem cserélték volna el a találkozást a „Varázslóval”. Szobalányok, fürdővendégek, kezelt betegek, kezelt betegek feleségei és lányai – egy rövid időre mind különlegesnek érezhették magukat karjaiban. Persze ennek sokszor ára volt. Fájdalmas módon a legtöbbet ezért a találkozás-ajándékért éppen az a nő fizette, aki bizonyára az egyetlen igazi szerelme volt. Csáth Géza 1919. július 22-én szakította el örökre feleségét, Jónás Olgát magától és az élettől, három revolverlövéssel.

Pedig milyen szépen indult minden! A Brenner József néven Szabadkán született kisfiú egyaránt tehetséges volt a zenében, festészetben, írásban. Festő akart lenni, de rajztanára kinevette. Zenét szerzett, de szigorú ügyvéd édesapja, aki édesanyja korai halála után a családot jelentette számára, kijelentette, hogy amit ír, nem zene. Hegedűművészt akart faragni belőle, és bár a fiú tehetségesen játszott, vonzotta a zene, de még inkább az írás ragadta magával. Ebben szerepet játszott unokabátyja, Kosztolányi Dezső biztatása is. Már 14 éves korában zenekritikái jelentek meg a Bácskai Hírlapban. Tizenhét évesen elküldte egy novelláját Bródy Sándornak, akinek a biztatására már komolyan kezdett foglalkozni az írással. Már ha jutott rá ideje: Pestre érkezve ugyanis mindenki megdöbbenésére az orvosi egyetemre iratkozott be, és ott is maximálisan akart teljesíteni, minden idejét az anatómiára és az élettanra fordította. Azért egy napon mégis bekopogott a Budapesti Naplónál, és pár hónap alatt vasárnapi tárcaíróvá lett. Tehetsége mindenkit lenyűgözött. Ahogy önéletrajzában írta, egy éven belül majdnem minden fővárosi napilap és hetilap megnyílt előtte, és a Nyugat munkatársaként is dolgozott. Első novelláskötete, A varázsló kertje remek fogadtatást kapott az olvasók és kritikusok részéről, és ezt további sikerek követték. Zeneesztétaként sem volt utolsó, például ő fedezte fel elsőként Kodály és Bartók zsenijét.

1909-ben megszerezte orvosi diplomáját, és az Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni. A klinikát Moravcsik Ernő Emil vezette, és a tébolydák hatástalanságának beismerése utáni modernebb megközelítés példája volt, ahol már nem őrizték, hanem valóban gyógyították a betegeket. A páciensek elhelyezésének alapelve az volt, hogy a legnyugtalanabb betegek az épület hátsó traktusaiba kerültek, majd ahogy javult az állapotuk, jöhettek előbbre, és valamennyi beteg sétálhatott az udvaron, használhatta a közösségi helyiségeket. Az épület, amely jelenleg a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikájaként működik, ma is gyönyörű.

Kertje pedig mintha csak Csáth Géza A varázsló kertje című novellájának illusztrációjaként szolgálna.

Csáth 1909 és 1913 között nemcsak itt dolgozott, hanem a második emeleti szolgálati lakásban élt és alkotott – legjelentősebb művei itt készültek. (Az átépítések következtében az egykori lakás már nincs meg.)

Írásaiban ötvözi az orvosi, pszichiátriai megfigyeléseit az íróival. Ahogy Kosztolányi írja:

„Csáth Géza orvos. Pszichiáter, aki tudja, hogy lelki életünkben nincsenek csodák és véletlenek, a lelkünk történései éppen olyan végzetesek, mint a szívünk, a vesénk, a májunk működése és a haragunk, az ambíciónk idegreakcióját szabályos görbékben lehet levetíteni a fehér lepedőre.”

E metszéspont kiemelkedő alkotása az Egy elmebeteg nő naplója. (2007-ben film készült belőle Szász János rendezésével, Ópium: Egy elmebeteg nő naplója címmel.)

Közben a szerelem is utolérte. Jónás (született Stern) Olga, akit kedveskedve csak „édes kis sonkámnak” becézett, képes volt levenni a lábáról a fiatal orvost, aki ekkor még áradozva ír róla naplóiban. Keveset tudunk a nőről,  szinte csak  Csáth szemüvegén keresztül ismerjük, de az egy intelligens, rajongó, szenvedélyes képet mutat. Ez persze nem akadályozta meg a férfit, hogy minden adandó alkalommal „áldozzon Ámor oltárán” Olgán kívül mindenki mással is, aki az útjába került. 1913-ban házasodtak össze.

Ezt három évvel megelőzően azonban egy másik jegyességet kötött: először próbálta ki a morfiumot, mert meg akarta ismerni annak hatását. Uralkodni próbált a szeren, de az egyre inkább elhatalmasodott rajta. Délutáni álom című elbeszéléskötetében az így szerzett élményeit mutatta be. Ezen a helyzeten csak súlyosbított, hogy katonaorvosi szolgálatra hívták be, és minden más örömtől távol egyetlen vigasza a méreg maradt. Ekkori naplóiból még kiolvasható az istenkeresés reményteli útja, de mégis az elviselhetetlen magányt választotta. 1917-ben alkalmatlanság miatt leszerelték.

Talán a legszörnyűbb hatása a morfiumnak az volt, ahogy feleségében való bizalmát elvesztette. A korábbi naplókban még teljesen világosan látja, hogy a szer befolyása miatt gyanakvó, féltékenykedő lesz, minden ok nélkül, és gyakran írt arról, hogy le fog szokni. Később már csak az eszeveszett düh maradt, amellyel feleségét vádolja a leggonoszabb vétkekkel. „Pedig ma már jól tudom, hogy Ti tudtátok, hogy micsoda ostoba baromságot követtem el házasságommal. Hogy egy legmagasabb rafinériájú címeres szajhát vettem nőül, aki rossz volt és ördögi. Rettenetes sors.” 1918-ban kislányuk született, de elborult elméjével meg volt győződve róla, hogy nem övé a gyermek, így megalázó, eredménytelen kutatást folytatott az apa személyének felkutatására.

A leszokást segítendő vidékre költöztek, Földesen, majd Regőcén lett orvos.

„Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanútestén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott évekig. Naponta ellátta orvosi teendőit a kis bácskai faluban, és míg lehajtott fővel ballagott a biztos halál felé, sok-sok embernek adta vissza egészségét. Hogy milyen helyzetbe került, azt az utolsó hónapjáig nagyon jól tudta. Néha azt is, hogy nincs belőle kivezető út. Mint orvos, figyelte magát, és kísérletezett testével. Váltogatta a mérgeit, a morfiumot a pantoponnal és az ópiummal, de akár a hínárba került úszó, egyre jobban belebonyolódott.”

A vég elkerülhetetlen volt. 1919 júniusában még végakaratként 8 vénylapon üzenetet írt öccsének, és számba vette minden vagyontárgyát, részletesen rendelkezve, hogy mi kié legyen. Az Olga tárgyait sem hagyta ki. Nem mulasztott el öccsének néhány tanácsot is feljegyezni, például ezt (eredeti, állapotára is utaló helyesírás szerint): „Ha egy nőbe belészeretsz - menekülj tőle, mert a szerelem ha boldog is elpusztitja az egyéniséget.”

Azon a bizonyos napon nemcsak Olgát lőtte le, hanem a saját ereit is felvágta, egy orvos azonban megmentette. A szabadkai kórházban ápolták, ahonnan azonban szeptember elején megszökött, és elindult Pestre. A szerb demarkációs vonalnál határőrök feltartóztatták, bekísérték az őrszobára, ám egy óvatlan pillanatban nagy adag mérget vett be, amely végzett vele.

Harmincegy évet élt. A korszak legnagyobb prózaírója lehetett volna. Lányát öccse, Dezső nevelte fel. (Pár éve interjút közölt vele a Népszabadság, akkor kilencven éves volt.)

Holttestéről Csáth úgy rendelkezett, hogy szívét, máját és agyát vigyék Pestre az Elme- és Idegkórtani Klinikára, hogy Schuszter Gyula megvizsgálja. De csak az agyvelő jutott el a fővárosba, és a rossz tárolásnak köszönhetően az is felbomlott állapotban, vizsgálatra alkalmatlanul. Schuszter a klinika kertjében temette el barátja agyát, azon szoba ablaka alatt, ahol korábban élt és dolgozott.

Csáth Géza teste jelöletlen sírban nyugszik Szabadkán, és a pesti klinikánál sem lenne jel, ha nincs egy fiatal újságíró, aki komolyan vette az író végakaratát, miszerint azt szerette volna, hogy Weiner Leó Chopin emlékére írt darabjának (Miniatűr képek, op. 12, Andante) utolsó öt ütemét véssék arra a feketére pácolt tölgyfa keresztre, mellyel sírját jelölik meg. Tölgyfa kereszt nincs, de a klinika falára Kéner Balázs minden követ megmozgató igyekezetének hála 2005-ben emléktábla került, a kottával.

Most már tudjuk: nem csak írt róla, ő is Varázsló volt. És életét olvasva ugyanaz az érzés tölt el, mint a műveinél: a szív összeszorul a borzalomtól, és mégis visszafogott lélegzettel, gyerekként figyeljük a varázslatot. Ez is egy találkozás.

 

 

Helyszín

VIII. Balassa János utca 6.

Forrás

Csáth Géza novellái

Csáth Géza: Napló 1912-1913

Kosztolányi Dezső: Csáth Géza betegségéről és haláláról

Karinthy Frigyes: Csáth Géza (Nyugat, 1919. november) 

Kelecsényi László: Csáth és a homokember (Egy házasság története)

Esterházy Péter: Csáth Géza fantasztikus élete

http://www.napkut.hu/naput_2009/2009_06/003.htm

http://fuggosegek.blog.hu/2011/09/02/morfium_muveszet_nok

http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/nyomhagyok/csath-geza.html

https://www.kozterkep.hu/~/14128/csath_geza_emlektablaja_budapest_marosits_jozsef_2005.html

http://index.hu/tudomany/tortenelem/psych81127/

http://nol.hu/archivum/archiv-368558

http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2006/01/21/main.php?l=j2.htm

http://www.litera.hu/hirek/csath-es-a-homokember

http://www.napkut.hu/naput_2009/2009_06/073.htm

http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/csath.htm

http://nol.hu/archivum/archiv-376349-189627

http://hangtarnok.hu/tag/weiner-leo/

Ez gyilkol, az fosztogat

A szeretett Párizsom által átélt borzalmak hatása alatt jutott eszembe, hogy adós maradtam egy történettel, amely szintén az értelmetlen pusztításról szól.

Ahogy a történelemkönyveink szerzői, a XI. Incéről szóló cikkemben én is Budavár visszavételének dicsőséges pillanatait elevenítettem fel. Pedig a Szűz Mária segítségéért való hálaadás, körmenet és győzelmi ünneplés mellett az 1686. szeptember 2-i napok után jajveszékelés és vér töltötte be az utcákat. Az épületek nagy része már a heves ágyútűz áldozata lett, a palotából, a gótikus templomból és a lakóházakból is csak füstölgő romhalmaz maradt. Még szörnyűbb volt azonban az emberi kéz munkája: a katonáknak három nap szabad rablást engedélyeztek, így büntetlenül mészárolhatták le a megmaradt lakosságot, törököket és zsidókat, férfiakat, nőket és gyerekeket vegyesen. Csak kevesek menekültek meg azáltal, hogy váltságdíj miatt fogságba ejtették őket. A zsidók egy csoportja a nagy zsinagógába menekült, de az ostromlók betörtek oda is, többségüket megölték, majd rájuk gyújtották az épületet. Schulhof Izsák rabbi Budai Krónikájában így emlékezett a napra, melyen feleségét meggyilkolták, fiát elszakították tőle, őt pedig foglyul ejtették:

„Nagyon sok katona rontott be hozzánk, gyalogosok, kezükben tartva pusztító eszközeiket, a lőfegyverüket, csupasz kardjaikat, valamint magyar huszárok is, ők görbe kardjukat fogták a kezükben. És az istenházában vágóáldozatot áldoztak: Izrael fiainak ártatlan vérét ontották. Ahogy mondani szokás, jaj a fülnek, és jaj a szemnek: ez gyilkol, az fosztogat, az egyik rabol, a másik tipor. És azok a hangok, amelyeket kiadtak az Örökkévaló házában, bizony a keserűség napjának hangjai voltak! Nem lehet szólni, nem lehet beszélni arról a hangról! A szenvedés és elgyengülés és erőszaktétel hangját hallottam én akkor – vajha sohasem ismétlődnék meg!”

Izsákot harminc aranyért és egy hordó borért tudták kiváltani, Prágában kezdett új életet, de haláláig visszavágyott Buda várába. Oppenheimer Sámuel bécsi bankár élen járt a budai izraeliták kimentésében, megbízottja, Szender Tauszk prágai ifjú 275 budai zsidót és több tóratekercset menekített meg. 

Nem csoda, hogy a ma múzeumként működő Középkori Zsidó Imaház falára a 17. században a keresztények támadásától való rettegéstől vezetve írtak fel imákat!

Az egyik égnek irányított íjat ábrázol, és szövege Sámuel könyvéből Anna imájának egyik mondata: „A hatalmasoknak íja megtörik, és az elesettek erőre kapnak.” (I. Sámul 2:4)

Dávid király csillaga mellett pedig a papi áldás szövege: „Áldjon meg téged az Örökkévaló, és őrködjék fölötted. Ragyogtassa az örökkévaló az Ő arcát reád és legyen hozzád kegyelmes.  Fordítsa az Örökkévaló az Ő arcát feléd és szerezzen neked békét.” (4 Mózes 6:24-26)

 

A kis zsinagógát a 14. század végén építették, és a szíriai zsidó közösség használhatta. A déli oldalán még látszik a boltíves pillér, az északi oldalon a nők egykori imahelyének keretes ablaka.

Szemben vele, a mai Táncsics Mihály utca 23. szám alatt állt a gótikus nagy zsinagóga, és a kettőt híd kötötte össze. A nagy zsinagóga kéthajós, középen három oszlopos, csúcsíves boltozatokkal lefedett, gazdagon díszített, kilenc méter magas, hatalmas csarnok volt, körülbelül így nézhetett ki.

Építői feltehetőleg a királyi udvari építőműhely mesterei voltak. A frigyszekrény a keleti oldalon őrizte a tekercseket, a tóraolvasó középen kapott helyet.

A kis zsinagóga a Mendel család udvarán állt. Mendel Jakab gazdag zsidó főúr volt, aki elsőként tölthette be zsidóként az addig keresztény főuraknak fenntartott zsidóprefektusi állást, ami lényegében a zsidóság vezetőjét jelentette. A lenti kőrajz is megörökíti, hogy amikor Mátyás király Beatrixot feleségül vette, a követségben Mendel is ott volt (a képen bal szélen, kezében a Tóra), sőt, lovon, fegyveresen vonult be, amit a bajor követ rosszallott is, mert náluk a zsidók nem ülhettek lóra és nem viselhettek fegyvert.

Persze ez a néhány év csak azon kevés időszak egyike, amikor a zsidó közösség nyugalomban élhetett Budán. Sorsuk annak ellenére volt hányattatott, hogy IV. Béla idejében valószínűleg anyagilag is hozzájárultak Buda építéséhez, és így eredetileg egy igen védett helyen, a Szent György tér környékén telepedhettek meg. Ott állt az első zsinagógájuk is, amely ma valahol a föld alatt pihen, egy rituális fürdővel együtt. Temetőjük is volt a hegy lábánál, a mai Pauler-Alagút és Roham utcák határolta területen, innen számos középkori sírkő került elő (a legrégebbi 1278-ból!), ezek a múzeum udvarán láthatók.

IV. Béla szabadságlevélben biztosította szabad vallásgyakorlásukat, pap- és bíróválasztási, valamint zsinagógatartási jogukat.

Amikor azonban Zsigmond király új palotát építtetett, kellettek neki az értékes telkek, így a zsidóknak menniük kellett, így kerültek a mai Táncsics utca térségébe. Nem sokáig élvezték: 1348-ban és 1360-ban is elűzték őket vallásos türelmetlenségből, és a házakat a királyok keresztény főembereknek adták. 1364-ben térhettek vissza, ezt követően épültek a zsinagógák.

A török hódoltság azonban megint törést hozott: egy részüket legyilkolták, a többieket pedig a török birodalom más részeibe telepítettek át. Akik azonban visszatértek később, viszonylagos nyugalomban élhettek a török uralom alatt. Ekkor kerültek a kis zsinagóga falára a falfestmények, Budavár visszavételének igaz történetét pedig már ismerjük.

Mivel Európában elterjedt a híre, hogy a zsidók együtt védték Budát a törökökkel, sok európai városban pogromok törtek ki bosszúként. Budán a törökök kiűzése után nem maradtak zsidók, csak a 18. század végén jelentek meg újra.

A zsinagógák elpusztultak, és mivel azt gondolták, hogy már a 18. században eltűntek, csak a hatvanas években bukkantak rájuk a régészek. A nagy zsinagóga magasan álló falait és beomlott boltozatait 1964-ben Zolnay László találta meg, és Scheiber Sándor, nyelvész, irodalomtörténész, a pesti Rabbiképző Intézet igazgatója segítségével azonosították, hogy tényleg a Mendel-féle épületről van szó. Az ásatás befejezésére azonban akkor nem volt pénz. Scheiber professzor amerikai zsidó szervezetektől kért és kapott volna segítséget, az Állami Egyházügyi Hivatal azonban megakadályozta az ügyet, hiszen amerikai pénz elfogadásáról szó sem lehetett. Így hát a középkori falakat betemették – igaz, hogy a romokat megőrizzék, nem földdel, hanem finom homokkal. Elásva várja a boldogabb időket, hogy közös kincsünk lehessen. (Zolnay és Scheiber sajnos ezt már nem láthatják majd meg.)

1967-ben a kis zsinagógában múzeum nyílt, ahol látható a nagy zsinagóga rekonstrukciós képe, gótikus záróköve, és az udvaron hatalmas pilléreinek kiemelt kövei is.

