Szerelmem, Budapest

Kertész vagyok, felség, és ez büszkeségem

2012. október 23. - Szerelmem, Budapest

„Kertész leszek, fát nevelek...” – írja József Attila, de nem, ez nem egy József Attiláról szóló bejegyzés lesz. Másnak is eszébe jutott ugyanis, hogy a nagyvilág zaját, a közügyeket hátrahagyva egy kertbe húzódjon vissza, amely keze nyomán virágba borul. (Mostanában én is egyre többet gondolok erre, de hát tőlem az eddigi tapasztalatok alapján sajnos meghalnak a virágok.)

Jókai az Egy magyar nábob regénye tiszteletdíjából vásárolt két és fél holdnyi földet az 1850-es években a Svábhegyen (a mai Költő u. 21. szám alatt), amely akkor még lényegében lakatlan volt, inkább kiránduló- és nyaralóhelyként szolgált a pesti polgároknak. Jókai így vall a vásárról: „Mikor az én svábhegyi telkemet megvásároltam Schweitzer hegedűgyárostól, házastul 2200 forintért, akkor azon nem volt egyetlenegy gyümölcsfa sem. Tavaly kínáltak már ezért a kertemért épületestül harmincezer forintot. De hát nem adom el. Ez az én életemnek a föltétele. Egymillióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jó kedélyt vásárolni, amit a kertem megád nekem.”

A Kárpáthy Zoltánt már a kertben gyönyörködve írta. A regény a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban, és amikor egy nap a kertben egy tövis a jobb keze hüvelykujjának körme alá fúródott, így elmaradt az aznapi regénytárca, a szerkesztő, Török János így feddte meg: „Hallja az úr: vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk!” Jókai válaszul a következő napi tárcát bal kézzel írta meg.

Persze valójában elég jól ment neki egyszerre az írás és a kertészkedés. Írásait mindenki ismeri, de azt talán kevesen tudják, hogy a svábhegyi birtokból milyen virágzó paradicsomot teremtett. A kertet gyümölcsfákkal, szőlővel, virágokkal népesítették be. Laborfalvi Róza kitűnően egyeztette össze a karriert és a háziasszonyi teendőket: két szerep megtanulása, két fellépés között gazdaasszonyokat felülmúló szakértelemmel irányította a konyhát, veteményeskertet, baromfiudvart, gondoskodott a rokongyerekekről, a számtalan madárról, kutyáról, macskáról.

Jókai természet-szeretete határtalan volt. Regényeiben több mint hatszáz-féle növény leírásával találkozhatunk, de nem csak elméletben foglalkozott a kertészkedéssel. A sziklás területet művelésbe fogta, hársfákat, juharfákat, vadgesztenyét ültetett, hogy a kertet a híres svábhegyi széltől megóvja. Földet hozatott, műtrágyával javította a talajminőséget, gyümölcsfákat és szőlőt telepített, még fügét, diót, mandulát, gránátalmát, málnát is ültetett, ide honosította a bükkfát, az orosz hársat, a szilfát, az orgonát, a kökényt. Pincét és ciszternát is építtetett, vízvisszatartó árkokat ásatott. Esténként kezében metszőkéssel és oltóviasszal járta be a kertet. Tehenet, baromfit, lovat és disznót tartott, saját siller bort termelt, és kertészkedési tapasztalatait a Kertgazdászati jegyzetekben foglalta össze.

A millennium évében, 1896-ban, amikor az Ezredéves Kiállítás volt, Jókai maga is bemutatta ott svábhegyi kertje két csodálatosan termő körtefájának gyümölcseit.

