Szerelmem, Budapest

Bolyongások Babitscsal Budán

2013. február 10. - Szerelmem, Budapest

Ha bebizonyosodna, hogy az én házamban valamelyik irodalmi óriásnak volt régen lakása, fűnek-fának dicsekednék ezzel a hírrel, a fotózni betévedő turistákat pedig büszkén kísérném körbe, mesélve, hogy igen, itt élt, alkotott és szeretett Ő.

Csak arról jutott ez eszembe, hogy ahogy a múltkor József Attila nyomait keresve is kedvetlen kellemetlenségbe ütköztem, úgy most Babits első budai lakásánál is némi ellenállásba szaladtam bele. Az egyébként szimpatikus öregúr kérdése: „Szabad magának magánházban fotóznia?!” Csak annyit tudtam válaszolni: „Ahol Babits lakott, ott biztosan igen...” Mire ő: „Na csak vigyázzon!"

Babits újpesti élményeinek megörökítése után a Tisztviselőtelepre költözött, ahonnan Budára vezetett az útja. Ma három budai lakhelyét keressük fel, ahol élete utolsó évtizedét töltötte. Nem olyan nehéz feladat, egymástól szinte karnyújtásra van a három otthon.

„Szörnyű köd van, elsűllyedt a Vérmező. Ha kinézek az ablakon, csak egy végtelen szürke tavat látok, valami rejtelmes Balatont, amelynek túlsó partja homályba vész. Nem vagyok többé a városban s képzeletem szabadon röpülhet; a házak eltűntek s azt rajzolok helyükbe, amit akarok. Jelenleg a szekszárdi szőlőhegyen állok, amely életem első felének központja és pihenőhelye volt. Legalább is semmisem bizonyítja hogy nem ott állok.” – ezt írja Babits, és bizonyára az első budai lakóhelye, a mai Attila út 133. szám (akkor Attila út 95-99.) alatti ház ablakán tekint ki, némileg elvágyódva.

1931. május 1-től 1937. augusztus 18-ig élt a ház első emeletén.

Hármasban laktak itt: Babits, felesége, a Török Sophie nevet használó Tanner Ilona, és nevelt lányuk, Babits Ildikó. Babitsék ugyanis örökbe fogadták egy kislányt, aki Tanner Ilona fivérének és Babitsék háztartási alkalmazottjának viszonyából származott. Ildikó előtt sokáig titkolták, hogy nem ők a vér szerinti szülők, és az igazság éppen kamaszkorában derült ki számára, egy irodalomtörténeti könyvből, viszonya ekkor romlott meg nevelőanyjával, habár Babitscsal jó kapcsolatban maradt.

De még csak 1937-ben tartunk, amikor az Attila úti lakás már kezdett szűknek bizonyulni, hiszen Ildikó cseperedett, nyolc éves volt ekkor, külön szobára volt szüksége. Ezért költöznek át az Attila út 103. szám (akkor Attila út 65/B.) alatti házba.

A negyedik emeleti új lakás szép, tágas, jó meleg, ablakaiból, balkonjáról kilátás nyílik a Vérmezőre. Vas István így emlékezik vissza Babits csütörtök délutáni fogadónapjára, amikor felkereste a költőt: „Téli délután volt, sötétedés előtti félhomály, a Vérmezõn sárgásszürke köd. De fönt, a könyvtárszobában, már teljesen sötét volt, illetve villany égett, a szoba közepén egy kovácsoltvas állólámpa, amely nem világított meg mást, csak a könyvek egy részét a falon, a lámpa körül a bőrgarnitúrát és Babits sápadt arcát, szenvedélyes szemét, barna színű, hosszú ujjú kezét, minden egyebet sötétben hagyott”. Leírása szerint a Bauhaus-jellegű ház modernségével szolid ellentétben állt a lakás berendezése, amelyben „az íróasztal, a fiókos szekrény, a vas gyertyatartó, s a szoba egész képe vidéki házak szerényen és kopottan úri biedermeierére vallott”.

