Szerelmem, Budapest

Egy kis faldarab azon tünődik, hulljon-e – Attila nyomában 10.

2013. szeptember 16. - Szerelmem, Budapest

Ott hagytuk el a múltkor, hogy Judit és Attila továbbköltözik a Margit körútról, mert túl sok a lakbér, és a Székely Bertalan utcában kötnek ki, egy szoba-konyhás lakásban.

Egy költőt szeretni nem egyszerű dolog. Judit szerette Attilát. Éjjel-nappal robotolt érte, elintézte ügyes-bajos dolgait, megvarrta és vasalta a ruháit, dédelgette és szavalta a verseit, óvta a törékeny, pénztelen, sokszor éhes férfit.

„Judit az űzöttségben otthont teremtett, kenyeret tett az üres asztalra, télen befűtötte a karmos vaskályhát, megvetette kettejük ágyát. Megmentette a költőt a végső magánytól, amikor ellenségek és fegyvertársak egymással versengve hajszolták. Lelkébe fogadta, dédelgette a születő verseket, védte, óvta a költőt az otromba támadások és a még veszélyesebb hízelgések ellen – a másik emberben a maga életét élte. […] Ez az együttlét soha nem jelentett idilli létet, menekülést, szigetéletet. Sokat vitáztak, de mindig úgy, ahogy egy meghasonlott világban saját énjével vitázik az ember.” – írja Horváth Márton.

Attila eközben mind rosszabb és rosszabb állapotba került. Betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, nincstelensége és megértetlensége csak súlyosbítottak a helyzeten. Itt, a Székely Bertalan utcában születik meg az a levél, amelyben megsértett mesterétől, Babits Mihálytól kér alamizsnát. A levél pontos helyzetkép a nyomorgásukról: „Kérésem okát - szinte a költői szemérem maradványa nélkül - a következőképpen vélem előadhatónak. Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. (...) Majdnem minden holmink - beleértve az ágyneműt is! - zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. (...) Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve. (...) Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. - És így tovább.”

Babits kiutaltatott 300 pengő segélyt, de a köszönő és megkövető József Attila-levélre sem válaszolt.

Nem csoda, hogy ezek a körülmények meggyötörték Judit és Attila kapcsolatát. A végső törést mégis egy harmadik személy okozta – mentségére legyen szólva: teljesen öntudatlanul.

Attila az Írók Gazdasági Egyesülete által rendezett lillafüredi íróhéten látta meg a magas, karcsú, éjfekete lányt, aki ottléte során észre se vette, hogy felkeltette a költő érdeklődését. Csak később derült ki, hogy a magyar irodalom legszebb szerelmes versének, az Ódának a modellje nem a költő minden léptét vigyázó élettárs, hanem Márton Márta művészettörténész.

Judit a vers megismerése után a méregpohárhoz nyúlt. Öngyilkossági kísérlete sikertelen volt, de problémáik nem oldódtak meg. Néhány nappal később Judit egy levélben arról ír, hogy augusztus elsején kiteszik őket a lakásból, mert már hónapok óta nem fizettek lakbért, egyéni tragédiája pedig az, hogy Attila el fogja hagyni.

Nem hagyja el. Még. Együtt költöznek ki a lakásból, és egy barátnál találnak menedéket.

Egy szomorú szakaszt most magunk mögött hagyhatunk legalább. A Székely Bertalan utcai ház azonban ma is oly élesen emlékeztet mindarra, ami Attila Külvárosi éj című versét ihlette. (Talán azért nincs emléktábla a ház falán, hogy ne emlékeztessen?) 

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

(...)

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

Helyszín

VI. Székely Bertalan u. 27.

Forrás

Fodor András: Így élt József Attila.

http://ligetmuhely.blog.hu/2011/02/13/levendel_julia_meg_a_kilincs_is

http://www.litera.hu/hirek/szanto-judit-naplo-es-visszaemlekezes 

A bejegyzés trackback címe:

https://szerelmembudapest.blog.hu/api/trackback/id/tr945519315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.