A Vasárnapi Újság így számolt be az eseményről: „A király a kiállításon. Király ő felsége, ki már a kiállítás megnyitása utáni napokban oly hosszú időket fordított a kiállítás részletes megtekintésére, e hó 7-ikén és 8-ikán ismét megjelent ott, hogy a még nem látott kisebb pavillonokat is megszemlélje. Ő felsége e hó 6-ikán a központi pályaudvarból, hol Gizella főherczegnőt fogadta, hajtatott a kiállításba. Fogadására Darányi és Dániel miniszterek is megjelentek. A látogatást ő felsége a gyümölcskiállításnál kezdte, melynek gazdagsága, s a gyümölcsök és szőlők remeksége a király figyelmét is nagyon lekötötték. Emich Gusztáv üdvözölte itt ő felségét, ki aztán több kiállítót megszólított. Megpillantva Jókait, a király hozzá lépett. — «Hát ön kiállító?» — kérdezte az uralkodó. — «Kertész vagyok, felség, és ez büszkeségem. — «Mióta ?» —  Tizennégy éve már.» — Itt Budapesten ?» — A Svábhegyen, itt a kis kiállításom. (A király-kézbe is vette a költőkertész egyik büszkeségét, egy hatalmas császárkörtét.) — «És szőlője is van?» — Igen felség, filoxéramentes. — « Egyáltalán nincs benne féreg?» — «Van, de én mindig őszszel megölöm és így tömeges gyilkosságot követek el.»

A Jókai-villa sajnos ma már nem áll, a második feleség, Nagy Bella 1922-ben eladta, gondatlan kezek az eredetileg földszintesre tervezett nyári lakot meggondolatlan ráépítéssel meggyengítették, így le kellett bontani. Helyén ma egy betonépület áll, amely a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának ad otthon. A falon emléktábla, ennyi nyom maradt.

Az egykori présházban kapott helyet a Jókai-emlékkiállítás, amely egyetlen szobában ugyan, de rendkívül tartalmasan és látványosan számol be az író svábhegyi éveiről. (Kellemes meglepetés a kedves és felkészült tárlatvezető hölgy, aki érdekes adalékokkal tudott szolgálni – nyilván örült is kicsit, hogy végre betévedt valaki.) Sajnos bent nem lehett fotózni, de a kiállításról több kép van fent itt.

Az emlékhely november 1. és március 14. között csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, de addig is érdemes felkeresni, mert a kert nagyszerű séta- és természetlesési alkalmat teremt. A park ma már természetvédelmi terület, az egyik ösvényen ásványtani kiállítást tanulmányozhatunk, a fákon számtalan madárfaj, nem hiába ez a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület otthona is. A fák közül sokat maga Jókai ültetett még.

Gyönyörködhetünk a panorámában, ami persze nem teljesen ugyanaz már, amit Jókai látott, de azért nem panaszkodhatunk. Jókai így festette le, amit látott:

Ma ez a látvány tárul a látogatók szeme elé:

 

De a kertben áll Jókai kedves oroszlános kőasztala és padja is (vagy csak annak másolata?).

Róna József Anakreón-szobra is az íróra emlékeztet, a görög költő arcát ugyanis Jókairól mintázta. Az alkotó így ír önéletrajzi írásában a műről: „Egy Anakreon vázlata is elkészült. Ezt életnagyságban akartam megcsinálni. Kényelmesen és kissé bekapatva ül a költő antik székében, kezében a kehellyel. A szék támláján ül Ámor és kedveskedve simogatja az öreg költő fejét. Egy ízben Jókai Mórnál voltam vacsorán. … Lakoma után az akkor már öreges költő jókedvűen ült karosszékében s vidám történeteket mesélt. Le nem tudtam venni róla a tekintetemet. Ilyen lehetett egykor az öreg Anakreon! - szóltam hozzá. - Ön egy ötletet adott nekem s költőm arcát az ön arcától fogom megmintázni, ha ül nekem! Anakreon! Ez az én emberem! A bor és a szerelem dalnoka! - mondotta nevetve. - De azt állítják róla, hogy egy szőlőszemtől megfulladt. Ezt pedig nem szeretném! Ezt el is hagyhatjuk! - mondottam nevetve. Ha ezt megígéri, szívesen ülök önnek, de állani nem tudok, ezzel már baj van - mondotta szemhunyorítva. És be is tartotta ígéretét. Az ő arcáról mintáztam meg Anakreonom arcát, de antik felfogásban...”

Nem messze a kerttől egy másik szobor is emlékeztet az íróóriásra. A Diana utcai parkban Párkányi Raab Péter és Eleőd Ákos alkotása azt a pillanatot  örökíti meg, ahogy az öregedő író egy iskolás gyerekkel beszélget. Nyilván mesél neki. Ahogy nekünk is. Amikor csak akarjuk. Csak le kell venni a polcról.

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelmembudapest.blog.hu/api/trackback/id/tr454865525

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.