A Margitsziget déli végében található Centenáriumi emlékmű legnagyobb erénye nem az, hogy szép, hanem hogy bele lehet mászni.

A tíz méter magas emlékművet Buda, Pest és Óbuda 1873-as egyesülésének századik évfordulója alkalmából állították, az avatással kezdődött a centenáriumi ünnepségsorozat, melynek egyik része volt a "Hat órát Budapestért" nevű, fiataloknak szervezett városszépítő akció is. A Népfront "Együtt Budapestért" címmel indított kampányt, ekkor jelent meg az első Budapest Lexikon és számos más kiadvány.

Az egyesítést egyébként az 1872. évi XXXVI. törvény határozta el, de az ezzel kapcsolatos munkálatok már az 1873-as évre estek: a választókerületek és a közigazgatási kerületek kialakítása, a tisztviselői kar létszámának és fizetésének megállapítása, az első polgármester megválasztása, a címer megalkotása.

A száz éves évfordulóra emlékező, virágszerűen összecsavarodó bronzszobor, mely köré a főváros utcáit jelképező andezitcsíkok tekerednek, Kiss István alkotása, a korszak gyakran foglalkoztatott szobrászáé, akinek a kezei közül az ismert tanácsköztársasági emlékmű is kikerült, amely most a Nagytétényi Szoborparkban alussza álmát (reméljük, örökre).

Egyes blogok szerint gyereknek, mások szerint bódító szerek hatása alatt kell ahhoz lenni, hogy az ember bemásszon ebbe az emlékműbe. Rám egyik sem volt igaz, mégsem hagytam volna ki ezt az élményt.

Mi van hát az emlékmű belsejében? A város előző száz évének különböző emlékezetes eseményeit ábrázoló tárgyak, képek. De milyenek! Íme néhány, szubjektíven kiválasztott.

Persze azért megjelenik Pest és Buda címere is, amelynek egyesítéséből létrejött a szerelmetes főváros mai címere.

Azon tűnődök, hogy vajon az azóta eltelt csaknem negyven évből milyen képeket, tárgyakat ragaszhatnánk oda az emlékmű belső falára... Ötletek?

Nyilván sosem jutott volna eszembe, hogy megnézzem a Corvin Áruházat oldalról, ha nem olvasom kedvenc útikönyvemben Török András tanácsát.

És láss csodát: valami tényleg gyanús ezt az oldalfalat elnézve, valahogy sehogy sem illeszkedik a homlokzat alumíniumburkolatához. Utánaolvasva az derült ki, hogy a látszat megint csal. A Corvin Áruház valójában nem annak a rendszernek a gyermeke, amelyikben én születtem, hanem egy szebb korról mesélne, ha tudna.

Történt ugyanis, hogy 1926-ban a Blaha Lujza téren a hamburgi M. J. Emden und Söhne cég megnyitotta a Corvin Áruházat, ami így nézett ki.

Az épületet Reiss Zoltán műegyetemi tanár építette, klasszicizáló stílusban, a belső díszítés pedig art deco hatást mutatott, Beck Ö. Fülöp és Pongrácz Szigfrid kezét dicsérték.

A megnyitás után nem sokkal így méltatta egy lap: "A Corvin három esztendővel ezelőtt színt, ragyogást, világvárosi lendületet vitt ebbe a fejlődésben megállott, tespedő városba. Azóta 23 kirakatának kápráztató villanytengere beragyogja a pesti esetét, és a nemes stílusú főhomlokzaton körbefutó villanygirlandok éppúgy hozzátartoznak a magyar főváros külső képéhez, mint ahogy Párizs nem képzelhető el a Bon-Marché Áruház nélkül vagy New York a Wanemaker nélkül."

De nemcsak kívül pompázott az áruház, belül is a vásárlók elkápráztatására törekedett. Az egyszerűtől a luxusig tartó széles áruválaszték, az alacsony haszonkulcs, az 1 pengős áruosztály és a szezonvégi kiárusítás méltán tették a Corvint népszerűvé nemcsak a fővárosiak, hanem a vidékről felutazó vásárlók között is.