 

Helyszín

I. Táncsics Mihály utca 26. (szerdától vasárnapig 10-től 14 óráig látogatható)

Források

Zolnay László: A budai Vár

Budapest Krónikája

http://www.muemlekem.hu/magazin/budavari_zsidosag_kozepkori_tortenelme_vegh_andras

http://www.muemlekem.hu/magazin/vari%20zsinagoga%20mendel%20jakab

http://www.zsido.hu/utazas/budai2.htm

http://m.168ora.hu/arte/zsinagoga-templom-zsido-buda-yossi-ben-nun-mendel-jakab-muzeum-107881.html

http://www.btm.hu/?q=imahaz 

http://budavar.btk.mta.hu/hu/utcak-terek-epuletek/tancsics-mihaly-utca/115-tancsics-mihaly-utca-21-23.html

http://budavar.btk.mta.hu/hu/utcak-terek-epuletek/tancsics-mihaly-utca/117-tancsics-mihaly-utca-26.html

http://www.zsido.hu/tortenelem/torok.htm

Csak egy éjszakára küldjétek el őket

„Przemyśl” – ez az egy szó áll a Margit-híd budai hídfőjénél álló emlékmű talapzatán. Az alkotó, aki minden éjjel a vérgőzös borzalom rémálmától űzve ébredt, úgy gondolhatta, hogy soha, senki nem felejtheti el ezt a nevet. 

Sződy Szilárdnak hívták, és a megbízatást azért kapta, mert mindenképpen olyan művészt kerestek, aki maga is részt vett a prezmyśli ostromban. Az 1932-ben felavatott emlékmű Budapest talán legfélelmetesebb, üvöltő oroszlánját ábrázolja, mancsa alatt az erőd romjaival és egy háborús zászlóval.

A talapzat másik oldalára egy tábla is került: „Przemyśl várában hősi halált halt magyar véreink dicső emlékezetére emelték a bajtársak a székesfőváros közönségének támogatásával. 1932. ’Küzdtek oroszlánként’ Magyarország várkapujában. Légyen a példa örök.”

Legyen a példa örök? Vajon mire gondolhattak? Biztosan nem arra vágytak, hogy megismétlődjön az első világháború egyik legborzalmasabb csatája...

Przemyśl a mai Lengyelország területén fekvő település. Amikor Lengyelországot először darabokra tépték a nagyhatalmak, Galícia a Habsburg Birodalomhoz került, és hogy helyzetüket megerősítsék, erődök sorát építették fel itt az osztrákok. A przemyśl-i erőd építését 1873-ban kezdték el, 24 évre tervezték, de pénzügyi okokból sohasem fejezték be teljesen. Így is a harmadik legnagyobb erődnek számított Európában Verdun és Antwerpen után.

Alig két hónappal a szarajevói halálos lövés eldördülése után, 1914 szeptemberében már elszenvedték az első vereségüket a Nagy Háborúban a Monarchia csapatai, így aztán a Przemyślen keresztül történő visszavonulásra kaptak parancsot. Az erőd védői (a méretek érzékeltetése végett: 120 ezer fős helyőrség!) kapták azt a feladatot, hogy felfogják az orosz támadásokat, és biztosítsák az osztrák-magyar hadak visszavonulását.

Az első ostrom az orosz sereg vereségével végződött, de 1914 novemberében újraindult. Ezúttal az orosz hadsereg taktikát váltott, és közvetlen összecsapás helyett elvágta az utánpótlási vonalakat. A kemény tél beköszöntével gyorsan kimerültek az erőd tartalékai. Folyamatosan csökkentették az élelmiszeradagokat, és csaknem tízezer lovat is leöltek, hogy húshoz jussanak. Betegségek tették még elviselhetetlenebbé a védők helyzetét. Miután egy sikertelen kitörési kísérlet során újabb ezrek vesztették életüket, az erőd vezetése parancsot adott az erőd megsemmisítésére és a megadására, amire 1915. március 22-én, majdnem fél év borzalom után került sor. Az erődért folyó ütközet a „Keleti Verdun” jelzőt kapta.

A több mint 130 000 osztrák-magyar hadifoglyot nemzetiségek szerint szétválogatva Oroszország távoli zugaiba szórták szét, ahonnan csak évekkel később térhettek haza – ha ugyan. Őket már aligha vigasztalta, hogy 1915 júniusában ismét sikerült az oroszoktól visszaszerezni az erődöt.

Nem Sződy Szilárd volt az egyetlen, aki művével emléket állított a borzalmaknak.

Az erőd védői között egy fiatal poéta verselgetett esténként, amikor az egyenruhát levetette. Eredetileg Áchim Gézának hívták, de aztán szülőfaluja nevét vette fel. Édesapja ugyanis Gyónon (ma Dabas része) volt evangélikus lelkész, és Géza is teológiát kezdett el tanulni, amíg a modern eszmék olyan zavart nem keltettek a lelkében, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Ezt követően Isten szolgálata helyett a haza szolgálatába szegődött: hivatalnok lett. Viszonylag korán írt már verseket, de sokáig nem találta meg a saját hangját, inkább Petőfit, Vajda Jánost, később Adyt utánozta.

A Nagy Háború kitörésekor Gyóni nacionalista tűzzel vetette bele magát a háborús uszításba. Ilyeneket írt: 

„Ami most készül, szent leszámolás lesz
S nyugalom, áldás, béke a Jövőnek.
Virágos ékes fegyverünk nyomában
Nagy Békeország vasfalai nőnek.”

És így gúnyolódik a háborúellenek „intellektüelleken”: 

„Halljátok ime s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverő:
Mosolyogva állja szüz magyar erő!” 

Nem csoda, hogy kapóra jött a konzervatív nacionalizmus híveinek, élükön Rákosi Jenő íróval, és egyszerre ünnepelni, terjeszteni kezdték, igaz magyarnak kiáltották ki, szembeállítva – Ady Endrével. 

Ady háborúellenes költészetét valamennyien jól ismerjük középiskolás tanulmányainkból, de azt a történetet aligha, hogy Rákosi egy állevéllel provokálta Adyt, hogy mondja el véleményét Gyóni Gézáról, aki ekkor már a frontról küldözgette a verseit. Ady persze nem kertelt: „Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő és nem is lesz.” Ezt a választ használták fel, hogy nemzetietlennek, hazafiatlannak kiáltsák ki az egyik legnagyobb magyar költőzsenit.

(Persze Ady mögé áll az egész Nyugat, többek között Jászi, Hatvany, Ignotus, Fenyő Miksa is.)

Így állították az alig harmincéves, vitatott tehetségű fiatal költőt piedesztálra. De történt vele valami, amit úgy hívnak: háború. És ott, Przemyśl várában, egyre éhesebben és fáradtabban, látva, ahogy bajtársai sorra pusztulnak el mellette, míg akik odaküldték őket, biztonságban ülnek irodáikban, hirtelen másként kezdte el látni a dolgokat. Így született meg az egyik legfájdalmasabb, legdühösebb háborúellenes vers, a Csak egy éjszakára..., amely ezekkel a sorokkal ér véget: 

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
        Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
        Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
        Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(A teljes vers itt olvasható.)

A kapituláció után ő is hadifogságba került, a távoli Krasznojarszkba. Kezdetben naplószerűen rögzítette hadifogoly-élményeit, de elgyötört lelke és teste nem bírta sokáig, a téboly tünetei elhatalmasodtak rajta, és harmincharmadik születésnapján véget értek szenvedései. (Sírját pár évvel ezelőtt találták meg a krasznojarszki temetőben.) 2011 óta a Przemyśl-emlékmű melletti tér az ő nevét viseli.

„Przemyśl” – nem gondolhatta az alkotó, hogy három emberöltő után ez a szó elsősorban nem a hősöket, hanem az értelmetlen, ostoba pusztítást idézi majd fel, amelynek soha többet nem szabad megismétlődnie. Abban reménykedhetünk, hogy Gyóni Géza keserű tapasztalata és Ady bölcsessége ma ifjú szívekben él tovább.

Helyszín

II. Gyóni Géza tér

Forrás

Bob Dent: Mesélő szobrok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.

Gyóni Géza összes versei (http://mek.oszk.hu/00600/00664/00664.htm#6)

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/vezer.htm

http://korunk.org/?q=node/4327

http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/gyoni.htm

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1915_marcius_22_przemysl_erodje_orosz_kezre_kerul/

http://kitekinto.hu/europa/2009/06/26/megtalaltak_gyoni_geza_maradvanyait/

A bezárhatatlan nyitott ajtó

„Jó napot kívánok, Isten áldásával” – gyerekkoromból visszacsengő mondat a Matula-beli köszöntés, és meghatározó szereplői Szabó Magda Abigél című regényének hősei: Vitay Georgina, Horn Mici, Torma Gedeon, Kőnig és Kalmár tanár urak. És habár rám is igaz volt, amivel Horn Mici neveti ki Ginát („Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos fiatal hadnagyokat, jókedvű, bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek.”), mégis beférkőzött a szívembe a szürkeruhás, kemény, de mégis jólelkű Zsuzsanna testvér figurája is. Szabó Magda persze kissé torzított a valóságon, de mégis emléket állított ebben a könyvben a magyarországi diakonisszáknak, akikről olyan keveset tudunk.

Kik is voltak ezek a diakonisszák, akiknek a jelképe a Noé által kibocsátott, olajággal visszatérő galamb?

Történetük megfejtéséhez egy másikon keresztül vezet az út, egy családregényben kell visszalapoznunk néhány évszázadot. A Biberauer német származású posztókészítő család volt Nyugat-Magyarországon, de már a 19. század végén egy lelkészt is adtak a lutheránus egyháznak Michael Biberauer személyében, aki a kőszegi, később a grazi gyülekezetet is pásztorolta. Ő temette el ostorozó szavakkal Haynau tábornokot. Fia, Theodor nemcsak sikeres vasútépítő mérnök lett, hanem egyike azon presbitereknek, akik az ekkor még egyetlen Széna téri (ma Kálvin téri) református gyülekezetben bejelentették: külön gyülekezetet alapítanak. Így jött létre 1859-64-ben a Budapesti Evangélium szerint Reformált Németajkú Leányegyház, amely a nyelvi elkülönülés mellett egyfajta belső megújulásra is törekedett.

Az igaz hit nem létezhet cselekedetek nélkül – és az új gyülekezetben nagyon hamar felmerült egy kórház létrehozásának gondolata. Ebben az időben a kórházi ellátás még nem volt államilag megszervezve, a kevés létező intézmény egyházi befolyás alatt állt. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy egy protestáns beteg a Rókus kórházban pusztán a vallási hovatartozása miatt rosszabb ellátást kaphatott. Hasonló hátrányban voltak a frissen bevándorolt vagy éppen Magyarországon átutazó külföldiek. Mindkét problémára választ adott a németajkú református gyülekezet, amikor úgy döntött, megalapítja a Bethesda kórházat. Nem volt egyszerű: előbb egy lakást béreltek, de a lakók elégedetlensége (kórház a szomszédban!) miatt egy egész ingatlant meg kellett venni. A Bethesda megnyitására 1866. január 1-jén került sor.

Az egyik alapító, König Rudolf lelkész így számolt be a napról: „Az idő is jó, az utcák szárazak, túl hideg sincs, minden meghívott vendég eljött, csak a jó Biberauer hiányzik.” Betegsége miatt a megnyitón ugyanis nem tudott részt venni. Annál többet dolgozhatott azon a megnyitás után is, hogy a kórház fenntartását finanszírozni tudják: gyűjtéseket rendeztek, ún. „ágyalapítványokat” hoztak létre, még Viktória angol királynő is adományozott a célra, miután elolvasta Biberauer Grabesblumen (kb. „síri virágok”) című, a szenvedők vigaszára íródott könyvecskéjét.

Ágy és pénz mit sem ér egy kórházban szakképzett ápolók nélkül. A Biberauer család ilyennel is tudott volna szolgálni, azonban Theodor testvére, Hermine, aki a németországi Kaiserswerth diakonissza-központjában tanult, és ezzel az első magyar diakonisszának tekinthető, egy lázroham áldozata lett. E kapcsolat révén azonban német diakonisszák érkezhettek Kaiserswerthből, hogy a Bethesdában szolgáljanak. Azt azonban lehetetett tudni, hogy hosszútávon magyar munkaerőre lesz szükség, és ez a gondolat a Biberauer család következő generációjában érlelődött tovább. Theodor gyermekei sem távolodtak el a szolgáló élet gondolatától. Tivadar fia lelkész lett, és templomot épített a rákosszentmihályi református gyülekezetnek. Lányai közül Irma Szabó Aladárhoz, a nagyhatású teológiai professzorhoz, Margit pedig a szintén teológus, bölcsész és énekszerző Kováts Lajoshoz ment férjhez, és lettek ily módon segítőtársak az evangélium szolgálatában. Richárd pedig svájci feleségével otthonában 1903-ban létrehozta az első magyar diakonissza szövetséget, a Filadelfiát. Aznap a Jelenések könyve 3. részéről prédikált, a filadelfiai gyülekezetről, kiemelve a 8. verset: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be.” A nyitott ajtó Isten kegyelmét, a tőle való elválaszthatatlanságot jelképezi (sem más, sem magunk nem tudjuk bezárni, legfeljebb nem megyünk át rajta), és abban a helyzetben a diakóniában rejlő új lehetőségekre is rámutatott.

Magyarországon is megjelentek tehát az első diakonisszák, ezek a fogadalmat tett, lelki gondozást, szociális, nevelői munkát, elsősorban betegápolást rendi közösségben, hivatásszerűen végző nők. Működésük keretét az anyaház adta: itt éltek együtt, segítették egymást, osztoztak egymás terheiben. Az, akit felvettek az anyaházba, egy évig még testvérjelölt maradt, nem viselt egyenruhát sem. Ezt követően lehetett kezdő, majd segítő testvér, és csak ezután került sor a felavatásukra.

Már 1904-ben egy nagy feladattal szembesült a Filadelfia: át kellett venni a Bethesda vezetését. Innentől Biberauer Richárd a Bethesda-kórház és a Filadelfia Diakonissza Intézet igazgatója volt. Később magát a kórházat is meg kellett venniük, és ebben maga a család is nem kis anyagi áldozatot vállalt.

Ahogy a diakonisszák száma gyarapodott, szükség volt egy különálló anyaházra, valamint egy árvaház és egy iskola gondolata is megfogalmazódott bennük. Megfelelő telket Pestújhelyen találtak, ahol ugyan aggasztotta őket a sok homok, de egy ügyvéd (!) meggyőzte őket, hogy az kifejezetten jót tesz a gyerekek egészségének. Ezt 1913-ban, a népiskola megnyitóján maga Biberauer Richárd mesélte el.

Körülbelül ezzel egyidejűleg döntöttek úgy a pestújhelyiek, hogy önálló gyülekezetet alakítanak, és az istentiszteleteket a Filadelfia termeiben tartották. A gyülekezet első lelkésze Biberauer lett, aki azonban 1915-ben erről a hivatalról távozni kényszerült (csodás méltató szavakat írt róla a gyülekezete távozásakor).

Közbejött ugyanis egy fordulat, amely megszaporította a Bethesda és a diakonisszák munkáját: az első világháború.

A diakonisszák derekasan helyt álltak: ápolták a sebesülteket, később a tífuszjárvány áldozatait. Diakonisszák siettek Tisza Istvánhoz is, amikor a halálos lövés érte, de már nem tudtak segíteni rajta. Ők kísérték a csonttá soványodott gyerekeket Hollandiába, Svájcba üdülni. A háború utáni idők szomorú feladataként újabb árvaházakat nyitott a Filadelfia.

Biberauer Richárd 1939-ben fejezte be végleg földi szolgálatát.  A temetési szolgálatot Ravasz László püspök, a család barátja végezte, és többek között ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Milyen boldog volt, amikor az Úr számára egy svájci diakonisszaintézetben nevelt egy lelket és egymásra találtak, ketten együtt megtalálták életük nagy célját, hivatását, alkotását, örömét és szenvedélyét, a Filadelfiát, az első magyar diakonissza intézetet.”

Biberauer még halála előtt átadta intézetigazgatói és vezető lelkészi helyét fiának, aki nevét hamarosan – a németesítő törekvésekkel szemben – Bodokyra magyarosította. Bodoky teológiát nemcsak Budapesten, hanem külföldön is tanult, beszélt angolul, németül, franciául, hollandul. Szerkesztette a Keresztyén Család és a Református Jövő lapokat, doktori disszertációt írt a diakóniáról. Igazi szolgálata mégis a Bethesda és a Filadelfia volt. Ott élt a kórház területén, az első emeleti lakásukban.

Több volt, mint igazgató. Feleségével, a hűségesen vele szolgáló Zombory Ágnessel tulajdonképpen a diakonisszák számára a szülői házat és szeretteiket helyettesítették.

A vészterhes időkben egy másik, kockázatosabb szerepet is betöltöttek: a Bethesdában zsidó embertársaikat mentették, árja-papírokkal, hamis igazolványokkal, újonnan gyártott családfákkal látták el őket. A Noszvajon álló intézeti házat az árván maradt zsidó gyerekek számára otthonként ajánlották fel. (2013-ban Bodoky Richárd e tevékenységért posztumusz megkapta a „Helytállásért” embermentő elismerést.)

A háború után Bodoky az egyik szorgalmazója a Református Szeretetszolgálat létrehozásának, amely 1949-ben kezdte meg működését. (Ma az irodái a Bethesda melletti épületekben vannak.)

Az egyházak körül azonban folyamatosan elfogyott a levegő, és ugyanazon évben, amikor létrehozták felügyeletükre az Állami Egyházügyi Hivatalt, Bodokynak egy súlyos döntést kellett meghoznia: még a külső beavatkozás előtt feloszlatták a diakonissza anyaházakat. Annyit tudott kiharcolni, hogy a diakonisszák szolgálati ideje beszámítson a nyugdíjba, és némi segítséget kapjanak a „civil” életben való elinduláshoz. A Bethesdát az egyház végül 1953-ban „adta át” az államnak.

