Látod, ez a varázsló kertje

2015. január 30. - Szerelmem, Budapest

Minden találkozás – legyen örömteli vagy fájdalmas, örökre szóló vagy röpke pillanat – az élet nagyszerű ajándéka, mert általuk formálódunk nap mint nap tovább.

Csáth Géza naplóját olvasva ez a régóta vallott gondolatom egyszerre egészen ismeretlen oldalról erősödött meg. Az 1912-13 között született rész, mely önállóan jelent meg, különös találkozásokról szól: lányok és asszonyok – naponta többen – adják meg magukat az örökké szereleméhes doktor úr ostromának. „Most is bámultam rajta, hogy milyen expressz gyorsasággal rontható el egy nő és tehető asszonnyá, legalábbis lélekben” – írja Csáth. Habár a lapokról egy végtelen vágyú férfi gátlástalan manőverei köszönnek vissza, amely mintha ellentmondani látszana a fenti elméletemnek, figyelmes szemmel mégis arra juthatunk, hogy ezek a nők semmiért sem cserélték volna el a találkozást a „Varázslóval”. Szobalányok, fürdővendégek, kezelt betegek, kezelt betegek feleségei és lányai – egy rövid időre mind különlegesnek érezhették magukat karjaiban. Persze ennek sokszor ára volt. Fájdalmas módon a legtöbbet ezért a találkozás-ajándékért éppen az a nő fizette, aki bizonyára az egyetlen igazi szerelme volt. Csáth Géza 1919. július 22-én szakította el örökre feleségét, Jónás Olgát magától és az élettől, három revolverlövéssel.

Pedig milyen szépen indult minden! A Brenner József néven Szabadkán született kisfiú egyaránt tehetséges volt a zenében, festészetben, írásban. Festő akart lenni, de rajztanára kinevette. Zenét szerzett, de szigorú ügyvéd édesapja, aki édesanyja korai halála után a családot jelentette számára, kijelentette, hogy amit ír, nem zene. Hegedűművészt akart faragni belőle, és bár a fiú tehetségesen játszott, vonzotta a zene, de még inkább az írás ragadta magával. Ebben szerepet játszott unokabátyja, Kosztolányi Dezső biztatása is. Már 14 éves korában zenekritikái jelentek meg a Bácskai Hírlapban. Tizenhét évesen elküldte egy novelláját Bródy Sándornak, akinek a biztatására már komolyan kezdett foglalkozni az írással. Már ha jutott rá ideje: Pestre érkezve ugyanis mindenki megdöbbenésére az orvosi egyetemre iratkozott be, és ott is maximálisan akart teljesíteni, minden idejét az anatómiára és az élettanra fordította. Azért egy napon mégis bekopogott a Budapesti Naplónál, és pár hónap alatt vasárnapi tárcaíróvá lett. Tehetsége mindenkit lenyűgözött. Ahogy önéletrajzában írta, egy éven belül majdnem minden fővárosi napilap és hetilap megnyílt előtte, és a Nyugat munkatársaként is dolgozott. Első novelláskötete, A varázsló kertje remek fogadtatást kapott az olvasók és kritikusok részéről, és ezt további sikerek követték. Zeneesztétaként sem volt utolsó, például ő fedezte fel elsőként Kodály és Bartók zsenijét.

1909-ben megszerezte orvosi diplomáját, és az Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni. A klinikát Moravcsik Ernő Emil vezette, és a tébolydák hatástalanságának beismerése utáni modernebb megközelítés példája volt, ahol már nem őrizték, hanem valóban gyógyították a betegeket. A páciensek elhelyezésének alapelve az volt, hogy a legnyugtalanabb betegek az épület hátsó traktusaiba kerültek, majd ahogy javult az állapotuk, jöhettek előbbre, és valamennyi beteg sétálhatott az udvaron, használhatta a közösségi helyiségeket. Az épület, amely jelenleg a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikájaként működik, ma is gyönyörű.

Kertje pedig mintha csak Csáth Géza A varázsló kertje című novellájának illusztrációjaként szolgálna.

Csáth 1909 és 1913 között nemcsak itt dolgozott, hanem a második emeleti szolgálati lakásban élt és alkotott – legjelentősebb művei itt készültek. (Az átépítések következtében az egykori lakás már nincs meg.)

Írásaiban ötvözi az orvosi, pszichiátriai megfigyeléseit az íróival. Ahogy Kosztolányi írja:

„Csáth Géza orvos. Pszichiáter, aki tudja, hogy lelki életünkben nincsenek csodák és véletlenek, a lelkünk történései éppen olyan végzetesek, mint a szívünk, a vesénk, a májunk működése és a haragunk, az ambíciónk idegreakcióját szabályos görbékben lehet levetíteni a fehér lepedőre.”

E metszéspont kiemelkedő alkotása az Egy elmebeteg nő naplója. (2007-ben film készült belőle Szász János rendezésével, Ópium: Egy elmebeteg nő naplója címmel.)

