Szerelmem, Budapest

Nem jutnak át, a Széna téren át

2013. február 17. - Szerelmem, Budapest

Milyen sok bejegyzésben írtam már a csodálatos régi időkről, álmodoztam arról, hogy vissza kellene repülni néhány évtizedet, hogy találkozhassak régi nagy emberekkel, átélhessem a régi Budapest hétköznapjait.

A mai felvétel egy olyan napra visz vissza, amelynek még az emléke is fájdalmas, fel sem foghatjuk az akkor élők borzalmait.

1945. február 11. Egyetlen nap alatt csaknem húszezer ember pusztult el, értelmetlenül.

Milyen félelmetesen őrültnek kellett lenni, hogy valaki engedjen ostrom alá venni egy fővárost! Háztól házig tartó küzdelem, fosztogatás, tömeges kivégzések. A város és a védősereg feláldozásának egyetlen célja a szovjetek hátráltatása volt. A védők és a lakosság is ellátási hiányoktól szenvedett, sokan átálltak, Hitler azonban hallani sem akart semmiféle kitörési kísérletről. Mikor a védelem parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch végül mégis elszánta magát, már csak a Várnegyed és környéke volt az utolsó tartalékaikat is elhasználó, leamortizált védők kezén. Sokaknak még voltak illúzióik, néhány órával a kitörés előtt a 13. páncéloshadosztály parancsnoka "atyai hangulatot sugároz meghitt baráti körében és kijelenti: Hát csak nem hagyjuk itt elfogni magunkat? Holnapután már együtt leszünk a mieinkkel, egy üveg borocska mellett üldögélve."

Az oroszok azonban minden részletében ismerték a tervet, így a február 11-én este nyolc órakor induló kitörés tervszerű hadműveletből azonnal mészárlássá változott. A várhegy északi lejtőjéről kirajzó katonákat a roham kezdetén elárasztotta a szovjet kézifegyverek, tankok és tüzérség golyózápora.

A többit Cseh Tamás soraiból ismerjük:

A Széna tér fényben ég, ott várnak az oroszok,
mindenük a fegyverük és a parancsnokok.
Ég a tér, látom, hogy ég, ég a Széll Kálmán tér,
nincs sötét, nincs esély, nem fut ki egy egér,
és a tisztjeik fölemelt kezekkel,
és az utcákra szegezve a fegyver.
Nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át,
nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át.

Néhány ezren azért kijutottak, részben a katonák, részben a mögöttük útra kelő civilek. Életükértő küzdő, kétségbeesett emberek rohanása volt ez. Sok helyen csak halottakon taposva lehetett haladni, a tülekedők egymást gázolták le vagy túrták ki a fedezék mögül, mindenfelé kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért. Mások saját magukkal végeztek, mert nem bírták a feszültséget. A német-magyar parancsnokság az Ördögárok csatornarendszerén keresztül próbált menekülni, ám elakadtak, ezért kimásztak és feladták magukat.

Mintegy húszezer ember nem élte túl a napot. A Bécsi kapu téren gyülekező tömeg nagy részét egy váratlan szovjet össztűz pusztította el. A fogságba eséstől rettegve sokan öngyilkosok lettek, az Alagútban és a Hadtörténeti Intézet pincéjében orosz katonák gyújtották fel a sebesülteket.

Mi pedig nap mint nap boldogan járunk az utcákon, amelyeket vér és hullahegyek borítottak el, és a mélyben talán ma is tömegsírok rejtőznek:

A Hattyú utcán én úgy megyek azóta naponta át,
itt feküdt el sok tízezer, s nem nézem a házak falát,
golyónyomok, golyónyomok, ronda golyónyomok,
A Széna tér, látom, hogy ég, és kik elbújtak ott,
bújt a pincébe apám is, anyám is,
míg a szoldátok üvöltve halálig,
így megyek, én így megyek a Széna téren át,
így megyek, én így megyek a Széna téren át.

Hála neked, Mindenható, minden békében töltött napunkért!

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelmembudapest.blog.hu/api/trackback/id/tr745085973

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.