A Bodoky család ezt követően is igyekezett számon tartani, összefogni a diakonisszákat, akik közül legtöbben világi kórházakban helyezkedtek el ápolóként. De Bodokyék helyzete is egyre nehezebbé vált, mert az igazgatói állásból elbocsátották, és zuglói segédlelkészi kinevezést kapott, éhbérért, ráadásul a gyülekezet nem tartott igényt a munkájára. A népes család eltartása nagyrészt a feleségre maradt.

Még a nehéz időkben is van áldás: Bodoky otthonában folyamatosan írt, egyrészt a család történetét (hat kötetben jelent meg később), másrészt egy könyvet Livingstone-ról. Ezt a Móra Kiadó adta ki, hetek alatt elfogyott, de a második kiadást már nem engedélyezték (valószínűleg egyházi nyomásra)…

Tóth Károly püspöksége hozott némi változást a helyzetükben, előbb a Konvent, majd a Zsinati Iroda tudományos munkatársaként dolgozhatott, de csak a háttérben. A rendszer omlásával végül a falak is leomlottak körülötte. 1992-ben a budapesti teológia tiszteletbeli doktorrá avatta. A Filadelfia újjáalakítására irányuló kísérlete 1990-ben viszont nem vezetett eredményre, az anyaház és a kórház is az egyház tulajdonában maradt. Így tűntek el Magyarország történetéből végleg a szürke egyenruhás diakonisszák, vagy ahogy gyerekkoromban a testvéreimmel hívtuk: „református apácák”.

Az egykori anyaház falára emléktábla került.

A Bethesda a Református Egyház gyermekkórházaként működik, a még élő volt diakonisszák számára pedig a Bethesda telkén álló Schweitzer Albert Szeretetotthonban külön részt alakítottak ki, ahol együtt lakhatnak, mint régen.

Bodoky Richárd 1996-ban tért haza Teremtőjéhez. Földi kincsek helyett a bezárhatatlan nyitott ajtó örömteli üzenetét hagyta örökségként utódaira. És ránk is, mindannyiunkra.

Helyszín

XIV. Hungária körút 200.

XV. Szűcs István utca 12.

 

Forrás

Szabó Magda: Abigél

Bodoky Richárd: Jövevények és vándorok.

http://www.refsashalom.hu/Gyulekezetunkrol.html

http://www.bethesda.hu/rolunk/diakonisszak-emlekezete

http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/halaadonap-a-pestujhelyi-templomban/

http://reformatus.hu/mutat/szazot-eve-szuletett-bodoky-biberauer-richard/

http://reformatus.hu/mutat/8522/

http://www.reflap.hu/index.php/ujsag/olvas/i/67/

http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/kovacsabraham.htm

http://reformatus.hu/mutat/jutalom-hogy-tehetem/

http://diakonia.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1965:juhasz-zsofia-nk-a-diakoniaban-a-magyar-reformatus-diakonisszak-toertenete&catid=49:cikkek&Itemid=78

http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/i-kotodeseink-a-filadelfia-egylet/

http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/iii-kotodeseink-dr-biberauer-richard-eletutja/

http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/iv-kotodeseink-diakonia-xix-es-xx-sz/

http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/szolgalni-mint-a-feny/

 

Az archív képek forrása: reformatus.hu

Honnan nőnek a virágos álmok?

100 évvel ezelőtt, 1914. június 10-én sokan haldokoltak Budapesten. De a kockák abban a filmben, amely ilyenkor lepereg az ember szeme előtt, senkinél nem volt olyan színesek, mint Lechner Ödönnél.

Fehér falak, zöld, sárga kerámialapocskák, lila, arany, bíborszín mozaikok, égszínkék, égbe törő tetők, szívek, galambok, baglyok és virágok, mindenhol bimbózó, kibomló, buja virágok – percenként változott a kép a szeme előtt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy mindezt ő álmodta meg, hogy a fejéből pattantak ki. „Hiába, a varázslók is meghalnak” – sóhajtott fel.

Gondolatai a sok-sok színes kép között mégis egy szürke, kopottas házhoz térnek vissza újra és újra.

Semmi dísz, csak puritán polgári praktikum, előkelő hidegség. Hiába, Hild mester az egyszerűség híve volt, legfeljebb a kazettás kapualj és oszlopos lépcsőház hívatott a pompát képviselni.

Hatvannyolc nyár múlt el már azóta, hogy gyereksírás töltötte be a lakást, az akkor még egyemeletes házat, az udvart. A gyereksíráson már senki nem lepődött meg, a kis Ödön negyedik gyerekként érkezett a bajor eredetű, Budavár visszafoglalása után Pesten letelepedő Lechner-családba.

Ekkor még élt a mindig morgolódó nagyapja, Lechner Nepomuki János, akinek téglagyára volt Kőbányán, és nagy büszkesége volt, a Lánchídhoz is az ő gyárából vitték az építőanyagot. Haladó szellemű, vállalkozó kedvű öregúr volt – nem hiába Széchenyi István gróffal barátkozott -, ő üzemeltette az első városligeti körhintát és az omnibuszt is. Azt már sajnos nem érhette meg, hogy az unokájával büszkélkedhessen. Pedig tőle örökölhette a szépség iránti vágyát, a nagypapa ugyanis pesti királyi szépítőbiztos volt, az 1808-ban létrehozott Szépítő Bizottmány alelnöke.

Ifjabb Lechner Nepomuki János és Schuhmayer Teréz boldogan nézték a jóforma kisfiút. „Orvos lesz ez!” „Dehogy, mérnök!” „Talán ügyvéd, mint az apja!” Nem gondoltak arra, hogy még abban az évben megöröklik a téglagyárat, és a kis Ödönt inkább az agyag és a kerámiák kötik majd le gyerekként, mint a paragrafusok. 1911-ben A Ház című építőművészeti folyóiratban megjelenő Önéletrajzi vázlatban ezt írja majd: „Apám előkelő városi hivatalnok volt, aki örökösödés útján egy téglagyár birtokába jutott. Ebben a gyárban már kora ifjúságomban megtanultam bánni az agyaggal, s megszerettem a kerámia különböző technikáit..., s úgy látszik, ezen ifjúkori foglalkozások egész későbbi munkásságomra elhatározó befolyást gyakoroltak.”

A haldokló az ágyon arra gondol, hogy erre az első öt évre nem is emlékszik. Károly öccse érkezése az első emlék, amit fel tud idézni a pesti házból. Károly jó cimborája lett, együtt indultak minden reggel a piaristák Reáltanoda utcai gimnáziumába. Aztán persze szétváltak útjaik, Ödön a József Ipartanodába került, Szkalnitzky Antalhoz, Károlyból orvos lett, neves elmegyógyász, egyetemi tanár. „Ő bezzeg megkapta a katedrát, én meg legfeljebb a Japán teraszán ülve okíthattam a fiatalokat” – szomorodik el.

Gyula is eszébe jut, négy évvel idősebb bátyja, aki egyszerre (vagy inkább egymás után) volt festőművész, grafikus, szobrász, író, műfordító, jogász és iparrajziskolai tanár. Azt ekkor még nem tudhatja Ödön, hogy szeretett bátyja éppen betegágyban fekszik, és egyazon napon mennek majd el. 

Most, hogy felidézi a házat, muzsikaszó tölti be az emlékeit. Persze ez nem a józan téglagyáros és hivatalnok Lechner-családnak köszönhető, a muzsikáról mindig a szomszédok gondoskodtak. Doppler Ferenc fuvolaművész volt, a Nemzeti Színháznál, azt mesélik, jó barátságban volt Liszttel, játszott is vele, és meg is látogatta a Mester a Kerepesi úti házat. Ödön azon tűnődik, otthon volt-e akkor. Á, nem, biztosan emlékezne. Huber Károly, a másik szomszéd a Nemzeti Színház hegedűse volt, ahogy az lett majd később fia, Jenő is, aki már Hubay néven lett híres, és vette át apja helyét.

„Minden virágfüzér, amit megálmodtam ott gyökerezik, abban a szürke házban” – sóhajt fel Lechner Ödön – és  nem álmodik többet.

A Nyugatban megjelent nekrológja így zárul: „Sírját pedig fiatal, őztermetű lányok borítsák el sok, sok virággal. Hogy még halálában is fölötte lebegjen az ifjúság lehelete. Fölötte, aki utolsó mozdulásig egynek tudta magát a fiatalsággal.” Holnap.

(Az első és utolsó óra leírása valós tényeken alapul, de nagyrészt a képzeletem szüleménye. Azt remélem, egyszer úgy tudok majd írni, ahogy Lechner varázsolt.)

Helyszín

VIII. Rákóczi út 13.

Forrás

Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel. Helikon Kiadó, Budapest, 2011.

http://www.mke.hu/lyka/13/383-384-kronika.htm

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=10555

http://bfl.archivportal.hu/id-351-jobb_oldali_falsirboltok.html

Lechner Ödön. In Magyar Életrajzi Lexikon

http://epa.oszk.hu/02100/02120/00024/pdf/ORSZ_BPTM_TBM_24_065.pdf

http://www.mke.hu/lyka/13/302-307-lechner.htm

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00154/05055.htm

Az archív kép forrása az Országos Széchenyi Könyvtár.

 

LECHNER 100

Ez a bejegyzés Lechner Ödön halálának 100. évfordulóján jelent meg, a fővárosi bloggerek virtuális asztaltársasága tagjainak kezdeményezésére. Az évfordulóra több Lechnerrel és tanítványival kapcsolatos blogbejegyzés született, melyeket az Urbanista blog gyűjtött össze, s innen elérhetők.

 

Irodalmi kávéházak 10. – Luxor

Tátott szájjal bámulom a körúti homlokzatokat. Most éppen egy Szent István körútit.

Korábban Lipót körútnak hívták (1870-1937 között), ez magyarázza, hogy a két oldalán lévő városrész – ahogy a körút többi szakaszánál – is ezt a nevet viseli: Lipótváros, Újlipótváros. De aztán a nagy buzgalomban a szent király halálának ezredik évfordulóján ezt az utat is utolérte az átnevezési láz, így lett Szent István. Itt hatalmas telkek beépítésére volt lehetőség, és a 19. század utolsó évtizedében gyönyörű lakóházak épültek. Az 5. szám alatti például 1900-ban, Heidelberg Sándor és Jónás Dávid tervei alapján. A ház, melyben tizenkét évet Radnóti Miklós is lakott anyai dédnagynénjeinél, Ilka és Ernesztin néninél, a Nádor-udvar nevet kapta, az egykori telekbirtokosra emlékeztetve.

Lipót, majd József nádor tiszteletére nevezték Palatinusnak először az utcafronton megnyílt kávéházat is, mely nem tartozott a legismertebb kávéházak közé – Lipótváros egyébként is szerény volt ezen a területen. Az új nevén Luxor kávéház aranykora akkor kezdődött, amikor a többieknek bealkonyult. A beavatottak ezt „ezüstkornak” nevezték – állítólag Bauer György kávés a családi ezüstöt tette pénzzé, hogy beindíthassa az üzletet 1937-ben.

Ekkor már sikere volt a helynek, és még a háborút is túlélte, de az államosítást nem. Vasraktár, majd sportszerbolt lett belőle, úgy várta, hogy újra felvirradjon a nap a kávéházak felett. Ez 1953-ban történt meg, bár ekkor már inkább „párizsias büfé-eszpresszó volt”, és csak a beavatottak tudták, hogy az irodalmi kávéházak burzsoá hagyománya él itt tovább titokban.

Sokat gondolkodtam, kiről is meséljek a Luxor kapcsán, hiszen a feketéjüket itt fogyasztó nevek sora illusztris: Hunyady Sándor, Szomory Dezső, Rejtő Jenő, Kassák Lajos, Bokros Birman Dezső, Tamkó Sirató Károly, Orbán Ottó, Ladányi Mihály, Galsai Pongrác, sorolhatnám még.

Például elmesélhetném, hogyan járt a Luxor „iskolájába” a ma már Nobel-díjas Kertész Imre, aki ekkor még csak habkönnyű zenés vígjátékokat írt arról, hogy egy fiú szeret egy lányt, esetleg kettőt. Vagy azt, amikor Rodolfo pénzdarabokat varázsolt a kisfiú Vámos Miklós füle mögül az egyik asztalnál, de amikor az anyuka kérlelte, hogy ugyan, őt is tanítaná meg erre a trükkre, mert nehezen élnek, műhelytitkát sértődötten hallgatta el. Román Györgyről, a süketnéma íróról és festőművészről, aki megtanult beszélni, de hangerejét nem tudta szabályozni, így aztán egy alkalommal egy éltes hölgy cicomájára kiabálva reagált: „Ez a vén maskara mit kelleti magát?” Vagy bemutathatnám a kávéház törzsközönségéhez éppúgy hozzátartozó kékharisnyáknak álcázott éjszakai pillangókat és éjszakai pillangóknak álcázott kékharisnyákat is.

Talán az magyarázza, hogy a Párizs utáni vágyam az utóbbi hetekben ismét felfokozódott, hogy ma mégis arra a férfire vagyok kíváncsi, aki ezeket a számomra felfoghatatlan sorokat írta: „Ahogy kitártam az ablakomat arra a bús térre az Odéon színházzal s egy omnibusszal, amelyik baktatott: a szívemre szakadt a Nemzeti Színház, s elgázolt a pesti villamos.”

Kinek van honvágya Párizsban Pest után? Szomory Dezsőnek, akiről – mivel nem része a középiskolás tanulmányainknak – szinte alig tudunk valamit (tisztelet a kivételnek).

Pedig amikor már újra a Nemzeti Színházat bámulhatta az Odéon helyett, akkor az egyik legsikeresebb színházi szerzőnek számított, sorra mutatták be a darabjait.

De ezt azért hosszú és kalandos út előzte meg. Weisz Mór néven született az Orczy-házban, és a kis Mórt apja zenei pályára szánta, így aztán a Zeneakadémiára került. De a kotta helyett az újságpapír szédítette meg a fiút, és 16 évesen már újságíróként kereste a kenyerét. Nem sokkal később történt, hogy a híres díva, Jászai Mari olthatatlan szerelemre gyulladt a fiú iránt (akinek tényleg az anyja lehetett volna), olyannyira, hogy előző kedvesét, Reviczky Gyulát hagyta érte faképnél. A dolog további szépséghibája, hogy Reviczky ekkor éppen a halálos ágyán feküdt...

A viharos románcnak akkor lett vége, amikor a fiatalúr megkapta a behívóját, amely elől egyenest Párizsba menekült (ha bátorsága nem, ízlése azért volt, lássuk be). Így történt, hogy tizenhat éven keresztül nem is térhetett haza az elfogatóparancs miatt, és ebben az időszakban írta kesergő sorait, Pest után vágyakozva. Ha személyesen nem jöhetett, hát cikkeket és darabokat küldött maga helyett, 1906-os hazatérése után pedig a Vígszínház háziszerzőjévé vált. Olyan sajátos nyelvi stílussal rendelkezett, hogy azt egyszerűen szomoryzmusnak nevezték. Egy rövid idézet (persze Párizsról), hogy értsük, miről van szó: „E zengő tumultus Párizsban ébredt, s a nagy olasz kertekben íródott, ahol kaméliák virulnak a szélben, és az arcomon egészen sápadt volt. Mert ez idő tájt sokat csavarogtam a nagyvilágban, hazátlanul, elhagyatva és magamban ültem Párizs tetejében a háztetők, kürtők és kémények fölött egy kis sárga lámpa fényében. És odalenn a babiloni éjszakának vörhenyes selyemfátyla lengett. Ó, gyönyörű, kietlen, reménytelen éjszakák! És a nagy olasz kertekben magamban ültem, s távoli kis angol folyók partján, amit nem szabad, hogy elfelejtsek, mert a víz üde, s illatos volt, mint egy fiatal női kéz, és gyötrő homlokomon enyhítőn perdült tova csillogó gyémántcsöppjeivel. Mindez oly szép volt, mert minden oly fájdalmas volt, s oly kedvesek és enyhék, akik velem éltek akkor: királyok, akik megemelik a kripták márványfedelét kísérteties kézmozdulattal..." Igen, kicsit sok talán. (Amúgy csak szecesszió, pont mint a házon.)

Éppen ezért nem mindenki rajongott érte. Karinthy így riogatta a Györgyike drága gyermek című darab nézőit: „Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont drámai gondolatot és irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres.” Sokan a különcsége, rigolyái miatt is gyűlölték. Kedves anekdota róla, hogy amikor írnia kellett volna, de a macskája éppen a papíroson aludt el, nem volt szíve felébreszteni, így körbeírta az állatot. Biztosan az is sokaknak bántotta a szemét, hogy nem fogadta el a Baumgartner-díjat: „Ez a díj, az én elképzeléseim szerint arra való, hogy ifjú írókat segítsen. Az urak válasszanak helyettem egy fiatal tehetséget, akit méltónak ítélnek arra, hogy átsegítsék az első csaták tüzében…”

Hová máshová járhatna egy vígszínházi ember, mint majdnem szembe, a Luxorba?

Persze szép lassan felette is eljárt az idő, és az utolsó időben már szinte múmiaként tekerte körbe magát fázósan fehér sáljával, sőt néha még plédet is kért a pincérektől. Azért ha egy nő volt a társaságban, azt maga mellé ültette, hevesen udvarolt neki. Heltai Jenő szerint a nők két dologért szerették: az öregségéért és a szegénységéért.

Ettől szomorúbb képet már csak a történelemmel való találkozásáról festhetünk. A zsidótörvények hatására mellőzötté vált, politikai körökben támadták (természetesen olyanok, akik semmit nem olvastak tőle), tüntettek ellene.

1944-ben menlevelet szereztek neki, és egy svéd diplomáciai védelem alatt álló zsidóházba került. Itt halt meg,  egy nyilas razzia után, szívrohamban, csontsoványan, monokliban, úriemberként. Nem bírta tovább elviselni a rémségeket. Két dráma, egy kötetre való lírai költemény, egy 4000 kötetes könyvtár, két monokli, egy egyiptomi faszobor, két pár cipőfűző és egy tollszár maradt utána. Meg többek között ez a vallomás: „Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám...”

Nem ilyet írt volna. A végére biztosan nem.