Itt keletkezhetett az a kevésbé ismert kép, amely Babitsot betegágyban, oldalán Ildikóval ábrázolja.

1937. augusztus 18-tól 1940. április végéig laktak itt, ekkor költöztek át a Logodi utca 31. szám alá.  

Szabó Lőrinc Babits betegágyánál című írásában így emlékezik az utolsó lakásra: „Most voltam először az új lakásban, Lógodi utcában. Az első emeleten laknak, három szoba az utcára néz.” Itt már nem sokat tartózkodhatott a költő, hiszen gyógykezelései miatt többnyire kórházi ágyhoz volt kötve. De – ahogy felesége visszaemlékezéseiből megtudjuk – a könyveihez ragaszkodó költő még a kórházból is hazaszökött, hogy a Logodi utcába költözés után polcait maga pakolhassa.

Erre az időszakra esik az ún. Beszélgetőfüzetek nagy részének keletkezése, amikor a gégerákos költő hangját elveszítve írásban értekezett a környezetével. Többek között latint gyakorolt lányával, aki bukásra állt a tárgyból. A valahai gimnáziumi tanár lelkesen magyarázta írásban a kiejtést, a nyelvtant, mindent írásban közölt, így is kérdezett, Ildikó pedig szóban válaszolt. A tanulásra, gyakorlásra átadott lapok alját a rajzai – kutya, csirke, nyúl, ló, kétpúpú teve, piramis – díszítik, jelezve, hogy milyen lelkesedéssel foglalkozott a tizenéves tanítvány ezzel a tantárggyal.

Nem sokáig tarthattak a latinórák, 1941. augusztus 4-től Babits már nem taníthatott, írhatott tovább – végleg elment. A Logodi utcában halála után súlyos viszályok dúltak, Ildikó nagy nehezen leérettségizett, majd kalauzként dolgozott, mert az egyetemre az akkori politikai viszonyok között Babits neve miatt nem vették fel. Nevelőanyjával kapcsolata megromlott, Tanner Ilona végül az örökségből is kitagadta. 1953-ban Ildikó Bóka László korábbi kultuszminiszteri államtitkár, egyetemi tanár, Baumgarten-díjas író segítségével bejutott az ELTE muzeológia (régész) szakára, 1956-ban azonban Londonba disszidált, és ott is halt meg 1982-ben, borzasztó körülmények között.

Ki tudja, Török Sophie végül tudta-e teljesíteni férje akaratát, amit 1938-ban vetett papírra: „Megígéred, hogy Ildikót úgy neveled, hogy azt higgye, hogy az én lányom volt és olvastatod vele a könyveimet?”

Szinte hihetetlen, hogy Babits első budapesti szobrának avatására csak születése 125. évfordulójának évében, 2008-ban kerülhetett sor. (Ekkor került mindhárom házra az emléktábla is.)

A költő a kalapját és botját fogva sétál éppen a Vérmezőn, és mintha mondani akarna valamit. Mellette idézetfal, az I. kerület díszpolgárai választottak egy-egy idézetet tőle.

Nehéz dolguk volt, én is nehezen tudnék választani a sorai közül. Talán a Páris című vers az első mégis, amelynek néhány sora képzeletben visszarepít kicsit az édes Budapestről az édes Párizsba. Vajon Babits boldogabb lett volna, ha odaszületik?

Ott a nép mely nyüzsög az utcán, eleven, könnyelmü tábor
ott valami leng a légben régi tengerek savából;
ott az emberek szemében nem mereng öröklött átok,
s ázsiai lusta bú nem köt vergődő unokákat.
Ott, ha városzajon átzeng a vidék szélmalma, tücske,
nem miként kerékfogó sár, fényfogó köd, lélek füstje,
ott az ábránd nem ragad benn a lélekben, mely foganta,
ott a mélabú gyulandóbb, mint minálunk kedv és gyanta.

A bejegyzés trackback címe:

http://szerelmembudapest.blog.hu/api/trackback/id/tr935072865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.