„Marton Gyula, a magyar színész, kábé másfél órát töltött aznap a Halászbástyán. Ezalatt hetvennégy privát fényképre nyomakodott rá - igaz, általában csak a háttérbe. Az eredmény: legalább három világrészre utaznak majd a vonásai a fényérzékeny anyag emlékezetére bízva, hogy azután a vegyszerekben előhívódjanak, végül (az esetek többségében) a fotópapíron kössenek ki. Mindez röpke másfél óra alatt! - nem rossz eredmény.” – egyik kedvenc íróm, Vámos Miklós New York – Budapest metró című regényének első lapjain egy ilyen különös személyes ambíció háttereként jelenik meg a Halászbástya.

A Halászbástyáról írni snassz dolog, hiszen valóban ez Budapest legtöbbet fényképezett látnivalója, és a története is bizonyára mindenkinek a könyökén jön ki – ezt gondoltam egészen addig, míg egy barátom nekem nem szegezte a kérdést: „Honnan ered a Jezsuita lépcső neve?” Persze azt sem tudtam addig, hogy létezik Jezsuita lépcső, így megígértem, hogy megírom majd. Most megteszem.

Mi köze a Halászbástyának a halászokhoz és a bástyákhoz? Hiszen ma már aligha lát el védelmi feladatokat, és halas kofák is ritkán fordulnak meg erre. A középkorban a templom melletti területen volt a halpiac, és az itteni erődszakaszt a halászok céhe védte. Persze a várfal ekkor még nem így nézett ki, és valóban stratégiai jelentőségű volt a királyi székhely és a Duna-partig lenyúló Vízi- vagy Halászváros életében. Itt lehetett belépni a polgárváros központi terére, erre menekült Hunyadi László 1456-ban. A törökök Híradás bástyája a mai északi főtorony helyén állt. A törökök kiűzése után az osztrákok korszerűsítették ezt a falszakaszt, 1874-ben azonban megszüntették a Vár erődítésjellegét, amikor a hadügyminisztérium kimondta, hogy a Vár mint erődítmény nem felel meg az akkor korszerűnek tekintett követelményeknek.

Amikor Schulek Frigyes végzett a Mátyás-templom felújításával, és a templom melletti kolostorépületet is lebontották, hozzákezdhetett a tereprendezéshez. Három cél lebegett a szeme előtt: a várlejtő védelme, az akadálytalan gyalogosközlekedés megteremtése és az elkészült templom külső megjelenéséhez való esztétikus illeszkedés.

Lépcsőt kívánt tehát építeni, de kicsit nagyobbat álmodott, mint egy mai építész tenné. Így történt, hogy a millenniumi ünnepségekre nem lett készen a budapesti lépcsők királynője, így 1896 júniusára ideiglenes falépcsőt kellett ácsolni, hogy a Várban kiállított Szent Koronához akadálytalanul eljuthasson a nagyközönség.

A Halászbástya kivitelezése 1899-től 1902-ig tartott, és végül 1905-ben adták át, de megérte a fáradozás, hiszen a városképet leginkább meghatározó épületről van szó. Azóta sem épült talán Budapesten valami, ami szükségtelen, de ennyire szép.

Schulek így ír művéről: „A könnyű gót templom nehézkes, román tartója ez a bástya. A viszony közöttük természetes. Az izmos apa fogja, oltalmazza graciózus leányát.”

Kortársa, Szmrecsányi Miklós pedig így áradozik a Művészet című lapban 1906-ban: „Amennyire irodalom és képzőművészet között analógiát keresni lehet, van valami szellemi rokonság Schulek Frigyesnek a Halászbástyán kifejtett epikai művészete és Arany Jánosnak a Toldi-trilógiája között. Tőzsgyökeres és régies a nyelvezete mind a kettőnek. Történeti multunkat eleveníti fel a költő és a művész is. Korhű és anachronizmustól ment mindkettőjük előadása; – de azért korunknak fiai ők, felfogásban és érzésben egyek vagyunk velők. Csakhogy az ő gondolat- és érzésviláguk a nemzet életének századait képes felölelni és remekműveikben minket, a mai nemzedéket, felemelnek a rég porladó nagy elődöknek eszményi közelségébe. Hódoljunk hálásan az ő teremtő és feltámasztó nagy szellemüknek.”

A fortepan.hu-n számtalan fotóban gyönyörködhetünk, engem mégis ez az 1945-ös felvétel fogott meg leginkább, a háborús pusztítás nyomaival:

Hála Istennek ekkorra már a Halászbástya annyira központi látnivalóvá vált, hogy nem szabadultak meg tőle, hanem felújították. Az ötvenes években a déli bástyaszakaszon ötágú vörös csillagot szereltek fel, de ez ma már csak egy rossz álomnak tűnik.

A látványos összkép mellett a részletek is figyelmet érdemelnek. A már emlegetett északi főbástyát Álmos és Előd vezér szobra őrzi, és a biztonság kedvéért néhány sárkány is.

Az egyik lépcsőlejáratban három-három íves fülkemélyedésben különböző fegyvernemeket képviselő Árpád-kori harcosok szobrát helyezték el.

Lenyűgöző az is, hogy Schulek a főlépcső korlátain végig alkalmazott rozettákon több mint 90 eredeti és különböző motívumot alkalmazott, ezekből itt van néhány:

A bástya alatt bújik meg a Szent Mihályról elnevezett temetőkápolna, amelyre a Halászbástya építését megelőző kutatások közben bukkant Schulek Frigyes. A kápolnában nagy mennyiségű koponyaroncsot és egész koponyákat találtak. Anyagi okok miatt a kápolnát akkor nem tudták látogathatóvá tenni, de Schulek érintetlenül hagyta, és a bejáratokat is úgy falaztatta be, hogy később könnyen ki lehessen bontani őket. 1997-ben, közel százesztendős Csipkerózsika-álom után nyílt meg a kápolna, amely sajnos ismét csak rövid időszakokban látogatható.

A Halászbástya melléklépcsője a már emlegetett Jezsuita lépcső. Az elmúlt években hívták már Oroszlán lépcsőnek (a bejárat feletti kőoroszlánról), Fedett folyosónak és Jakab lépcsőnek is. Az ötvenes években a klerikális Jezsuita lépcső nevet Halász lépcsőre változtatták, de ma újra a régi nevét viselheti, amely a Nagyboldogasszony-templom melletti jezsuita rendházhoz és iskolához vezetett, amit a XIX. században lebontottak.

Az árkádok alatt megfizethetetlen étterem működik, minden bizonnyal a legtökéletesebb budapesti panorámával.

Mindez olyan romantikussá teszi a helyszínt, hogy előszeretettel keresik fel a turisták mellett a szerelmesek is. Hogyan maradhatott volna ki ebből az élményből Krúdy hőse, Szindbád?! Az ő élményeivel zárjuk a mai történetet.

„Tizedik fejezet, amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk

Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, ahol a szerelmesek Pesten és Budán elbújni szoktak.

Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öregasszony szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken tartja indulataiban, és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt mindaz, amiről a szentéletű Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi, amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.

Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe, amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról és más elmúlt férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták, és az enyhe tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.

- Gombolja be a kabátját - mondta Georgina anyáskodó hangon. - Nem szeretném, ha holnapra megbetegedne.

- Holnap a Margitszigetre megyünk - felelt élénken Szindbád, mialatt teljesítette az asszony kívánságát.

- A kertészeken kívül úgysem találunk ott senkit, egyedül leszünk, milyen jó lesz - mormogta Georgina.”