 

Helyszín

V. Szent István körút 5.

Forrás

Batár Zsolt - Kovács Dániel: Szecessziós Budapest. Andron Könyv, Budapest, 2012.

Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba. Osiris, Budapest, 2005.

http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KARDOS/kardos00005/kardos00027/kardos00027.html

Vámos Miklós: Nem is tudom. http://www.vamosmiklos.hu/index.php/2013-09-17-15-18-19/hogy-volt/901-mai-mitoszok-901

http://nyugat.oszk.hu/html/alkotok/szomoryd.htm

http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/a-ferfifalo-diva-jaszai-mari/

http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/p-z/szomoryelet.htm

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00098/03179.htm

http://www.muvesz-vilag.hu/anekdotak/74/?oldal=1

http://www.huszadikszazad.hu/1934-december/bulvar/szomory-dezso-nem-fogadta-el-a-baumgarten-dijat

http://www.huszadikszazad.hu/cikk/meghalt-szomory-dezso

Arra vágyom leginkább, ami az enyém

A világ egy könyv, és aki nem utazik, csak egy lapját olvassa – írta Szent Ágoston, és ennek megfelelően én igencsak szorgosan lapozgatom ezt a könyvet. De mint az osztálynapló középiskolában, amely egész évben a Hegedűs-Hornyák oldalon nyílt ki feleléskor, mivel a kémiatanár első nap rákönyökölve behajtotta, az én könyvem is folyton Párizsnál csapódik fel valahogy. Hetente többször álmodom róla, vele, és ha valaki „Bonjour!”-t köszön nekem reggel, az egész napomat boldoggá teszi. (Sajnos ez általában csak a franciatanáromnak jut az eszébe.)

Mégsem a párizsi lap a könyvből az, amit legjobban ismerek, hanem az első, apróbetűs, színes oldal, ami Budapestről szól. Lassan jöttem csak rá, hogy amikor bekopog az ajtómon a szomorúság, elszorítja a torkomat a magány vagy éppen nyüzsög a boldogság bennem, a legjobb varázsszer, ha elindulok kalandozni ezen az oldalon, és nyakamba veszem a várost.

Így lettek barátaim a rejtett szegletek, a mesebeli kősárkányok a magasban, a kovácsoltvas kapuk angyalkái, a galamblakta tornyok, pompás lépcsőházak. Hogyan férhetne el mindez egyetlen oldalon egy könyvben?! Főként ha számba vesszük azt is, hogy minden nap más egy kicsit a város, mint ahogy azt a lenti képek bizonyítják.

 

Így tehát Budapestnek az én könyvemben egy egész fejezet jut, hosszú és izgalmas fejezet.

Miközben meglestem, megszerettem a városlakó embereket is, akik súlyos gondjaikat cipelve sokszor nem tudnak felfelé nézni, és észrevenni az őket körülvevő szépséget. Ez a blog, melyet elsősorban a saját kedvtelésemre kezdtem el írni, ma már nemcsak róluk, hozzájuk is szól.

Értük, helyettük, nekik látom és mesélem a várost. Hogy nézzenek fel. Éppen holnap lesz ennek két éve.

Jobban irtózom a politikától, mint a haláltól

Joggal érhet a vád, hogy protestáns gyökereim a blogra is rányomják a bélyegüket, és a történetek közül hiányoznak a katolikus kötődésűek. Hogy ezt jóvátegyem, a mai bejegyzés rögtön két személyről, egy pápáról és egy pápai követről szól. Egyikük szerényen a „Magyarország megmentője” címet viseli, társa pedig fegyver nélkül is rettegésben tartotta a török seregeket. Ma mindkettőjüket boldogként tiszteli a katolikus egyház.

A budavári Hess András téren egy férfialak egy keresztet tart a magasba, és másik kezével valami próbál elmagyarázni. Ő XI. Ince pápa, avagy eredeti nevén Benedetto Odescalchi. (A szobor Damkó József alkotása.) A talapzat nem hagyja kétségek között az olvasót, a név alatt ez olvasható: „Magyarország megmentője emlékének a hálás nemzet”.

Miért lehetünk hálásak XI. Incének? Természetesen a török uralom végét lehetővé tevő európai szövetség, a Szent Liga ötletéért és megvalósításáért. Nem kis teljesítmény lehetett rávenni a szövetségre a Habsburg birodalmat, a lengyel királyságot és Velencét, és közben meggyőzni XIV. Lajos francia királyt, hogy legyen szíves ne támadja hátba a szövetségeseket, amíg ők keresztényi feladatuknak eleget téve a törököt próbálják kiűzni Európából. A szövetséget jelképezi a szobor alján lévő másik dombormű, melyen XI. Ince mellett I. Lipót császár, Sobieski János lengyel király és Giustiniani velencei dózse arcmása jelenik meg.

Azért ne legyünk annyira meghatva, természetesen nem a már másfél évszázada török iga alatt senyvedő magyarok megsegítése volt a nemes cél, hanem Bécs megmentése, mivel 1863-ban a török csapatok már a császárvárost ostromolták.

Amikor viszont a veszély a közös fellépés eredményeképpen elhárult, Magyarország felé is meglódultak, és győztes csaták sora után már Budavárat ostromolták. Talán csak legenda, de XI. Incét nagyon szimpatikussá teszi, hogy állítólag azt írta Márk atyának – aki a következő hősünk lesz –, hogy szerinte a BUDA szó annak a rövidítése, hogy Beata Virgo Dabit Auxilium, azaz a Boldogságos Szűz megadja majd a segítséget. És amikor szeptember 2-án Budavár bevételére sor került, a név új értelmet kapott: Budam Virginis Dabit Auxilium - azaz Budát a Szent Szűz segítsége adja nekünk. (Egyes források szerint a pápa eredetileg is erről álmodott.) Ez utóbbi mondat szerepel a Szent Ligát jelképező domborműven a kőmedál alatti mezőben.

 

De eddig az örömteli pillanatig sok-sok vér és veríték mosta a budai dombokat. Megpróbálták persze szép szóval is rávenni Abdi pasát, hogy adja át önként a várat. A pasa válaszából egy rövid idézet: „S ha balga beképzeltséggel újra rohamra indultok, azért könyörgünk a magas Istenhez, hogy legnemesebb küldötte és tisztelettel övezett prófétája, választottja: Mohamed oltalma a maga hatalmával verjen vissza titeket. Mert elbizakodottak vagyok, s az elbizakodottság ellenfele és legyőzője maga Allah.”

A pasa abból indult ki, hogy több roham is sikertelen volt, és valóban, mintha kezdetben kevésbé igazolódott volna be a pápa álma. Aztán valami csodálatos dolog történt: felrobbant egy lőportorony, és a robbanás a várfal egy jelentős részét elpusztította, jelentősen gyengítve ezzel a védelem esélyeit. Mellesleg a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony-templom is megrongálódott, és a romok között egy régen befalazott Mária-szobor bukkant elő. Ez a látvány a török katonákban rémületet, a keresztes vitézekben erőt és bátorságot keltett.

A várfalon egy magas, csuhás férfi biztatta a harcosokat, kezében hol kereszttel, hol egy Szent József-képpel. Ő volt Aviánói Márk, aki a szobor harmadik domborművén éppen a török elleni háború megindításáról szóló pápai bullát veszi át. Ez azonban csak elképzelt jelenet, mivel személyesen sohasem járt Rómában, úgy lett pápai követ.

Márk kapucinus szerzetes volt, és habár hatalmas energiával küzdött Európa török uralomtól való megmentésén, például tizenháromszor tette meg gyalog az Itália és Magyarország közötti utat, mégis a kolostorban, imádkozva és prédikálva érezte inkább jól magát, azt is írta egyik levelében: „Jobban irtózom a politikától, mint a haláltól.”

Még a győzelmes ostrom napján hálaadó körmenetet tartott a mai Mátyás-templom körül, másnap pedig már a megrongálódott templomban misét mutatott be. Ezek a napok azonban nem csak szent és nemes tetteknek voltak a tanúi. A romos városban a Szent Liga harcosai hozzáláttak a várat védő törökök és zsidó szövetségeik lemészárlásához, az életben maradottak megszégyenítéséhez, kifosztásához.

A gonosztettek azonban sosem maradnak büntetés nélkül. 1696-ban ismét veszély fenyegette Magyarországot, és Avianói Márk engesztelő zarándoklatot rendezett, Bécsben. Hogy hatásosabb legyen, javaslatára a császár Bécsbe vitette a máriapócsi kegyképet, amely nem sokkal korábban csodát produkált: könnyezett. Az eredeti kegykép, melyet a körmenetet követő fényes zentai győzelem után Márk atya Madonnájaként emlegettek, a mai napig Bécsben van, de azóta nem történt csoda. Máriapócson viszont pótolták, és az már kétszer is könnyezett.

Két szereplőnk boldoggá avatáshoz vezető útja azért nem volt göröngyöktől mentes. XI. Incét a franciák blokkolták, ugyanis XIV. Lajossal súlyos egyházhatalmi vitákba keveredett, és ezért csak 1956-ban került sor a boldoggá avatásra. Marco d’Avianot is hiába szerette volna még I. Lipót a boldogok sorában tudni, halála megakadályozta az eljárás végigvitelét, amely végül csak 2003-ban vezetett sikerre.

Azért van itt egy protestáns hős is, a negyedik domborműven. A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor egy debreceni hajdú elsőként tűzi ki a keresztes zászlót Budavár falára. Habár a történetírók vitatkoznak abban, hogy ki volt pontosan ez a katona, abban egyetértenek, hogy debreceni hajdú volt, azaz ő is egy nyakas kálvinista.

Különbözőek voltak, mégsem üres szavak, nem viszálykodás, nem versengés, hanem mindhármuk közös küzdelme volt szükséges ahhoz, hogy Európa és benne Magyarország ma olyan legyen, amiben mindannyian otthon vagyunk.

 

Helyszín

I. Hess András tér

Források

http://www.ktp.hu/index.php/vedszentek-hsoek-katonak/fegyvernemi-vedszentek/105-boldog-xi-ince-papa-a-kueloenleges-erk-vedszentje

http://www.kozterkep.hu/~/1733/

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/000625/0401.html

http://www.katolikus.hu/szentek/szent126.html

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1686_junius_18_megkezdodik_budavar_kereszteny_ostroma/

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.04.27/1401.html

Nézzétek: a halált játszom!

1951. február 12-én budai villájában a földön fekve, pizsamában, holtan találták a Nemzeti Színház ünnepelt színésznőjét, Bajor Gizit. Mellette hörögve terült el férje, dr. Germán Tibor, orr- és gégespecialista, egyetemi tanár. A boncolás eredményeképpen kiderült, hogy mindkettőjük vérébe fecskendővel morfiumot fecskendeztek. És még valami más is...

Bajor Gizi Beyer Gizella néven született, apai ágon német, anyai ágon olasz családból származott, hogy aztán az egyik legnagyobb magyar színésznő legyen belőle. Nevét előbb Beyer Gizire, majd Bayer Gizire, végül Bayor Gizire változtatta. Ő így írta, y-nal.

Kislánykorában apjáék sörözőjében produkálta magát, és egyenes út vezetett számára a színpadra. Ebben szerepet játszott, hogy a kor tekintélyes kritikusa, Ambrus Zoltán beleszeretett a tizenéves lányba, és amikor a Nemzeti Színház igazgatója lett, elindította Gizi pályáját is. De a lány inkább a sármos Vajda Ödönt választotta – mondjuk egy ideig Hatvany Lajos gróffal párhuzamosan -, és amikor az hazajött a háborúból, a felesége lett.

A Nemzetiben közben igazgatóváltás zajlott, Hevesi Sándor került a színház életére, aki már gyakorlatilag a színésznőre építette a műsorpolitikáját, mert a darabok sikerének egyetlen titka volt: Bajor Gizi. Ezt még így, távlatból, a képek és a hangfeltételek alapján is meg lehet érteni, csodálatos tehetsége volt. Filmben is szerepelt, például a furcsa A szűz és a gödölye címűben, de saját bevallása szerint sem ez volt terepe, hanem a világot jelentő deszkák.

Közben megromlott házassága, 1927-ben elváltak, és még ebben az évben férjhez ment a Földhitelbank igazgatójához, Paupera Ferenchez. A bankószámolgatás nem okozhatott neki túl sok örömet, mert már 1932-ben elváltak, és már a következő évben hozzáment dr. Germán Tiborhoz, a híres gégészorvoshoz.

Erről a házasságról az a hír járta, hogy tartósságát az a szabadság biztosította, amit a férj megadott feleségének. Kellett ez a szabadság, mert a hódolók – köztük a kormányzó és két fia is – egymásnak adták a kilincset a világszép színésznőnél.

Sikerét a színésznő a lehető legemberségesebb célokra használta fel. A vérzivataros időszakban mentességet szerzett több barátnak, és nemcsak férjét, első volt férjét és annak családját bújtatta a villában, hanem kollégákat, ismerősöket, köztük Tamási Áront is.

A háború után belevetette magát a munkába, és ismét a csúcsra tört. Emellett folyamatosan jótékonykodott, gondoskodott a fiatal tehetségekről és az idős, magukra hagyott színészekről, színésznőkről is.

Aztán beborult az ég. 1950-ben megfájdult a füle, és férje – félretéve minden, a családtagok kezelését tiltó orvosetikai szabályt – megoperálta. Ettől kezdve Germán állandó félelemben élt, hogy felesége megsüketül. Állandóan kezelte felesége fülét, sőt, erősítő B-vitamint adott neki injekció formában.

Azon a sötét napon pedig nem B-vitamint, hanem morfiumot adott be a feleségének, majd magának is. Mindkettőjük adagja halálosnak bizonyult. A helyszínen egy papíron ez állt: „Betegen nem lehet élni. Bayor Gizi”.

A boncolás és a nyomozás rettentő dolgokat állapított meg. Bajor Gizi füle – férje állításával ellentétben – teljesen egészséges volt. Germán Tibornál viszont agykéregsorvadást találtak, ami azt jelentette, hogy már régóta értelmi képességében és cselekvésében korlátozott volt. A „búcsúlevélről” pedig kiderült, hogy az aláírás sokkal korábbról, másik tollból, más kéztől származik, mint a felé írt szöveg.

A városban a halálesettel kapcsolatban mindenféle legendák terjedtek el, amiben jelentős szerepet játszott egy ÁVH-s autó, ami megjelent a helyszínen – ami persze azért nem csoda, hiszen a haláleset érintettje az első Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze volt.

Nem üres híreszteléseket gyártott viszont Gobbi Hilda, akinek jótékony lelkével a Magyar utcában már találkoztunk. A haláleset után rögtön elhatározta, hogy méltó emléket állít pályatársának, és egyébként is a magyar színművészetnek. Egy évvel a halál napja után már meg is nyitották az első kiállítást a színészmúzeumban, mely Bajor Gizi mellett Márkus Emília és Jászai Mari munkásságának állított emléket.

Gobbi Hilda fáradhatatlanul bővítette a múzeumot, gyűjtötte az anyagot. A villa ma is emlékhely, ahol már a kertben is a magyar színművészet nagyjainak szobraival találkozhatunk.

A földszinten Bajor Gizi emlékszobája vár, a színésznő pályáját és magánéletét megörökítve.

Mellette az alapító, Gobbi Hilda személyes tárgyaival és színházi felvételeivel repülhetünk vissza az időben. Az emeleten a színházi munka egészébe, illetve a magyar tánc kiválóságainak csarnokába nyerhetünk betekintést.

A legmegrendítőbb mégis a hely szelleme, egy csodálatos asszony ma is érezhető varázsa.

Bajor Gizit a Farkasréti temetőben, sokezer ember által kísérve helyezték örök nyugalomra. Sírkövén ez a ma már eltűnt felirat állt: „Nézzétek: a halált játszom!”

 

Helyszín

XII. Stromfeld Aurél utca 16.

Forrás

http://szinhaziintezet.hu/index.php?action=fomenu&sel=szineszmuzeum

http://www.nlcafe.hu/noklapja/20130711/bajor-gizi-szerelmei/

http://www.bajorgizi.hu/data/bajor_gizi.html

http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/a-e/bayorelet.htm

Közös takarónk, ha már szétesett – Attila nyomában 11.

Engedd meg, hogy a menyasszonyomnak tekintselek” – így indult József Attila és Szántó Judit szerelme, vagy legalábbis kapcsolata, beköltöztek a Margit körúti lakásba, majd amikor a lakbér magasnak bizonyult, át a Székely Bertalan utcába, ahol „egy kis faldarab azon tűnődik, hulljon-e”. Judit féltékenységből elkövetett, sikertelen öngyilkossági kísérlete után egy barátnál húzták magukat, mert még a Székely Bertalan utcai lakás is túl drágának bizonyult.

A következő állomás már kiesett a belvárosból, a „város peremére” kerültek, a Korong utcába. A lakás nyáron meleg, télen hideg, de olcsó volt, havi 36 pengő a bére.

Ma már persze ez Zugló belső városrésze, de akkor még igencsak elhagyatott vidéknek számított.

Eszmélet című verse itt született, melynek XII. strófájában Attila felidézte, mit látott az ablakból esténként: 

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

Vasút. Vonatok. Élet. Halál. Nem kerülhette el a sorsát.

Nem sok boldog pillanat tanúja lehetett valószínűleg ez a szobakonyhás manzárdlakás.

Ekkor már rosszul éltek, és 1934 elején szakítottak is, Attila egy időre Hódmezővásárhelyre költözött nővéréékhez, Etáékhoz, és ott is maradt június végéig.

Aztán megint visszaköltözött, hogy aztán 1936 nyarán végleg elhagyja a Korong utcát – és Juditot. Judit hiába áldozta fel magát, hogy Attilát, az általa csodált költőt támogassa, az örökös civakodás, a végtelen nyomor – és később Edit feltűnése – még egy mély szerelmet is kikezdett volna, dehát kapcsolatukról még Attila is azt írta, hogy „szövetség ez, és nem szerelem”.

A búcsúvers is arról tanúskodik, hogy az elválás békés volt, de így inti Juditot: „Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett.”