A vásárlók kényelmét a hagyományos ruhaboltok, kalapszalon és méteráruüzlet mellett vendéglő, kávéház szolgálta, vasárnaponként szalonzene szólt, divatbemutatókat, képzőművészeti kiállításokat rendeztek az épületben.

Itt működött először Photomaton igazolványkép-automata (!), és itt szerelték fel 1931-ben az első mozgólépcsőt.

Az épület a világháborúban súlyos sérüléseket szenvedett. 1945. január-február hónapjaiban hullaházként működött. 1948-ban államosították, majd a Szovjet Javakat Kezelő Hivatalnak adták jóvátétel gyanánt. A Szovjetunió "ajándékaként" 1952-ben kapta vissza a nagyközönség.

Kezdetben csak szovjet terméket tartott a választékában, ez azonban a hiánygazdaság miatt egy idő után már nem volt fenntartható, írja az Ungváry-Tabajdi szerzőpáros Budapest a diktatúrák árnyékában című nagyszerű könyvében.

Erre az időszakra esik az a ma már elképzelhetetlen esemény, hogy 1954-ben a nagyközönség a Corvin Áruház kirakatában láthatta először az egy éve indult Magyar Televízió adását, így szinte folyamatosan emberek ácsorogtak az áruház előtt.

1956-ben az áruház újra megsérült, és a hatvanas évekre már teljesen leromlott az állapota. Mivel azonban az eredeti formában való helyreállítás túlságosan költséges lett volna, a LAKÓTERV az épület térre néző frontjának beburkolása mellett döntött. Így került a pompás épületre 1966-ban az az alumíniumburkolat, amit megkopott formában ma is láthatunk, és ami megjelenik a szemünk előtt, ha valaki a Corvin Áruház nevét említi. A pesti polgár nehezen is barátkozott meg a megoldással, a Corvin hamarosan a hűtőház, konzervdoboz, alumínium kaszni gúnyneveket kapta. A burkolat viszont nem fedi el a teljes épületet, a hátsó részekbe így most is szabadon bejuthat a napfény.

Az épület ma is áruházként működik, tetején pedig szórakozóhely pezsdíti fel a belváros életét. Ma már legfeljebb ez, és az épület oldalfalai emlékeztetnek a régi dicsőségre.

A jó hír az, hogy az alumíniumburkolat lebontható, s talán van remény, hogy az épület egyszer konzervdobozból újra a főváros ékességévé váljon. Mint mindent, ezt is ki kell várni.

A régi budapesti slágerből (https://www.youtube.com/watch?v=YKmmS8Up93w&feature=fvst) már gyerekkorom óta ismerek egy helyet, de csak nemrég fedeztem fel, hogy hol is van pontosan: ez a Horváth-kert.

A park a Krisztina körút, az Attila út és az Alagút utca között terül el.

A XIX. század első évtizedeinek egyik nevezetessége volt a Horváth-ház kertje, ahol narancs- és citromfák virultak. A tulajdonos Szentgyörgyi Horváth Zsigmond volt, az ő családja nevéhez fűződik a balatonfüredi Anna-bál is. Az Alagút építésekor a város megvásárolta a telket, és közparkká alakította.

