Kevés irodalmi kávéház menekült át a zűrzavaros huszadik századból a még szinte ismeretlen huszonegyedikbe. A Batthyány-örökmécsesre néző Szabadság Kávéház is épphogy.

1902-ben nyitotta meg Strausz Antal a kávéházat, amelyet a régi Pestet ábrázoló metszetek díszítettek. Még alig több, mint tíz év telt el a rettegett Újépület lebontása óta, de a kávéház falán már büszkén hirdette a tábla: „Szabadság”.

A Szabadság kávéház Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Bíró Lajos, Révész Béla mellett Ady Endrének is törzshelye volt. Itt írta a Figyelő lap számára 1905-ben a Harc a Nagyúrral című versét. Erre a napra Fenyő Miksa így emlékezett vissza: „...ültünk a Szabadság kávéházban, és jöttek a kéziratért, s a Harc a Nagyúrral-t, azt ott írta, és a szedő gyerek ott állt, úgyhogy ő minden versszakot letépett, és avval ment a gyerek.”

Révész Béla pedig így: „Ez a hördülő költemény több részletben készült és jól emlékszem, hogy a 'Budapesti Napló' szerkesztőségében, a közeli Szabadság-kávéházban Osvát várakozva őrködött, hogy a vers valóban elkészüljön és láttam Osvát örömét, amikor az írás már a kezében volt, láttam azt is, amikor nyomdába adta és azt is, amikor a szedést maga javította, hogy a hiba valamiképpen meg ne zavarja a szavak klasszikus rendjét. Ez a kedvtelés, sietős igyekezet, messzire látó tudás, hogy nagy dolog történik a magyar ritmus világában, megragadóan jellemzik Osvátot, a születő Ady körül...”

Ma az eseményt emléktábla örökíti meg a kávéház külső falán.

Belül pedig egy kissé meghökkentő jel: mintha maga Ady ülne ott köztünk a kávéházban, dolgozva. A hasonlóság megtévesztő, én első ottjártamkor annyira féltem, hogy nem mertem odanézni, ezért csak hosszú után derült ki, csak egy viaszbáburól van szó.

A szocializmus évei alatt persze nem maradhatott meg a kávéház, de még a neve sem, Spartacus néven étterem működött a romjain.

2008 végén, nem kis beruházással nyitották meg újra a kávéházat. Sajnos az eredeti helyiség egy részét egy banktól már nem lehetett visszaszerezni, másrészt az enteriőr kissé nyomasztó, helyenként giccses.

Mindezen üröm ellenére is nagy öröm, hogy valamit visszakapunk a század (mármint múlt század) eleji hangulatból.

Ha pedig odalopózunk Adyhoz, a válla felett átnézve láthatjuk, ahogy éppen ezeket a ma is aktuális, megdöbbentő sorokat írja:

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.