Manapság szomorúan bezárkózó társasház a Korong utca 6. Egy postacím, amely Ágh István jóvoltából verscím lett: őt is megfogták a titokzatos, emlékkel teli ablakok.

József Attila ablakából 
nem néz ki senki,
ki élhet most a csöpp szobában?
Remete-lélek, vagy egy hetvenötéves
kalapos agg, mindenségbe békült ideg?
Így néz rám az ablaküveg
az álmodó toronyszobából,
félárbócra ejtett magasság,
nyárvégi szénapadlás-ábránd
kínálja megváltozott életemet.
Ősnyomtatvány, családregény,
félórás szundítás a priccsen,
tyukhúrszedés lehetne sorsom.
Mért adtad ezt a szörnyű mesterséget, isten,
hogy válasszak közted s magam között,
ha föltámadó ködmönöd
csücskéhez föl nem érek?
de mindig csak lábujjhegyen,
fölfelé kapkod jobb kezem,
József Attila-dac, sótlan Hölderlin-ebéd
a koránkelők megváltása végett.
A Korong utcai ablakból
nem néz ki senki,
hát nézem én a semmit,
amit egy rigó sötét röpte megáld,
aztán ideje tovább menni.

Most, hogy közös életük mindhárom helyszínét végigjártuk, el kell búcsúznunk Judittól, illő hát, hogy megtudjuk, hogyan alakul későbbi kapcsolatuk Attila életében és halála után.

A szakítást mindketten nehezen dolgozták fel, mindketten figyelemmel kísérték egymás sorsát. Judit pénzért nyaggatta, Attila pénzt kért „feleségének” Hatvanyéktól. Aztán amikor a szanatóriumban feküdt, Judit aggódva írt: „Attilácska, kedves, most tudtam meg, hogy a Siestában fekszel – ugy-e nincs komoly bajod? Meglátogattalak volna, és ha akarod szívesen jövök. Mire van szükséged?” Attila csak egy hónappal később válaszolt, amikor öngyilkossága előtt öt levelet fogalmazott, köztük volt a Juditnak szánt sor: „Kedves Judit! Sok szeretettel üdvözöllek Attila”. Ennyi.

Amikor a József-nővérek neki írták meg elsőként Attila halálhírét, Judit a tragédia helyszínére, Balatonszárszóra rohant. Ő azt javasolta, Pesten temessék el Attilát, édesanyja mellé. De Ignotus nem hitt a nőnek, aki fél évtizeden keresztül osztotta meg életét a költővel, és Hatvany báróval, aki a temetés költségeit állta, azt a döntést hozták, hogy maradjon csak Attila „száműzetésben”. Így került a szárszói temetőbe, ahonnan csak 1942-ben kerülnek át hamvai a Fiumei úti sírkertbe.

Judit pedig Attila halála után csak egyetlen célt látott maga előtt: hogy méltó emléket állítson költő-szerelmének.

1938-ban Naplót kezdett írni, 1948-ban megbízást kapott, hogy hozza létre a József Attila-emlékgyűjteményt. Így a Petőfi Irodalmi Múzeumba került tudományos munkatársként, aki József Attila emlékét ápolja – egyes irodalomtörténészek szerint kéziratokat húzott elő és titkolt el, mikor mi állt éppen érdekében. Tudósok szerint nem nehéz kimutatni a torzításokat a két írásban, amelyek néha még egymásnak is ellentmondanak.

Mindenesetre e munkásságáért 1950-ben – kitalálják? – József Attila-díjat kapott.

Hálája végtelen volt, 1959-ben az ő keze is benne volt abban, hogy Attila hamvait a Munkásmozgalmi Pantheonba vitték át (ahová mint a „nemzet özvegye” ő is került majd Attila mellé), végül József Etelka és gyermekei harmadszor is megmozgatták szegény költő földi maradványait, aki így legalább ma már a Mama mellett nyugodhat.

Judit urnája viszont a Munkásmozgalmi Pantheonban maradt. Így váltak el végleg Attilától.

Helyszín

XIV. Korong u. 6.

Forrás

Fodor András: Így élt József Attila.

http://www.litera.hu/hirek/szanto-judit-naplo-es-visszaemlekezes

Ágh István: Napvilág 

Borúra derű, avagy Brad Pitt a tetőnkön

Gondoltam, ez a cím kellően figyelemfelkeltő lesz, és ily módon még többen megismerhetik a főváros rejtett kincseit, olyanok is, akiket a város- és kultúrtörténet nem különösebben mozgat meg, de a szépségre egyébként fogékonyak. Csakhogy valóban nem blöffölök, de azért azt a részt még ki kell érdemelni...

Az Astorián naponta több ezer ember halad át, munkába, iskolába, randevúra rohanva. A ma szemügyre vett épületről mégsem lehet azt állítani, hogy a nagy rohanásban senkinek sem tűnik fel.

A Rákóczi út és a Károly körút sarkán álló hatalmas bérház ugyanis minden oldalról azonnal szembetűnik. Nemcsak hatalmas méreteivel, de tökéletes arányaival, letisztult szépségével is (amin csak a reklámtáblák ejtenek foltot).

Nehéz elképzelni, hogy ezen a sarkon egészen az 1930-as évek közepéig egy egyemeletes ház állt. Íme:

A klasszicista stílusú bérházat éppen száz évvel korábban építették a Vigyázó családnak, Kasselik Ferenc tervei alapján. A család vagyonát Vigyázó Antal, a napóleoni háborúk kapitánya alapozta meg, akinek birtoka Abonyban volt, de ő már Pesten telepedett le. Fia, Sándor 1895-ben már a grófi rangot is elnyerte. De Sándor nem elégedett meg címek gyűjtésével: kora legnagyobb bibliofilje volt. Hatalmas könyvtárát ebben a körúti palotában helyezte el, aztán ha már gyűjteni kezdett, összevásárolt némi XVI-XIX. századi ezüstöt, porcelánt, üveget is. Ezt megkoronázta egy szerencsés házasságkötéssel, Podmaniczky Zsuzsanna a családi melegség mellett hozományként további nyomtatványokat, grafikákat és festményeket hozott a palotába.

Mindkét fiúk bölcsen továbbvitte a szülői rajongást a tudományok és művészetek iránt, és amikor örökös nélkül haltak meg, az egész hagyatékukat – benne a 17 000 kötetes könyvtárat - a Magyar Tudományos Akadémiának juttatták. 1928-ban ez azt jelentette a tudomány fellegvára számára, hogy a újra visszanyerheti a háborús időkben elvesztett, hőn áhított függetlenségét, és a kamatokból, jövedelmekből hosszú ideig ismét biztosítva volt a működése.

Így került az Akadémia tulajdonába ez a kiskörúti ingatlan is, amit aztán 1936-ban lebontottak, hogy helyére bérpalotát építsenek, a további bevételeket biztosítandó.

1939-ben adták át a ma látható házat, melyet Hültl Dezső műegyetemi tanár tervezett.

Ez a pompás épület bizonyíték arra, hogy nem mindig a régi örökség őrizgetése a cél, néha a haladás szebbet hoz.

Elismerésül legyen mondva, hogy a bejárat feletti két nőalak a Vigyázó-címert tartja, így emlékeztetve a nagylelkű adományozókra (persze ha bárki is tudna erről).

Felette pedig az Akadémia jelképe, Hébé, az ifjúság és a tudás istennője, aki jobb karjával magasba nyújtja a művelődés csészéjét, amely felé a nemzet hatalmas sas képében közeledik. (Sajnos láthatóan nem éri el.)

Az Akadémia allegóriáját ábrázoló eredeti képet, mely Johann Ender munkája, az „első adományozó”, Széchenyi István ajándékozta az Akadémiának, az ideális nőalak pedig nejét, Seilern Crescence-ot ábrázolja (az ő városszépítő tevékenységéről már itt írtunk). Ezen olvasható az Akadémiának a nemzeti újjászületés optimizmusát kifejező jelmondata is: „Borúra derű”.

A belső terek is lenyűgözőek, a márványlépcsők, a kovácsolt vas korlát, az oszlopok.

A belváros közepén csodaszép zöld kert rejtőzik.

Persze a kilátás is izgalmas.

Kár, hogy a tetőteraszra közönséges halandó nem juthat ki. Közönséges halandó nem, de Brad Pittnek és Robert Redfordnak sikerült. A Kémjátszma (Spy Game) című filmet Budapesten forgatták, és szerepet kapott benne az MTA-bérpalota is – legalább is a teteje. Aki nem hiszi, íme egy rövid részlet a filmből: https://www.youtube.com/watch?v=Zrr-9gpQnJY. Érdemes végignézni, mert az utolsó részben vannak a leglenyűgözőbb felvételek Budapestről egy számunkra ismeretlen perspektívából. Lehet benne gyönyörködni. A házban is.

 

Helyszín

VII. Károly körút 1.

Források

Vigyázó Ferenc. In: Budapest Lexikon.

A régi pesti városfal mentén. Fekete Sas Kiadó, Bp, 2011.

http://mta.hu/mta_hirei/a-masodik-alapito-55111/

http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=031579

http://mta.hu/cikkek/muveszeti-gyujtemeny-104921 

Terézvárosi házisárkány

Meg kell hagyni, fura ízlése volt Pekáry Imre rendőrkapitánynak, aki az 1847-48-as forradalmi esztendőkben épp egy ilyen hivalkodó palota építésére adott megbízatást Pollack Ágostonnak (más források szerint Brein Ferencnek).

A gótikát és romantikát egyszerre mímelő ház ma már kevésbé meghökkentő látvány a Király utcában, de azért ezen az 1859-es metszeten jól látszik, hogy igencsak kirítt a földszintes házak köréből.

Abból is látszik, hogy az építtető hiú ember lehetett, hogy monogramja – General Pekáry  megkopott formában még ma is látható a lépcsőfordulók vaskorlátjában.

Ezt a hatásvadász összhatást még fokozták az összeválogatott épületdíszek. Az ajtót például két fegyverbe öltözött vitéz őrzi, teljes harci díszben, mintha egy lovagregényből sétáltak volna át a Király utcába.

A sarki homlokzat tetején egy sárkány riogat.

Krúdy Gyula A régi pesti históriákban arról ír, hogy egy nap, amikor a terézvárosi búcsú a követválasztással is egybeesett a sárkány úgy megdöbbent, hogy lezuhant a homlokzatról. Valószínűleg a prózai ok egyébként csak annyi lehetett, hogy a korabeli díszek könnyen málló mészkőből készültek, ami az időjárás hatására megadta magát, mégis izgalmasabb a Krúdy-féle verziót elfogadni, vagy éppen azt a városi legendát, miszerint a sárkány éppen arra csodálkozott rá, hogy a terézvárosi könnyűvérű lányokon hirtelen kitört a vallási mizéria, és hajnali misére siettek a szemközti templomba.

Mert hogy könnyűvérű lányok akadtak Terézvárosban, sőt a Pekáry-ház földszintjén lévő Vörös Macska mulató volt az egyik kedvenc tanyájuk, ahonnan a duhajkodó vendégeket rendszerint az építtető késői kollegái cipelték át a rendőrkapitányságra.

Feltűnő épületdísz még a sok hatágú csillag, amit Pekáry nem vallásos meggyőződésből, csak esztétikai szempontok alapján választott.

Később azonban úgy alakult, hogy a ház mégis a terézvárosi zsidóság életének fontos színterévé vált, a Zsidó Legényegylet központi irodájával és imaszobával az emeleten.

(A ház zsidósághoz való kötődésének szomorú időszakát idézi fel a ház falán az emléktábla, mely szerint a házban működő Vanczik lakatosüzemben bújtatott közel száz üldözött embert Vanczik Béla és felesége, Enczig Magit.)

Itt lakott családjával Spiegler Gyula Sámuel rabbi is. Lánya, Arabella ugyancsak elálmodozhatott a romantikus ház falai között, mert írogatni kezdett, és tárcái, novellái jelentek meg a pesti lapokban. Persze nem a saját nevén, írói álnévként a Bogdán Bella, valamint az ijesztően hangzó Satanella megnevezéseket használta. 28 évesen már nem számított valami jó partinak, így csak álmodozhatott a férjhez menésről.

Egy szép napon aztán besétált az életébe egy nyíregyházi szívtipró, kinek „dióbarna szemében fájdalmas bágyadtság borongott”, de megfogadta a tanácsot, hogy aki el akar érni valamit a szépírói pályán, nem nélkülözheti az előkelő nők pártfogását.

Krúdy és Satanella első találkozását követően két hónappal már a lánykérés is megtörtént, de az esküvővel várniuk kellett, mivel Krúdy apja attól félt, fia végképp elzüllik, ha egy pesti írókisasszonyt vesz el feleségül. Így csak Krúdy nagykorúvá válása után, 1899. december 27-én állhattak oltár elé, hogy aztán beköltözzenek Spieglerék Király utcai lakásába.

Satanellából háziasszony vált, olyannyira, hogy az írást is abbahagyta. Igaz, még írt néhány kritikát („Mindannyian tudjuk, hogy valódi, nagy írói talentum áll előttünk”) – a férjéről.

Sorra jöttek a gyerekek, kevés volt a pénz, és Krúdy elég gyorsan ráébredt, hogy a szerelem mellett elkötelezett, de a házasság nem éppen neki való intézmény. Így hát egyre gyakrabban maradozott ki kártya, lóverseny, mulatók, könnyűvérű nőcskék csábítására. De Bellát sem kellett félteni: ő hol garasoskodásával, hol oktalan költekezéssel keseríti meg a férje éppen otthon töltött napjait. Fennmaradt levelezésük lényegében arra korlátozódik, hogy a házasfelek egymástól próbálnak pénzt kikönyörögni, Krúdy a szenvedélyeire, Bella a háztartásra.

Hamarosan Krúdy kihurcolkodik a közös otthonból, de nem válnak el, sőt, még a különélés évei alatt is két közös gyerekük születik.

Válásra csak akkor kerül sor, amikor Krúdy éppen aktuális szeretőjének kiskorú lányát is elcsábítja, így nem lehet tovább várni. Bella ennyi év különélés után megmakacsolja magát, így aztán a válóper a poklok pokla mindkettőjüknek.

De Satanella később bizonyára megbánta a dolgot. Krúdy temetésén összeveszett a második feleséggel, és onnantól kezdve magát tekintette hivatalos özvegynek. 81 éves korában halt meg. De a Pekáry-házon ismét ott őrködik a házisárkány.

Helyszín

VII. Király utca 47. (a ház éppen Terézváros és Erzsébetváros határán áll)

Források

Budapesti kultúrtörténeti séták I. Andrássy út. Fekete Sas Kiadó, 2009.

Fráter Zoltán: Szecessziós emberek. Budapesti Negyed, 34. (2001/4)

http://www.kortarsonline.hu/regiweb/0603/sarkozi.htm

Nyáry Krisztián: Egy fénykép a múltból: Krúdy Gyula. http://www.euroastra.info/node/61615/print

az archív képek forrása: 

http://mek.oszk.hu/01900/01903/html/index2052.html

Kinek apja üveges

Jellemző módon Róth Miksa nevét én nem Budapest utcáin, hanem Mexikóvárosban hallottam először, amikor az útikönyv a lehető legtermészetesebben leírta, hogy a  Palacio de Bellas Artes üvegmennyezetét Maróti Géza és Róth Miksa készítették. A művet Budapesten kivitelezték, és az üvegtáblákat hajón szállították az óceánon túlra. Milyen szerencse, hogy épségben megérkeztek!

Csak hazatérve döbbentem rá, hogy munkáit már régóta ismerem, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy aligha van olyan budapesti, aki még nem találkozott velük. Róth Miksa és műhelye keze nyomát viselik többek között az üvegablakok és mozaikok az Országházban, a Szent István Bazilikában, a Zeneakadémián, a Gresham-palotában, a fasori evangélikus templomban, a Kálvin téri református templomban, az Országos Levéltárban, a Belügyminisztériumban, a Pénzügyminisztériumban, a Széchenyi-fürdőben. Néhány kevésbé ismert munkájával már e blog hasábjain is találkozhattunk, így például a Napóleon-udvar lenyűgöző üvegtábláival, a Japán kávéház üvegablakával vagy az Új Köztemető bejáratának mozaikjaival. De találhatóak alkotásai szerte az országban, és a világban is, többek között Bostonban, Hágában, Milánóban, Oslóban, Bécsben, Velencében.

Így aztán nagy volt az öröm, amikor a Csikágó felfedezése közben kiderült, hogy a Nefelejcs utcában megbújik egy kicsiny emlékmúzeum, amit a mester lakóházában és műhelyében rendeztek be. (Amit egyébként éppen a mexikói munkájával szerzett keresetéből vásárolt.)

Ha valaki romantikus helyet keres egy nem túl romantikus környéken, jó szívvel ajánlom neki a múzeumot, hiszen egyrészt mint egy elvarázsolt kastély áll a Keleti melletti rengetegben, másrészt aznap egyedüli látogató voltam, tehát nem kell attól tartani, hogy a pénztáros nénin kívül bárki megzavarná az embert az álmodozásban.

De beszéljünk kicsit arról az emberről, aki szép csendben világhíressé vált és világhíres maradt.

Róth Miksa 1865-ben született Pesten (ekkor még nem Budapest), és a mesterség alapjait apja, Róth Zsigmond műhelyében sajátította el. Aztán Nyugat-Európába indult, hogy a nagy katedrálisok üvegablakait tanulmányozza, hiszen hazánkban – ebbe még sohasem gondoltam bele – a török hódoltság alatt elpusztult az összes középkori üvegablak.

Hazatérve a fiatal Miksát több mester is a szárnyai alá vette. Vallomások címet viselő írása azért is lenyűgöző olvasmány, mert minden mesteréről szeretettel, olykor rajongással vall, mindenkinek hálás és mindenki halálát fájlalja – keserűség, csalódottság, irigység sehol nincs a lapokon. A mesterek közül talán Steindl Imrét kell kiemelni, aki türelemmel tanítgatta órákon át a zöldfülű Róthot a színek megértésére. Ez jól sikerült, a Vallomásokban már azt írja Róth: „A szín az emberi élet egyik legnagyobb gyönyörűsége”.