1843-tól itt működött a Budai Színkör, ahol kezdetben németül játszottak, és a neve Tagstheater in der Christinenstadt volt, majd magyar nyelvű előadásokkal kísérleteztek (nem kis részben annak hatására, hogy a város rendeletben tiltotta be a német nyelvű színjátszást), kezdetben kevés sikerrel. 1883-ban azonban Krecsányi Ignác a fejébe vette, hogy megpróbál a közismerten nehéz körülmények ellenére állandó nyári játékhelyet teremteni magának Budán. Az addigi balsikerek okát így foglalta össze visszaemlékezésében: „Abban az időben a színészet még kitagadott, megvetett mostohagyermeke volt Budának. Hallani sem akartak ott magyar színészről. Idegenkedtek tőle. Gyűlölték. S ha mindezek dacára egy társulatot balsorsa véletlenül odasodort, az rövid idő múlva tönkremenve, szétzüllve menekült a szélrózsa minden irányába.” Az új igazgató rendbehozatta a színházat, új díszleteket rendelt, a megnyitóról pedig így ír:„Kora hajnalban négyöles nemzeti zászlót tűzettem az épület ormára. Hadd lássák messziről, hogy ott mai naptól ismét a magyar Thália ütött tanyát. A függöny pontban hét órakor felgördült. Megjelentek a prológba írt évszázadok, görögtűztől tündököltek a tablók, bevonult a színtársulat, végül beléptem én. A fekete magyar ruha, lakkcsizma és tollas kalpag nem festhetett rajtam nagyon rosszul, mert viharos tapssal fogadtak.” Így kezdődött a Budai Színkör sikertörténete, és 1937-ig, az épület lebontásáig dráma, opera, operett hangja töltötte be a Horváth-kertet. Ahogy a dalban szó van róla: „Kiszól a színkörből a zene...”

Az egykori színkör helyén ma kútszobor, az igen fantáziadús névre hallgató, Ülő nő című szobor áll (bocsánat, ül), Ferenczy Béni alkotása.

Hubay Miklós írja 1964-ben a szoborról: „Asszonyszobor kevés van Budapesten. Veres Pálné, igen, de ő tett is valamit, lányokat nevelt, aki Semmelweis lábainál ül, sokat szült … Ezek érdemes szobrok. De ez itt mit csinál? Csendes merengéssel néz maga elé. Mint akinek nincs egyéb dolga, csak az, hogy van. És ez derűvel tölti el. A krisztinai templom és az Alagút között nagy a forgalom. Az arra járó emberek előbb meglepődtek, hogy ilyen váratlan emlékeztetőt kaptak: milyen szép is a meztelen emberi test. Biztosan akadtak, akik gyanakodva túl pogánynak nézték ezt a szobrot. Aphrodité? A drapéria alatta mintha a tengeri kagylót idézné. De Éva is lehet, a Paradicsomban ébredő Évának ama hosszú é hangokban kinyíló öröme: „Ah, élni, élni, mily édes, mi szép!””

Arról is beszámol, hogy a tisztes krisztinavárosi polgárok megbotránkoztak a szobor hiányos öltözetén, és a kerületi tanács Hírmondójában próbálta meggyőzni őket, hogy mégsem lehet bikinit húzni egy bronzszoborra.

A parkban, ahol kiváló játszótér, padok, sakk-játszmára alkalmas asztalok szolgálják az arra járók kikapcsolódását, még négy egészen más jellegű szobor vonzza a tekinteteket.

A legrégebbit a park déli részén 1999-ben állították fel, Nepomuki Szent János 1838-ban készült szobrának másolata. A Horváth-kertben folyt az Ördög-árok, amit teljesen befedtek, a szobor a patak nyomvonalára emlékeztet.

Haydn emlékművét (Kocsis András alkotása) 1960-ban helyezték el a parkban. Felirata azt hirdeti, hogy a hazánkban működött nagy zeneszerző halálának százötvenedik évfordulójára készült.

Két egészen új szobor is került a parkba.

2011-ben nagy kedvencem, Chopin szobra, amelynek a különlegessége, hogy a párizsi (Párizs!) Luxembourg-kertben található szobor pontos másolata.

Déryné eredeti szobrát, amely a dalban is szerepel, 1935-ben állították fel a Budai Színkör mellé, de Budapest ostroma idején megsemmisült. Márai így ír erről: „Dérynét egyszerűen lefejezték, mint a francia forradalomban egy őrgrófnőt; a fej nélküli törzs kecsesen áll a Horváth-kertben.” A szobor pontos másolata 2010-ben készült el. Déryné a Budai Színkör sztárja volt, ahogy később Honthy Hanna is.