Közben a szerelem is utolérte. Jónás (született Stern) Olga, akit kedveskedve csak „édes kis sonkámnak” becézett, képes volt levenni a lábáról a fiatal orvost, aki ekkor még áradozva ír róla naplóiban. Keveset tudunk a nőről, szinte csak Csáth szemüvegén keresztül ismerjük, de az egy intelligens, rajongó, szenvedélyes képet mutat. Ez persze nem akadályozta meg a férfit, hogy minden adandó alkalommal „áldozzon Ámor oltárán” Olgán kívül mindenki mással is, aki az útjába került. 1913-ban házasodtak össze.

Ezt három évvel megelőzően azonban egy másik jegyességet kötött: először próbálta ki a morfiumot, mert meg akarta ismerni annak hatását. Uralkodni próbált a szeren, de az egyre inkább elhatalmasodott rajta. Délutáni álom című elbeszéléskötetében az így szerzett élményeit mutatta be. Ezen a helyzeten csak súlyosbított, hogy katonaorvosi szolgálatra hívták be, és minden más örömtől távol egyetlen vigasza a méreg maradt. Ekkori naplóiból még kiolvasható az istenkeresés reményteli útja, de mégis az elviselhetetlen magányt választotta. 1917-ben alkalmatlanság miatt leszerelték.

Talán a legszörnyűbb hatása a morfiumnak az volt, ahogy feleségében való bizalmát elvesztette. A korábbi naplókban még teljesen világosan látja, hogy a szer befolyása miatt gyanakvó, féltékenykedő lesz, minden ok nélkül, és gyakran írt arról, hogy le fog szokni. Később már csak az eszeveszett düh maradt, amellyel feleségét vádolja a leggonoszabb vétkekkel. „Pedig ma már jól tudom, hogy Ti tudtátok, hogy micsoda ostoba baromságot követtem el házasságommal. Hogy egy legmagasabb rafinériájú címeres szajhát vettem nőül, aki rossz volt és ördögi. Rettenetes sors.” 1918-ban kislányuk született, de elborult elméjével meg volt győződve róla, hogy nem övé a gyermek, így megalázó, eredménytelen kutatást folytatott az apa személyének felkutatására.

A leszokást segítendő vidékre költöztek, Földesen, majd Regőcén lett orvos.

„Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanútestén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott évekig. Naponta ellátta orvosi teendőit a kis bácskai faluban, és míg lehajtott fővel ballagott a biztos halál felé, sok-sok embernek adta vissza egészségét. Hogy milyen helyzetbe került, azt az utolsó hónapjáig nagyon jól tudta. Néha azt is, hogy nincs belőle kivezető út. Mint orvos, figyelte magát, és kísérletezett testével. Váltogatta a mérgeit, a morfiumot a pantoponnal és az ópiummal, de akár a hínárba került úszó, egyre jobban belebonyolódott.”

A vég elkerülhetetlen volt. 1919 júniusában még végakaratként 8 vénylapon üzenetet írt öccsének, és számba vette minden vagyontárgyát, részletesen rendelkezve, hogy mi kié legyen. Az Olga tárgyait sem hagyta ki. Nem mulasztott el öccsének néhány tanácsot is feljegyezni, például ezt (eredeti, állapotára is utaló helyesírás szerint): „Ha egy nőbe belészeretsz - menekülj tőle, mert a szerelem ha boldog is elpusztitja az egyéniséget.”

Azon a bizonyos napon nemcsak Olgát lőtte le, hanem a saját ereit is felvágta, egy orvos azonban megmentette. A szabadkai kórházban ápolták, ahonnan azonban szeptember elején megszökött, és elindult Pestre. A szerb demarkációs vonalnál határőrök feltartóztatták, bekísérték az őrszobára, ám egy óvatlan pillanatban nagy adag mérget vett be, amely végzett vele.

Harmincegy évet élt. A korszak legnagyobb prózaírója lehetett volna. Lányát öccse, Dezső nevelte fel. (Pár éve interjút közölt vele a Népszabadság, akkor kilencven éves volt.)

Holttestéről Csáth úgy rendelkezett, hogy szívét, máját és agyát vigyék Pestre az Elme- és Idegkórtani Klinikára, hogy Schuszter Gyula megvizsgálja. De csak az agyvelő jutott el a fővárosba, és a rossz tárolásnak köszönhetően az is felbomlott állapotban, vizsgálatra alkalmatlanul. Schuszter a klinika kertjében temette el barátja agyát, azon szoba ablaka alatt, ahol korábban élt és dolgozott.

Csáth Géza teste jelöletlen sírban nyugszik Szabadkán, és a pesti klinikánál sem lenne jel, ha nincs egy fiatal újságíró, aki komolyan vette az író végakaratát, miszerint azt szerette volna, hogy Weiner Leó Chopin emlékére írt darabjának (Miniatűr képek, op. 12, Andante) utolsó öt ütemét véssék arra a feketére pácolt tölgyfa keresztre, mellyel sírját jelölik meg. Tölgyfa kereszt nincs, de a klinika falára Kéner Balázs minden követ megmozgató igyekezetének hála 2005-ben emléktábla került, a kottával.

Most már tudjuk: nem csak írt róla, ő is Varázsló volt. És életét olvasva ugyanaz az érzés tölt el, mint a műveinél: a szív összeszorul a borzalomtól, és mégis visszafogott lélegzettel, gyerekként figyeljük a varázslatot. Ez is egy találkozás.