Steindltől kapja majd első megbízatását (a máriafalvi gótikus templom üvegablakai elkészítésére), később pedig az egyik legnagyobbat, az Országház üvegablakainak elkészítését.

Innentől már fellendül a karrierje, de ezért valóban keményen dolgozik. Nem elégszik meg azzal, hogy a meglévő technikákat tökélyre fejleszti, új módszerekkel is kísérletezik, például mikor az amerikai Tiffany berobban az opalescens-üvegezéssel, Róth azonnal hozzákezd a tanulmányozáshoz és a próbálkozásokhoz. Munkássága jelentős mértékben hozzájárult a magyarországi szecesszió kialakulásához.

Az üvegfestészet mellett a mozaik-művészet meghonosítását is célul tűzi ki. Tulajdonképpen  a római kori  márvány-mozaik töredékek óta magyar földön Róth Miksáig senki nem készített mozaikokat, így ez igencsak nagy lépésnek számított.

A mozaiktechnikával számos olyan helyen is alkotni tudott, ahol az üveg vagy a falfestészet nem bizonyult volna tartósnak. Így például a Deák-mauzóleumban Székely Bertalan falfestményei egyszerűen elporladtak, hiszen a helyiséget csak évente egyszer nyitották ki. Róth mozaikkal újrarakta a képeket, amelyet ma is megcsodálhatnak a szerencsések.

A Nefelejcs utcai épületben lakott a család, a mögötte álló, ma üresen tátongó háromemeletes ház adott helyt a műhelynek.

Róth Miksa 1944-ben halt meg, természetes halállal, hiszen kikeresztelkedettként akkor még védett helyzetben volt, de ekkor már állandó rettegésben élt. Két öccse a vérzivataros idők áldozata lett.

A műhelyt természetesen államosították, német majd orosz térképészeti vállalat, később politikaitiszt-képző akadémia működött itt, majd az Országos Szakipari Vállalat, aztán szükséglakásokat alakítottak ki, végül államrendőröket költöztettek be. Róth Miksa özvegye, Walla Jozefa és lánya, Amália egy szoba-konyhás lakrészben meghúzhatta magát. Az épületet a nyolcvanas években védetté nyilvánították, Róth Amália pedig – Ráday Mihály biztatására – 1987-ben a VII. kerületre hagyta az épületet azzal a kikötéssel, hogy alakítsák emlékmúzeummá.

Így történt, hogy ma mintha vendégségbe mennénk Róthékhoz, hiszen az első emeleten három szobát a lakásuk bútoraival rendeztek be.

A többi helyiség kiállítóterem, ahol a színek és fények pompás kavalkádjában gyönyörködhetünk.

Látni fogjuk, hogy minden képen áthat az a hitvallás, amivel Róth, ez a híres, szerény, dolgos mesterember-művész Vallomásait zárja:

„Az élet küzdelmeinek jótékony balzsama: a szépben való gyönyörködés. Hálás lehet az ember az Úristennek, ha őt azzal áldotta meg, hogy meglássa és átérezze a szépet, de méginkább tartozik hálával az, akinek megadatott, hogy a szép kultuszában töltheti el életét és az alkotás örömérzetében részesülve, ízelítőt kap az Isteniből, embertársainak pedig lelki gyönyörűséget szerez művészetével.”

 

Helyszín

VII. Nefelejcs u. 26. (A múzeum nyitvatartása: K-V 14-18.)

Források

Róth Miksa Vallomásai. 1942.

Werczberger Péter: Gyergyóditrótól Mexikóvárosig. (http://epa.oszk.hu/00400/00458/00098/2005honap2cikk886.htm)

Látogatás a Róth családnál. http://nol.hu/kult/20121203-latogatas_a_roth_csaladnal?ref=sso

 

Irodalmi kávéházak 9. – Bucsinszky

„Hány kávéház van a Körúton? El tudnád sorolni, ha a Margit-hídtól a Boráros térre mégy?

Öten is felelnek:

- Luxor… Club… Viktória… Kristály…

Menetel a sáros, rongyokba öltözött század a Körúton. Már a költő is velük lépdel, de a Nyugati pályaudvarnál lemarad, s kiált:

- A Terminust kihagytátok… a Podmaniczky utca sarkán…

Megtorpannak. Igaza van ennek a munkára ügyetlen, félszeg alaknak, tényleg ott van a Podmaniczky utca sarkán az öreg kis kávéház. S már tudomásul veszik, hogy a költő is velük megy az Oktogon felé.

-Edison… Béke… Kovács… Abbázia… S te, hogy is hívják azt a kártyatanyát a Dob utca sarkán? Aztán a Miami… Bucsinszky… A New York… az Emke… a Simplon… a miénk… a Spolarich… a Deák… a Baros… a Valéria… a Ferenc…

Már ott állnak a Boráros téren. Még van idő a lefekvésig.”

Zelk Zoltán idézi fel Honvágy című tárcájában, hogyan repültek vissza gondolatban Budapestre a munkaszolgálatos, meggyötört férfiak.

Ma végigjárva a Nagykörutat elvétve botlunk csak legalább egy bisztróba vagy étterembe, kávéházat nagyítóval kell keresnünk. Ruhaüzletek, fénymásolószalonok, szexshopok váltogatják egymást.

Pedig hajdan egymást érték a kávéházak a Nagykörúton! Ott volt például a Bucsinszky.

Ma már csak egy szürkülő épület, az aljában használtruha-bolttal, fodrászüzlettel. De ha behunyjuk a szemünket, talán még halljuk a kávéház közönségének halk morajlását, érezzük a finom kávéillatot, kerülgethetjük a teraszon a székeket.

Az Alpár Ignác által tervezett neobarokk palotában először Vanek néven nyílt kávéház, mely nevét tulajdonosáról, a világot járt Vanek úrról kapta. Vanek japán stílusban rendezte be a kávéházat, és ködfátyol-képek vetítésével kedveskedett a vendégeinek. Ez a diavetítés előzménye, amikor egy átlátszó fátyolra vetítettek festett üveglemezről, a fátyol hullámzott, így az árnyképek mozogtak – a nézők meg sikoltoztak.

Vanek úr egy szempontból biztosan sikeres volt: Vanek B. Eduardként bevonult az irodalomba, Rejtő Jenő A tizennégykarátos autó és Vanek Úr Párizsban című regényének lapjain.

Aztán a fantáziadús Angol névre keresztelték a kávéházat (egyes források szerint Angolból lett Vanek), mígnem egy nap bezárt, hogy aztán 1932. június 1-jén reggel 5 órakor megnyíljon a Bucsinszky.

Már a berendezése is érdekes volt, fényesre festett, piros (és ami nagyon fontos: lemosható) falaival, színes linóleumpadlójával, a ruhatár süllyesztett liftjével modernnek számított.

Nagy Lajos arról is beszámol, hogy megtalálhatók itt „a szórakoztató lapok, folyóiratok, a Budapesti Közlönytől a Sex Appealig, ami egy francia lap, remek comb-, mell- és popsifelvételekkel. Lehet szivart, cigarettát venni.”

Bucsinszky úr leleményesen délelőtt 11-ig olcsó reggelit kínált, amely szegény éhenkórász író-vendégeinek gyakran ebédül is szolgált – ez volt a híres-neves Bucsinszky-reggeli. Igazán nemes lélekre vall, hogy ráadásul nem kért pénzt a szódavízért és az ebéd után adott gyümölcsért sem.

Nem csoda, hogy szép lassan a Magyar Színház színészei mellett az írók és költők is ideszoktak. A már említett Rejtő Jenő és Nagy Lajos mellett gyakran megfordult itt Hatvany Lajos, József Attila, Karinthy, Szerb Antal.

Karinthy rendszerint a Wesselényi utcai kirakatban írta ívpapír fölé hajolva, szépen rajzolt töltőtollbetűkkel verseit, vagy csak – ahogy ő fogalmaz – „lekent egy krokit”. De itt történt meg vele az Utazás a koponyám körül regényében megírt szomorú történet is, amikor kiment a telefonhoz, mert azt hiitte, hívják, holott csak betegsége miatt hallucinált csöngetést.

Rejtőnek tulajdonképpen dolgozószobául szolgált a Bucsinszky, saját márványasztalt tartottak fenn neki, és megtörtént, hogy fizetségként letépett néhány sort a kéziratából, a pincér meg átszaladt vele a közeli kiadóba, és megkapta a pénzt.

József Attila rendszerint Nagy Lajossal sakkozott az ablakban.

A színészeknek törzsaszatala volt ott. Szó szerint: Törzs Jenő köré gyülekeztek. Hevesi Sándor, Kabos Gyula, Dénes György gyakori vendég volt.

Egy este egy kis színésznő szomorkodott a sarokban, aki statiszta volt éppen egy vígszínházi darabban. amikor egy ismeretlen férfi – Horváth Árpád, a Nemzeti Színház főrendezője – lépett oda hozzá, és megkérdezte: „Nem akar maga véletlenül színésznő lenni?” „De kérem, én már színésznő vagyok!” – háborodott volna fel, de már cipelte is a férfi magával, hogy operett-primadonnát, ünnepelt színésznőt varázsoljon belőle – a nemzet Kiss Manyiját.

Szobotka Tibor inkább a kávéház épületének második emeletén csak beavatottaknak megnyíló rulettklubba járt, ahol nem játszott, inkább a játszók izgalmát, arcát figyelte.

Hát igen, Bucsinszky kávés nagyban játszott. A pesti humor szerint 9 órakor így szóltak egymáshoz az emberek: „Bucsinszky már alszik”. A kávéház tulajdonosát ugyanis kártyaüzelmei miatt házi őrizetre ítélték, így este kilenc után nem volt szabad elhagynia a lakását. Fiával együtt egész Budapestet behálózó kártyaszervezetet létesítettek, bele is buktak, de aztán a német megszálláskor újra szabadlábra kerültek. Bucsinszky Tivadar (a kávéház-tulajdonos fia) ugyanis mindig azzal dicsekedett, hogy az egyes számú nyilas pártigazolvány van a zsebében. Olyan elkötelezett volt, hogy amikor Szálasi kiszabadult a Csillagbörtönből, saját autóján utazott elé, hogy Budapestre hozza. A háború végén az idősebb Bucsinszkyt elfogták és internálták, a fiatal pedig megszökött, és Bécsben nyitott rulettklubokat. A körúti kávéházat természetesen államosították. Sötét idők.

Ma mégis ött ülök a Bucsinszky vendégei között, és nézem, hallgatom őket. Aztán egy használtruha-üzletben ébredek. Ők mégis mintha nem válnának ködfátyolképpé. Azért írtak, hogy mindig velem maradhassanak itt, a Nagykörúton.

 

Helyszín

VI. Erzsébet krt. 30.

Források

Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 

Szentes Éva – Hargittay Emil: Irodalmi kávéházak Pesten és Budán. Universitas Kiadó, Budapest, 1998.

Vészi Endre: Káprázatok évei

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

http://www.fusze.hu/hu/a+vetitovaszon+tortenete+1.html

http://www.erzsebetvaros.hu/erzsebetvaros/keruletunk-38/helytortenet-61/nevezetessegek-110/bucsinszky-kavehaz-170

http://www.evelet.hu/archivum/2005/32/054

Kabdebó Lóránt: A műhely titkai

http://www.nlcafe.hu/noklapja/20130725/kiss-manyi-szerelmei/

http://www.huszadikszazad.hu/1946-aprilis/bulvar/bucsinszky-tivadar-fenyes-rulettklubot-nyitott-becsben

az archív képek forrása: http://www.erzsebetvaros.hu/erzsebetvaros/keruletunk-38/helytortenet-61/nevezetessegek-110/bucsinszky-kavehaz-170http://www.rev.hu/fotodb/f?p=110:9:2973221453056952::NO:9:P3_PHOTO_ID,P9_PHOTO_ID:4301,4301:

Örök nosztalgia

„Joliot Curie téri, ötödik emeleti, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”

Örkény Örök nosztalgia című egypercesének köszönhetően egyetemistaként Budapestre kerülve a Hősök terén és az Andrássy úton kívül a Joliot Curie tér volt az egyetlen ismerősöm a talpig idegen nagyvárosban. El is szomorodtam, amikor a kis zsebtérképem utcajegyzékében nyomát sem találtam. Örkénynek lett volna túl élénk a fantáziája? Aztán szép lassan fény derült egy hosszú történetre.

Az 1920-as évekig kell visszamennünk, amikor a Trianon fájdalmából ébredő országban sorra jelentek meg az utcatáblákon az elcsatolt területek nevei. Így ekkortól olvasható Budapest térképén a Nagyvárad tér, a Liptó utca vagy a Bártfai út elnevezés, és ekkor lett a hegyvidéki terecskéből Királyhágó tér.

Csakhogy a 20. század további történelmi viharai nem hagyták érintetlenül e kis földdarabot sem. 1958-ban számos ország küldöttje ültette el saját Béke elnevezésű rózsafajtáját a téren, egy „Nemzetközi Rózsakertet” hozva létre – a kislány a képen (aki ma már biztosan nagymama) az erről szóló emléktáblán ücsörög. (Akkoriban nagy divat volt ez az ültetgetés, emlékezzünk például az Európa Ligetre. Lehetne ez egy felélesztendő hagyomány.)

1959-ben pedig nagy döntés született odafent: a teret a francia fizikusról és békeharcosról, Frédéric Joliot-Curie-ről kell elnevezni. Azt hiszem, Frédericről sokkal kevesebbet tudunk, mint Pierre és Marie Curie-ről. A fizikus házaspár Iréne nevű lánya is a családi szakmát választotta, Fréderic-kel munkatársak, szerelmesek, majd házasok lettek. Vezetéknevüket Joliot-Curie-re változtatták, hiszen a Curie név olyan jól csengett a tudományban, szerelmük gyümölcse pedig két gyermek lett – mindketten tudósként dolgoztak később.

De nemcsak a fiú- és lánygyermek lett a házasság gyümölcse, hanem hogy hosszú évek közös kutatómunkája eredményeképpen felfedezték a mesterséges radioaktivitást. 1935-ben felfedezésükért mindketten Nobel-díjat kaptak.

Félelmetes hatása volt felfedezésüknek az önmagát pusztító emberiségre, de Fréderic az atom békés célú felhasználásért küzdött. 1950-ben elsőként írta alá azt a nyílt felhívást, amely az atombomba betiltását követelte.

A budapesti Joliot-Curie téren 1959. október 4-én avatták fel a tudós hatalmas emlékművét, melyre Marton László szobrászművész által alkotott mellszobor került.

 

Nyilvánvaló, hogy nem pusztán a tudósi teljesítmény miatt emeltek hatalmas obeliszket Joliot-Curie-nek a Hegyvidék közepén. Amennyire vitán felül állóak a fizikában elért eredményei, annyira vitatott politikai szerepvállalása. A hidegháború éveiben részt vett a Szovjetunió által támogatott békemozgalomban, kommunista meggyőződése miatt mentették fel főbiztosi tisztségéből, 1951-ben pedig Sztálin Békedíjat kapott.

Ugyanezek az okok vezettek ahhoz is, hogy a rendszerváltozást követő utca-átnevezési hullám elérte a Joliot-Curie teret is, amely 1991 óta ismét a Királyhágó tér elnevezést viseli.

Fréderic szobra azért még egy darabig senkinek nem volt útba, csak a Millennium közeledtekor bontották le, térrendezésre hivatkozva.

Innentől a szobor sorsa kalandos. Egy darabig a Budapest Galéria egy kiállítóudvarban helyezte el, de aztán onnan – feltételezhetően egy darus kocsival ellopták. A tettesek nem lettek meg. A gipszminta viszont megvolt, a szobrot újraöntötték, és sokáig szó volt arról, hogy újra a térre kerül, de ez már nem valósult meg. Végül a Magyar Tudományos Akadémia érezte meg, hogy Fréderic Joliot-Curie Nobel-díjas tudós emléke mégiscsak méltó a megőrzésre, és 2010-ben a szobor a Központi Fizikai Kutatóintézet csillebérci atomreaktora mellé került.

A Joliot-Curie (vagyis Királyhágó) teret ma egy másik szobor uralja. És mit ad Isten, ez is ugyanannak a szobrásznak, Marton Lászlónak az alkotása. (Örkénnyel szólva: Marton László szobromat elcserélném Marton László szoborra.)

A 2000-ben készült alkotás neve Cantata Profana kút, és Bartók nagyhatású kórusművének állít emléket. Az ihletet adó népi verseket, az ún. kolindákat Bartók maga gyűjtötte Idicel és Urusiu de Sus községekben. A történet összefoglalása elolvasható magáról a műről. (Mondjuk engem kicsit megbámultak a térre sütkérezni gyűlt kerületi bácsik és nénik, amikor kétszer kerültem meg az oszlopot, a tetejét olvasva, aztán egyszer még fotózva.)

Íme:

„Volt egy öreg apó, volt neki, volt neki kilenc szép szál fia.
Nem nevelte őket semmi mesterségre, csak erdőket járni.
Csak vadat vadászni, s addig-addig vadászgattak, addig: 
szarvassá változtak ottan a nagy erdőben.”

Igen, igen, ez maradt nekünk: az örök nosztalgia.

 

Helyszín

XII. Királyhágó tér

Források

http://mno.hu/migr_1834/kie_itt_a_ter-179385

http://cultura.hu/kultura/frederic-joliot-curie-tudomanya-a-boldogsagert/

http://www.kozterkep.hu/~/4433/Frederic_Joliot_Curie_Budapest_1959.html

http://www.nobelprize.org/nobel_prizes/chemistry/laureates/1935/joliot-fred-bio.html

http://nol.hu/archivum/archiv-507122?ref=sso

https://mta.hu/mta_hirei/megorzesre-melto-szellemiseg-100311/?style=normal

http://www.kozterkep.hu/~/69/cantata_profana_kut_budapest_marton_laszlo_2000.html

A Joliot-Curie házaspár fotójának forrása a cultura.hu, a Joliot-Curie téri archív fotóké a fortepan.hu.

301

Három számjegy, amiről minden magyar elsőre ugyanarra asszociál.

