Szerelmem, Budapest

Attila nyomában 3. - A rakodópart alsó kövén...

2012. június 18. - Szerelmem, Budapest

Vajon valóban József Attila nyomában jár az ember, ha letelepszik a Dunát nézni a Kossuth téren a szobra mellett? Igen is meg nem is.

Fejtő Ferencnek kellett összeállítania a Szép Szó folyóirat 1936-os könyvhétre készülő különszámát, melynek címe Mai magyarok régi magyarokról volt. Fejtő azzal a feltétellel vállalta a munkát, hogy a bevezető verset József Attila írhatja meg. Így emlékszik vissza:

"Én rendeltem meg nála. Mikor rá került a sor, eszébe jutattam: „Most már nyomdába adom a kötetet, tessék megtartani az ígéretedet!” Azt felelte: „Megtartom, de miről írjak?” Előtte való nap két órát sétáltunk a Duna-parton, és közben leültünk, néztük a folyót, merengtünk. Visszakérdeztem: „Emlékszel a tegnapi sétánkra? A Dunát néztük. Hát írd meg, hogy mi nekünk a Duna!” „Nem is rossz ötlet!” – örült meg Attila, s másnap hozta ezt a verset."

A szobor Marton László alkotása, 1980-ban került ide. A szobor mellett két sor a versből:

"Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."

A tervek szerint már nem sokáig áll itt az emlékmű: a Kossuth tér átrendezése folytán a szobor lejjebb, a Dunához közelebb kerül. A hivatalos indokolás szerint azért, mert onnan a költő még a vízen úszó dinnyehéjat is láthatja majd. Kérdés azonban, hogy a nagyobb árvízek esetén nem kerülne-e víz alá a szobor, ami - be kell látnunk - mindenképpen megalázó lenne. A szobrász özvegye perrel fenyeget, mert férje éppen a gyakori áradások miatt választotta ezt a helyet.

Reméljük, megnyugtató megoldást találnak majd. Addig mindenesetre sokat szeretnék még mellette üldögélni és hallgatni. A Dunát tulajdonképpen nem is szükséges látni, elég, ha hallja az ember belül a nagyszerű sorokat, amelyek álljanak most itt, hátha valaki már régen olvasta.

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,

ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelmembudapest.blog.hu/api/trackback/id/tr414597097

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.