Nemrég jöttem rá, hogy már huszonkilenc október 23-a telt el felettem, és még sohasem jártam a 301-es parcellában. Ami azért is különös, mert Nagy Imre jelképes párizsi sírjánál már kétszer hajtottam fejet, az igazi nyughelyét pedig talán még fényképen sem láttam soha.

Ezt pótolandó, vasárnap – megelőzve az ünneplő tömeget – elindultam a rákoskeresztúri Új Köztemetőbe. Az út sok mindent megmagyarázott abból, hogy miért maradt ki eddig az emlékezés ezen formája az életemből.

Először is a temetők iránti vonzódásom ellenére sem sorolnám ezt a sírkertet az olyan kellemes sétahelyek közé, mint amilyen a Farkasréti temető. Nem is botlik az ember lépten nyomon híres, kedves emberek sírjába, mint a Fiumei úti sírkertben.

Aztán az Új Köztemető nem az a tipikus kirándulóhely, budapesti bolyongásaim ritkán vezetnek át ipari területeken. Némi meglepetést okozott is számomra, amikor kiderült, hogy a Blaha Lujza térről 40 percnyi villamosozás után lehet odáig eljutni.

És milyen 40 perc! Mintha minden nyomorúság ebbe a negyven percbe sűrűsödne be, minden, ami miatt nehéz itt élni: reménytelenség, szegénység, otthontalanság, erőszak, idegengyűlölet, elhagyatottság, igénytelenség, alkoholizmus. A villamos utasai között keverednek a láthatóan a társadalom peremére szorult, vergődő fiatalok, és a táskájukat magukhoz szorító, rég meghalt férjük sírjához igyekvő öregasszonyok. (Öregúr nincs. Ők az út végén várnak az érkezőkre.)

Megkönnyebbülve szállok le, és a látvány magával ragad.

Az Új Köztemető Budapest legnagyobb temetője, és Európában is az egyik leghatalmasabb. Mára már csaknem másfél millió budapesti tette meg ide az egyirányú utat.

Amikor a Kerepesi temető szűkké vált, 1886-ban a pestszentlőrinci és a rákoskeresztúri határ mentén új sírkertet létesítettek. Az első lakó egy napszámos özvegye, név szerint Závoly Viktória volt.  

Később készült el a monumentális, Hegedűs Ármin tervezte bejárati épületegyüttes, melyet Maróti Géza szobordíszei és Róth Miksa mozaikjai díszítenek.

Turistáskodásra viszont most nincs sok idő, a temető legtávolabbi zugába igyekszem.

Hitetlenkedve olvastam, hogy a három érintett parcella (a 301-es mellett ott a 298-as és a 300-as is) eléréséhez fél-háromnegyed órát kellene a bejárattól sétálni, de igaz volt. Közben az út egész kísérteties, erdőkkel benőtt temetőrészeken vezet át.

Erre még a madár sem jár, csak néha jön szembe kerékpáron egy-egy temetőőr.

A legszomorúbb szakasz a névtelen sírok parcellája, ahová üres keresztek kerülnek, esetleg egy-egy szomorú felirat, például ez: „2002-ben eltemetett lejárt urna”. 

Végül elérkezek az út végéhez, itt már néhány autó áll, jelezve, hogy másnak is eszébe jutott az emlékezés ezen formája.

Minden fáradság megérte. Olyan erősen érzi az ember itt az emlékeket, mint egyetlen más ’56-os „mesterséges” emlékműnél sem.

Már az 1950-es években kezdtek el elásni (az „eltemetni” nem fedné a valóságot) politikai okokból halálra ítélteket, koncepciós perek áldozatait, végül 1956-ban ide kerültek a forradalom és szabadságharc után kivégzettek is.

Nagy Imre miniszterelnök, Gimes Miklós és Maléter Pál testét 1961. február 24-én az éjszakai órákban hozták át a Budapesti Országos Börtön udvaráról, ahol a kivégzés után elásták őket. Fejjel lefelé, zsákba varrva, kezeiket összekötözve, álnéven temették el a holttesteket, a miniszterelnököt például Borbereki Piroska néven. A rendszerváltásig titkosrendőrök, fegyveres őrök figyelték a gazos, azonosítatlan sírokat rejtő parcellát. 

A sírok pontos helye később elveszett az irattárakban, így 1988-ban titkos állambiztonsági parancs nyomán indítottak kutatást. Az exhumálás, mely 1989 márciusában kezdődhetett meg, valamint Nagy Imre és társai újratemetése a rendszerváltás szimbolikus eseményévé vált. 

A kivégzettek sírjai fölötti fejfák (az Inconnu művészcsoport alkotásai) borzongatóan szépek. Csak később, a kutatások eredményeképpen kerültek eléjük a kőlapok a nevekkel, dátumokkal. 

Ami megzavar az emlékezésben, az az igénytelenség feletti szomorkodás. Még a sokféle csatolmány-emlékmű felett el is siklanék, mindenki úgy emlékezik, ahogy akar, végül is.

De ami vállalhatatlan, az a táblácskák tengere. Fénymásolt papíron, kartonra ragasztva, zacskóba dugva, deszkára szegezve – ki gondolja azt, hogy ez méltó módja a forradalom hőseire való emlékezésnek? Éppen a méltóságteljes megemlékezésre hiányoznának az anyagi eszközök? Vigasztalhatatlan vagyok.

 

Aztán belefeledkezem újra a fejfákba, ahogy a zöld fűben a kék ég felé törve hirdetik a hőstetteket. Egyszerű szépségük egyszerre idézi fel rémtetteket, és int hálaadásra, hogy voltak nagyszerű emberek, és hogy ma már senki nem nyithat ilyen titkos parcellákat.

 

A szívem pedig végképp átmelegíti, amikor az idős házaspár, aki éppen az ötévesforma unokáját hozta ki, mindenféle bizalmatlanság nélkül mond igent, amikor kérem, vigyenek vissza kocsival engem is a bejáratig.

Feltöltődve szállok vissza a villamosra. Most úgy hiszem, minden megváltoztatható.

 

Helyszín

X. Kozma u. 8-10. (Új Köztemető)

Forrás

Új köztemető. In: Budapest Lexikon.

Budapest három legnagyobb temetője (http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=8036&pIdx=5)

Új Köztemető - Budapesti Temetkezési Intézet (http://www.btirt.hu/temetok/ujkoztemeto.html)

A leghangosabb trombitáról és arról, hogy ki a testvér

A Pál utcai fiúk történetéhez való kötődésem minimális. Olvasni kellett, dehát az már évtizedekkel ezelőtt volt, s mára már csak annyi emlékem maradt, hogy a vége szomorú. Talán érdemes lenne elővenni, beleolvasni, felnőtt fejjel átgondolni.

Most egy mellékszál miatt került újra a kezembe. A gittegylet nagykönyvébe írt bejegyzések között szerepel a következő:

„Miután Boka János Tábornok tiltakozásunk dacára és erőszakkal lefoglalta az egyleti vagyont (24 kr.), mert hadicélokra mindenkinek oda kellett adni, amije volt, éspedig ebből csak egy trombitát vettek 1 forint 40-ért, pedig a Rőser-bazárban lehet kapni 60-ért és 50-ért, mégis muszájt nekik a drágábbat venni, mert erősebb hangja van, éspedig elfoglaltuk a vörösingesektől az ő harci trombitájukat, és most már van két trombita, pedig már egy se kell, és ha éppen kell, hát elég egy is, hát elhatároztuk, hogy az egylet kérje vissza az egyleti vagyont (24 kr.), és inkább a Tábornok adja el valahol a trombitát, de nekünk a pénzünk kell (24 kr.), amit ő meg is ígért.”

Ma is áll a híres Röser-bazár épülete, ahol a gittegylet a drágább trombitát vette, pedig feleannyiból is lehetett volna, de az nem ijesztette volna el a vörösingeseket.

A mai Károly körút 22. szám alatti ház helyén eredetileg három épület állt, melyből csak egyet birtokolt Röser Miklós, aki igazi polihisztor volt. Az ő tollából származik például az 1863-ban napvilágot látott, kereskedők, iparosok és mezei gazdák részére írt "Általános áruisme" könyv, de volt Szeged országgyűlési képviselője, székesfővárosi bizottsági tag, és számos közművelődési és tanügyi társulatnak választmányi tagja. A legnagyobb sikere mégis az első gazdasági-kereskedelmi reáliskola megalapítása volt.

De Röser Miklós nemcsak az elméletben, hanem a gyakorlatban is értett a kereskedelemhez, és ügyesen forgatta a vagyonát is. Hamarosan megvásárolta a ház melletti két szomszédos ingatlant is, egybeépítette a három házat, és további emeleteket húzott rájuk.

Aztán úgy döntött, hogy bazárt, azaz két forgalmas utcát összekötő, udvarról nyíló üzletházat alapít, aminek akkoriban nagy divatja volt. Az épület 1884-ben készült el, de utána még számos átalakításon esett át, mire kialakult velencei reneszánsz stílusa. Az oromzaton büszke felirat hirdeti: Röser bazára.

Talán a vásárlók csábítására került éppen a szépség istennője, Aphrodité a második emeleti szoborfülkébe.

A Röser bazárban zajlott az élet: udvarán kalaposok, szabók, cipészek, bőrdíszművesek, virágárusok és különböző kereskedők telepedtek le. Ha szombatonként betérünk a ma is üzletekkel tarkított átjáróházba, szemünket behunyva képzeletben visszautazhatunk az időbe, és hallhatjuk az egykori sürgés-forgást.

Az emeleti lakásokba a négy lépcsőházból lehet feljutni.

E lakások egyikében élt Barta Sándor, a 20. század elfelejtett költője.

Nem véletlenül felejtettük el: kevesen olvasunk manapság avantgárd költőket, az ő művei ráadásul a szocializmus eszméjét szolgálták. A proletár születésű költő Kassák Lajos húgát vette feleségül, első verseskötetének címe pedig – mi más lehetne? – Vörös zászló. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, ott is a munkásmozgalomban találta meg a küldetést, de végül úgy döntött: a forradalom ügyét leginkább a Szovjetunióban lehet szolgálni. Tizenkét évet élt Moszkvában, novellákat, riportokat írt, lapot alapított Új Hang címmel, regényeiben és drámáiban pedig a magyar parasztság és munkásság elnyomatásáról számolt be. Ennek az energikus munkásságnak a sztálini koncepciós perek vetettek véget. 1938-ban a negyvenegy éves költőt letartóztatták, hamis vád alapján elítélték és kivégezték. Ezt követően 20 éven keresztül a nevét sem lehet kimondani.

A Röser-bazár falán emléktábla, rajta az idézet kissé torzít. Miért? „Ember ... Testvérem vagy, üdvözöllek a Földön.” – igazán emléktáblára való felirat. Csakhogy a Ki vagy? című versben a sor pontosan így szól: „Ember, ha ezt teszed, Testvérem vagy, üdvözöllek a Földön.” És hogy mit kell tenned? Csak néhány részlet:

„ha a csikótáncos eszedet még nem keverték el klasszikus kultúrák elaggott maszlagjai,

de a mai festők sem, akik épp a 66 000-ik krisztusproblémát

s az öregannyuk csámpás teáskannáit feszítik vászonra,”

Vagy:

„ha visszaütöd az apádat és elnevetsz az anyád fölött,

mert a család szent nekikkényelmesével akarnak a keblükre zsinegelni,”

Vigyázni kell ezekkel az emléktáblákkal...

Helyszín

V. Károly krt. 22.

Forrás

Saly Noémi (szerk.): A régi pesti városfal mentén. Fekete Sas Kiadó, Bp, 2011.

Röser Miklós. In: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái.

Barta Sándor. In: A magyar irodalom arcképcsarnoka

Egy kis faldarab azon tünődik, hulljon-e – Attila nyomában 10.

Ott hagytuk el a múltkor, hogy Judit és Attila továbbköltözik a Margit körútról, mert túl sok a lakbér, és a Székely Bertalan utcában kötnek ki, egy szoba-konyhás lakásban.

Egy költőt szeretni nem egyszerű dolog. Judit szerette Attilát. Éjjel-nappal robotolt érte, elintézte ügyes-bajos dolgait, megvarrta és vasalta a ruháit, dédelgette és szavalta a verseit, óvta a törékeny, pénztelen, sokszor éhes férfit.

„Judit az űzöttségben otthont teremtett, kenyeret tett az üres asztalra, télen befűtötte a karmos vaskályhát, megvetette kettejük ágyát. Megmentette a költőt a végső magánytól, amikor ellenségek és fegyvertársak egymással versengve hajszolták. Lelkébe fogadta, dédelgette a születő verseket, védte, óvta a költőt az otromba támadások és a még veszélyesebb hízelgések ellen – a másik emberben a maga életét élte. […] Ez az együttlét soha nem jelentett idilli létet, menekülést, szigetéletet. Sokat vitáztak, de mindig úgy, ahogy egy meghasonlott világban saját énjével vitázik az ember.” – írja Horváth Márton.

Attila eközben mind rosszabb és rosszabb állapotba került. Betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, nincstelensége és megértetlensége csak súlyosbítottak a helyzeten. Itt, a Székely Bertalan utcában születik meg az a levél, amelyben megsértett mesterétől, Babits Mihálytól kér alamizsnát. A levél pontos helyzetkép a nyomorgásukról: „Kérésem okát - szinte a költői szemérem maradványa nélkül - a következőképpen vélem előadhatónak. Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. (...) Majdnem minden holmink - beleértve az ágyneműt is! - zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. (...) Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve. (...) Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. - És így tovább.”

Babits kiutaltatott 300 pengő segélyt, de a köszönő és megkövető József Attila-levélre sem válaszolt.

Nem csoda, hogy ezek a körülmények meggyötörték Judit és Attila kapcsolatát. A végső törést mégis egy harmadik személy okozta – mentségére legyen szólva: teljesen öntudatlanul.

Attila az Írók Gazdasági Egyesülete által rendezett lillafüredi íróhéten látta meg a magas, karcsú, éjfekete lányt, aki ottléte során észre se vette, hogy felkeltette a költő érdeklődését. Csak később derült ki, hogy a magyar irodalom legszebb szerelmes versének, az Ódának a modellje nem a költő minden léptét vigyázó élettárs, hanem Márton Márta művészettörténész.

Judit a vers megismerése után a méregpohárhoz nyúlt. Öngyilkossági kísérlete sikertelen volt, de problémáik nem oldódtak meg. Néhány nappal később Judit egy levélben arról ír, hogy augusztus elsején kiteszik őket a lakásból, mert már hónapok óta nem fizettek lakbért, egyéni tragédiája pedig az, hogy Attila el fogja hagyni.

Nem hagyja el. Még. Együtt költöznek ki a lakásból, és egy barátnál találnak menedéket.

Egy szomorú szakaszt most magunk mögött hagyhatunk legalább. A Székely Bertalan utcai ház azonban ma is oly élesen emlékeztet mindarra, ami Attila Külvárosi éj című versét ihlette. (Talán azért nincs emléktábla a ház falán, hogy ne emlékeztessen?) 

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

(...)

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

Helyszín

VI. Székely Bertalan u. 27.

Forrás

Fodor András: Így élt József Attila.

http://ligetmuhely.blog.hu/2011/02/13/levendel_julia_meg_a_kilincs_is

http://www.litera.hu/hirek/szanto-judit-naplo-es-visszaemlekezes 

Tiszta Csikágó

Ha a Millenniumi ünnepségsorozat kerül szóba, minden fővárosi szívét melegség tölti el, hiszen ekkor épült Budapest több büszkesége: a Földalatti Vasút, a Műcsarnok, az Iparművészeti Múzeum, a Szabadság-híd, a Parlament kupolája.

De vajon kinek jut eszébe a Keleti-pályaudvar melletti négyzet alakú terület a kopott bérkaszárnyáival? Pedig a Thököly út – Rottenbiller utca – Damjanich utca – Dózsa Gyórgy út által határolt négyszög házait is a Millennium apropóján kezdték el építeni, és két év alatt fel is épült a negyed, melynek négyzetrácsos utcaszerkezete itt jól látható. És hogy mi a magyarázata a Csikágó névnek? Vigyázat, ekkor még nem létezett a gengszterek Chicagója!

„Mérnökök jelölték ki a káposztaföldek és kusza konyhakertek közt a majdani utcák nyomvonalát. A teremtés lázában épült az új negyed, olyan sebesen nőtt ki a földből, hogy messzi kerületekből is a csodájára jártak. Amint a kívülállók számára is derengeni kezdett az egymást derékszögben metsző utcák könnyedén átlátható világa, az ésszerűség és a korszerűség tiszta képlete, a negyed megkapta egyesek szerint gúny-, mások szerint becenevét. Csikágó. Mert a képeslapok Chicagót, a tengerentúli prérimetropoliszt hirdették a modern városiasság netovábbjának. Csikágó, mert egyedül Chicagóban harapódzik ilyen sebességgel a ráció rácsszerkezete, és zabálja fel a környező üres síkságot. A keresztelő idején a bűnről még szó sem esett. Az új pesti negyed mintha versenyt futott volna az ismeretlen amerikai nagybácsival; két év alatt lett a semmiből.” – írja le a történetet Békés Pál Csikágó című gangregényében, melyet egy esős délutánon egy furcsa, de kedves srác nyomott a kezembe, mondván, biztosan tetszeni fog.

Tetszett. Annyira, hogy ahogy a Da Vinci Kód olvasói Párizsban, mi is elindultunk a könyvvel a kezünkben, hogy Csikágó-turistaként felleljük a regény helyszíneit. (Nem egyszerű feladat, de megpróbálom úgy leírni a történeteket, hogy aki nem olvasta még a könyvet, annak ne lőjem le az összes sztori végét.)

Ott van például a Bethlen téri Színpad, ahová az amerikai nagybácsi elviszi bátyját és sógornőjét, hogy aztán a sötétben a térdek...

 

A legtöbb történet egyetlen kereszteződésnél játszódik. Nem véletlen: Békés Pál az István utca 19. szám alatt látta meg a napvilágot.

A regényben meg is ismerjük: ő az egyik kisbaba, aki olyan keservesen üvölt a pincében, ahová az ’56-os harcok elől a lakók menekültek, hogy elegük lesz, és vakmerő tettre szánják el magukat. Megpróbálnak a szemben lévő sarkon álló patikából tejport szerezni. Csakhogy a Nefelejcs utcát a Baross tér felől a szovjet hadsereg egyik katonája, Szojkov mesterlövész blokkolja (aki egyetlen magyart ismert addig életében, az édesanyját). Akárhányszor a patikus átdob az utcán egy csomag tejport, Szojkov lövése nyomán fehér por borítja el a kereszteződést. De akkor hirtelen az egyik asszonynak nagyszerű ötlete támad... Nem ilyen nagyszerű ötlet Dibuk Cs. Jánosé, aki a Keleti-pályaudvar indulási oldalára szeretne eljutni, hogy megvalósítsa álmát, és gátfutóként indulhasson a melbourne-i olimpián. Vajon elég gyorsan átjut a kereszteződésen?

Pár évvel korábban ebben az ominózus patikában tölti nyári gyakorlatát Korner Anna, aki megbabonázva bámulja az utca másik oldalán újságot áruló bőrkabátos férfit, Laját. Senki nem tudja, mi a férfi igazi neve, és egy nap, amikor Anna elindul, hogy megkérdezze, megadják magukat a trolivezetékek, és a lány köré csavarodnak. Laja azonnal odarohan... Pedig nem is tudja a lányról, hogy ...

 

Halála napján meglepő módon előre fizet Laja a Tulipán eszpresszóban, ahová eső esetén szokás szerint behúzódik a dobozos Vicziánnal, hogy Ratkó Anna népbiztosról és az általa kiötölt abortusz-tilalomról beszélgessenek. Nyilván nem véletlenül. A Tulipán helyén ma étterem áll.

Persze több helyszínt ma már nem láthatunk. Így ma már pláza várja az odalátogatókat a Garay piac helyén, ahol Aranka, Sumin Vendel kikapós felesége rendszeresen helyettesít egy kofát. A Százház utcából is eltűnt a száz egyforma, komfort nélküli vityilló, így már nem látjuk, milyen volt „a vidék legveszedelmesebb zuga”, ahonnan „a világháború előtt, amelynek nem volt még sorszáma, hajnalonta újságpapírba csomagolt, halott csecsemőket vittek a Fehér Kereszt Kórházba”, Suminéktól is, kettőt. És nem találtuk nyomát a Rákóczi mozinak sem, pedig egyike volt a főváros csöngetős mozijainak, ahol „öt perccel a film vége előtt csengőszó figyelmeztette a páholyok sötétjében rejtőző nézőket, akik pillantást sem vetettek a vászonra, hogy itt az idő, a hölgyek szálljanak ki az urak öléből, rendezzék el toalettjüket, foglalják el helyüket, hogy a felgyúló fények illedelmes pozícióban találják őket”.

A Csikágónak természetesen nemcsak múltja, jelenje is van. Míg még a nyolcvanas évek statisztikái szerint is a kontinens legnagyobb népsűrűségű, legmagasabb átlagéletkorú, egy lakosra számítva legkevesebb zölterületű része volt, addig ma már sokan, sokat dolgoznak az élhetővé tétele érdekében.

Senki ne féljen hát bemerészkedni a rossz hírű negyedbe, mert megkapó látványt nyújt, és az is előfordulhat, hogy szembejön velünk egy mai Laja, igaz, a közért helyett ma már a Lidl-ben vásárol be.

De ha valaki mégis inkább fotelból turistáskodna, feltétlenül Békés Pált válassza útikalauzul. Csak az a szomorú, hogy a neki szánt kérdésekkel sajnos már elkéstünk.

Olvasott olyan könyvet, amely Budapesten játszódott, és szívesen bejárná virtuálisan a helyszíneit? Írjon a szerelmembudapest@gmail.com címre. 

Helyszín

VII. Thököly út - Rottenbiller utca - Damjanich utca - Dózsa György út által határolt terület

Forrás

Békés Pál: Csikágó. Palatinus, Budapest, 2008.

Békés Pál fotója: litera.hu

Aznap, mikor Európa Budapestre látogatott

1972. szeptember 4-én hangos úttörő-ének verte fel a Hunfalvy út megszokott csendjét.

Valami készült már napok óta, amit az utca lakói kissé bizalmatlanul, de természetesen kíváncsian figyeltek. Talán a háború és a szomorú kitörési kísérlet óta nem volt ilyen nagy mozgás a Vár tövében, ahol most öltönyös-napszemüveges férfiak és tarka ruhás nők nyüzsögtek – ásóval, lapáttal a kezükben.

29 európai főváros küldte el vezetőit, hogy egy kongresszus keretében tisztelegjenek a százéves Budapest előtt, hiszen alig pár hónap választ el bennünket a Pest, Buda és Óbuda egyesülésének centenáriumi évétől.

A küldöttek nem jöttek üres kézzel: saját országuk flórájára jellemző, ám a budai időjárás viszontagságait is elviselő facsemetéket hoztak magukkal, hogy saját kezükkel elültessék, és egy új parkot létesítsenek, amely mától fogva az Európa liget nevet viseli.

Hárs, kőris, berkenye és juhar, török mogyoró és díszcseresznye – csak néhány azok közül a fák közül, melyek mostantól a magyar főváros lakosainak vasárnap délutáni sétájához szolgáltatnak hűvös árnyat és üdítő látványt. Minden fa elé az adományozó város kőtáblája kerül, így gyermekeink játékos módon ismerkedhetnek meg a vén kontinens föld- és természetrajzával, a liget pedig büszkén hirdeti az európai fővárosok közötti egyetértést. 

Nyugdíjat számolgatnak az egykori úttörők, megnőttek a fák, moha kezdi benőni a táblákat.

Bonn már átengedte az első város rangját Berlinnek, és Belgrád közelében néhány másik fővárost is teremtettek véres háborúk.

Néhány fa kiszáradt, úgy látszik, mégsem bírta a budai klímát, vagy csak hazavágyott (mondjuk azt megértem, hogy Párizsba).

2011-ben azért pótoltak néhányat, Madrid, Andorra la Vella, Brüsszel, Luxemburg és Stockholm fája is a helyére került.

Elképzelem a képet, ahogy kiszálltak a polgármesterek az Audikból, a csomagtartóból előhúzták az újabb facsemetét, a Főkert dolgozói pedig szemlesütve hallgatták a feddést, hogy most már aztán tessék rendesen gondoskodni az ajándékukról. Talán így történt, talán nem.

Mindenesetre hajrá Európa, hajrá Budapest!

 

Helyszín

I. Európa liget

Forrás

Európa liget In: Budapest Lexikon.

Somorjai Ferenc: Budapest. Panoráma, Budapest, 2008.

http://budapest.hu/Lapok/%C3%9Ajra-teljes-f%C3%A9ny%C3%A9ben-pomp%C3%A1zik-a-budapesti-Eur%C3%B3pa-Liget.aspx

A korabeli képek forrása: http://zoldkalauz.hu/europa-liget-lovas-uti-parkok

Egy templom hol itt, hol ott

A zuglói Abonyi utca és Szabó József utca kereszteződésében álló épület kerítésén egy tábla ezt állítja: „Baross téri Református Gyülekezet”. Valami itt nem stimmel, a Baross tér innen azért kőhajításnyi távolságnál messzebb van... Az elárverezett templom után itt egy újabb protestáns rejtélyre kell fényt derítenünk.

A történet az 1920-as években kezdődik, amikor a Fasori református gyülekezet már több mint 20 000 fősre duzzadt, ezért új egyházközség megalapítását tűzték ki célul.

Az új gyülekezet, melynek elsősorban a zsúfolt Csikágó-negyed lakosainak pásztorolását kellett ellátnia először, 1928-tól a Hernád utcai iskola tornatermében tartotta alkalmat. A következő év őszétől a Keleti pályaudvar második emeleti dísztermébe költöztek, amely igen szokatlan hely az istentiszteletekre. Innen kapta a gyülekezet a Baross téri nevet.

1931-ben gyűjtést indítottak a templomuk megépítésére. De lassan gyűlt a pénz, és a pályaudvar azért mégsem volt a legkényelmesebb.

Ekkor azonban különleges segítség érkezett. A Nagyvárad téri református gyülekezet épp ekkortájt készült el a díszes templomukkal, így szükségtelenné vált a korábbi barakktemplom, melyet a világháború idején kórházként is használtak. 

A Lorántffy Zsuzsanna Egyesület jótékony hölgyei a templomépületet a pályaudvari gyülekezetnek ajándékozta, így most már csak azt a 9400 pengőt kellett összegyűjteni, amelybe a templom szétszedése, átvitele és újbóli összerakása került. Nemsokára meglett a pénz, szószék és harang is került, így 1933. május 25-én Ravasz László püspök már új helyén, a Thököly út és Dózsa György út sarkán szentelhette fel a hordozható istenházát, mely nyolcszáz fő befogadására volt alkalmas.

Azért a Baross téri gyülekezet továbbra is kőtemplomról álmodozott, és érkeztek is sorban az adományok. Amikor azonban a közegyház adakozást hirdetett, hogy új, korszerű otthont építsenek a Lónyay utcai Református Gimnáziumnak, a gyülekezet úgy döntött, hogy egy ideig lemond templom-álmáról, és az összegyűjt 30 000 téglát és 80 000 pengőt (nyolc budai villa árát) odaadja erre a célra.

A fatemplom a második világháborúban és 1956-ban is jelentősen megrongálódott, de a hívek gondos kezei kijavították a sérüléseket. Ám amit a bombák és gránátok nem tudtak tönkretenni, az sikerült a főváros vezetőségének.

1966-ban a Népstadionban Atlétikai Európa-bajnokságot rendeztek, és a szerény kis fatemplom rontotta a stadionhoz vezető út képét, így bontásra ítélték. Hiába tiltakozott a gyülekezet, amely ekkor már 33 éve használta a barakktemplomot, csak annyit sikerült kiharcolni, hogy a főváros cserébe újítsa fel a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodája épületének dísztermét, mely ekkor még a háborús nyomokat viselte.

Így került a Baross téri gyülekezet a Szabó József utca és az Abonyi utca sarkán álló épület első emeletére. Az épületet egyébként a zsinat (a demokratikus elvekre épülő református egyház legfőbb döntéshozó testülete, „parlamentje”) 1903-ban hozott döntése alapján kezdték el építeni, hogy a zsinati üléseknek, és zsinathoz (akkori nevén konventhez) kapcsolódó irodáknak állandó helyük legyen.

A tervezéssel az akkor már sztárépítésznek számító Hajós Alfrédet és Villányi Jánost bízták meg. Természetesen ehhez hitelt kellett felvennie az egyháznak, de a törlesztésből minden egyházkerület részt vállalt.

Az első zsinati ülést a házban 1909. április 21-én tartották, ahol egyben megemlékeztek Kálvin János születésének 400. évfordulójáról.

 

A Zsinat ülésterme kétszázhuszonkét ülőhellyel a díszterembe került, ahol a padsorok széles karéjban ölelik körül az elnökségi emelvényt. Az ülésterem és tanácsterem, valamint több iroda világítása is még az eredeti csillárokkal, világítótestekkel működik, a legtöbb helyen az eredeti bútorok is megvannak még.

A díszterem előterében 1936. május 6-án Marjai Károly mezőtúri lelkipásztor javaslatára emléktáblát avattak, mely a gályarabok mártíromságára emlékeztet. 

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi lett a hordozható templommal, vagy ahogy elnevezték, a Szent Sátorral? A gyülekezet honlapja szerint egy galgamenti termelőszövetkezetnek adták el az épületet, jó lenne a nyomára bukkanni.

És mi lett a gyülekezettel? Ma is az átmeneti otthonnak szánt zsinati ülésteremben tartják vasárnaponta az istentiszteleteiket. Attól tartok, ma már nem álmodnak igazi kőtemplomról, legfeljebb egy kicsiny emléktábláról, amely a régi templom helyét jelöli majd.

Nem mindenki születik templomrombolónak, de sajnos templomépítőnek sem. 

Helyszín

XIV. Thököly út – Dózsa György út sarka

XIV. Szabó József u. 16.

Forrás

A gyülekezet története. http://www.parokia.hu/lap/baross-teri-reformatusok/cikk/mutat/a-gyulekezet-tortenete-1/

A költözködő templom. http://nol.hu/kult/20110423-a_koltozkodo_templom

A zsinati székház története. http://reformatus.hu/mutat/seta-a-zsinati-szekhazban/

Tündérhegyi Dűlőkeresztelő

Schönthal, Wolfswiesen, Kukukberg, Reiche Ried, Brunthal, Urbansberg, Grüngraben, Allerberg, és a kedvencem: Rochusbergfruchtbare Ried.

Nem, nem utaztam megint külföldre, és a német nyelvvel folytatott kínkeserves küzdelmeim sem zavartak össze. Budapesten járunk, csak éppen 1844-ben.

A 19. században a budai polgárok nagy része még németül beszélt, így aztán a dombok, hegyek nevei is németre változtak. A reformkor persze a nemzeti öntudatot a nyelvi síkon is erősítette, és Döbrentei Gábor fejében nagyívű terv fogant meg.

Döbrentei – akinek nevét ma Budán egy tér viseli – író, fordító, szerkesztő, királyi tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia titkára volt. A Magyar Életrajzi Lexikon tömören így jellemzi: „Nagy műveltségű, de csekély tehetségű író volt”.

1844-ben Visszamagyarosítás Pesten címmel írt cikksorozatot a Honderű című lapban, melyben ötvenhat budai név magyarosítására tett javaslatot. Ötlete a hivatalos szerveknél is meghallgatásra talált, és 1847. június 11-én javaslatát Budaváros Köztanácsa ellenvetés nélkül elfogadta.

De az átnevezésre nem olyan társadalmi érdektelenséggel kísért adminisztratív aktusként került sor, mint manapság egy-egy utcanév megváltoztatására. Döbrentei a döntést követő nyolcadik napra hatalmas ünnepséget szervezett a Vadászudvar nevű fogadóban, ahol 150 polgár vett részt. (Csak budai. Pestről nem jött el senki, még a polgármester sem.)

Nyitányként Egressy cigányprímás bandájának előadásában Erkel Hunyadi László című operájának néhány dallama hangzott el, ezután a vendégek felsétáltak a Himmelbergre, amit azon nyomban Tündérhegyre kereszteltek, de nem a tündérekről, hanem a tündéri kilátásról elnevezve.

A Tündérhegyen készültek a bejegyzés fotói. (Mellékesen megjegyzném, hogy van abban valami utánozhatatlan, hogy a Széll Kálmán téri városi forgalomból tizenöt perc buszozás után madárlakta természetvédelmi területre lehet érni ebben a városban.)

A Tündérhegyen a városi jegyző felolvasta az új nevek listáját és az ahhoz fűzött kommentárokat, ezután visszatértek a vendégfogadóba egy kis dínom-dánomra. Egymást követték a tósztok, politikailag korrekten az elsőt Döbrentei mondta a császár egészségére.

A lakomára összegyűlt adományok meghaladták a költségeket, így azon nyomban elhatározták, hogy a többletet Döbrentei egy másik víziójára fordítják, és a Nemzeti Múzeumban felállítandó Nemzeti Szoborcsarnok számára egy Hunyadi János-szobrot rendelnek. Este éljenezve kísérte el a vendégsereg Döbrenteit haza, és megegyeztek, hogy ezentúl minden év június 19-én megismétlik a népünnepet. Mondanunk sem kell, egy év múlva, 1848. június 19-én egy ilyen, burkoltan Habsburg-ellenes összejövetelre már nem igazán volt lehetőség.

Ha az ünnepség megismétlésére már nem is került sor, ma legalább egy emléktábla hirdeti a dicső mulatságot, mely az egykori vendégfogadó helyén ma álló Zugligeti Általános Iskola falán függ. 

Nézzük, hogyan kapták a nevüket a dűlők? A nevek egy része egyszerű tükörfordítás eredménye, így lett Wolfwiesenből Farkasrét, Schönthalból Szépvölgy. A másik csoportba a visszamagyarosított nevek tartoznak, ahol középkori oklevelek és krónikák helyneveinek felelevenítésére került sor, ilyen például Sasad vagy Kelenföld. A dűlők egy részének neve pedig történelmi események, személyek nevét őrzi. Franziscibergből például azért lett Vérhalom, mert tévesen azt hitték, hogy ott temették el a Martinovics-féle összeesküvés kivégzett áldozatait. Vajdabércznek nevezték a Tündér-hegy alatti sziklát, ahol egykor Vajda Péter Dalhon című versét írta. És hát ahol nem volt történelmi szál, ott Döbrentei „nyelvalkotott”, az ő ötlete volt a rendkívül dallamos Virányos (Sauwinkl) és a Csillebérc (Kakukberg) is. Ez utóbbi nem a bányászatra utal, hanem a „tündér” szavunk elfeledett szinonimáját foglalja magában.

Persze néhány nyelvi lelemény nem állta ki az idő próbáját, nem tudjuk, hol lehetett a Spanyolrét, a Virradó, a Táboros, a Vigadomb. Johannisberget pedig hiába keresztelték Pozsonyi-hegynek, ma is mindenki János-hegynek ismeri.

De az elnevezések többsége ma is szerepel a térképeken és a köztudatba is beívódott, elég csak az Istenhegyre, Svábhegyre, Németvölgyre, Sas-hegyre, Csillebércre, Orbánhegyre, Kútvölgyre gondolni. Így hát ha Döbrentei az irodalomban nem is, Budapest térképén mégis csak nyomot hagyott. Vannak ma is, akik erről álmodoznak, némelyeknek közülük azt kívánjuk, hogy sikerüljön, másoknak azt, hogy ne. 

Helyszín

XII. Zugligeti út 113., Tündérhegy

Forrás

Dűlőkeresztelő. In: Budapest Lexikon.

Budapest krónikája

Rostás Péter: Budai dűlőkeresztelő. In: Budai Polgár, 2007. október 18.

Balázs Géza: A budai dűlőkeresztelő (Napkút Kiadó)

süti beállítások módosítása