Kellemes hely a Horváth-kert, habár összebújó szerelmespárokat nem láttam. Ma már nem működne a régi pesti kuplé, amely szerint mindenki úgy kért randevút: "Legyen a Horváth-kertben Budán..."? Egyszer majd megnézem szombaton este fél nyolc után.

Mára csak ennyi...

Máskülönben zenél. Csak nem ott, nem akkor, nem azt, nem annyit és nem úgy, mint eredetileg.

A történet 1820-ban kezdődik, Budapesttől távol, Marosvásárhelyen, ahol felállították a Bodor Péter székely ezermester által megálmodott csodakutat.

Bodor a régi kőkút medencéjére kör alaprajzú magasított fafelépítményt készített, ahová két íves lépcső vezetett fel, az emelvényre karcsú faoszlopokon nyugvó, félgömb alakú kupolával fedett pavilon került. A kupolában helyezte el az órát és a zenélőszerkezetet, amelyeket a facsövön érkező víz hajtóereje működtetett, a víz az alsó falazat négy oldalán folyt ki. Az idő múlására a kupola tetejére helyezett Neptun szobor figyelmeztetett, amely a nap állását követve 24 óra alatt egyszer körbeforgott, szigonyával mutatva a pontos időt, a zenélőszerkezet pedig reggel  hat órakor, délben, este hat órakor és éjfélkor eljátszott egy-egy dallamot, többek között a Himnuszt és a Rákóczi-indulót, amit még a környező falvakban is lehetett hallani. A kút egyébként nemcsak esztétikai és művészi célokat szolgált: belsejében háromezer vödörnyi vizet tartottak tűzoltási célra.

Bodor Péter nevét nem említi a nagy nemzeti alakok között a krónika, pedig alighanem zseni volt, bár igencsak zaklatott életsorssal. Egy református lelkész elmebajos leánya és egy süketnéma szolga viszonyából született, volt asztalosinas, tanult műszaki tudományokat Bécsben. Hamar felhívta magára a figyelmet különleges szerkezeteivel, mezőgazdasági gépeket, öntözőberendezéseket, vízi- és szélmalmokat, orgonákat épített. Udvarát maga tervezte játékokkal lényegében vidámparknak rendezte be.

Találékonysága lett a veszte: egy bankóhamisító géppel is megpróbálkozott, így ugyan a halálos ítéletet elkerülte, de börtönbe került. A börtönből megtörten került ki, ezért miután egy hóvihar megrongálta és használhatatlanná tette a kútja zenélő szerkezetét, nem is vállalkozott a megjavítására.

Persze ezt csak a történetírás tudja így, számos legenda keringett arról, hogy miért is nem zenél többet a zenélő kút. Az egyik szerint - és ezt mesélte nekem gyerekkoromban édesapa egyik budapesti barátja is - a halálos ítélet végrehajtása előtt azt kérte a mester, hogy még egyszer látogathassa meg kedves kútját. Egy óvatlan pillanatban egy csavart elmozdított a helyéről, így megállt a zenélő szerkezet, és soha senki nem tudta meg a titkot, hogyan lehetne a muzsikát a kútba visszacsalogatni. Ha nem is igaz, azért szép ez a történet.

Azért a marosvásárhelyi elöljáróság még próbálkozott egy darabig, s mivel a messze földről idesereglő mesterek egyike sem tudta megjavítani a szerkezetet, a kupola alatt zenészek szolgáltatták élőben a talpalávalót. Aztán a kút végleg elnémult, megrongálódott, így 1911-ben lebontották. Helyén ma ortodox templom áll.

Igen ám, de gróf Teleki Domonkos az 1930-as években fejébe vette, hogy az eltűnt kút másolatát Budapesten kell felállítani, és mivel a pénztárcáját is kinyitotta, a városvezetés is ráállt az ötletre.

1936 nyarán adták át a Margit-sziget északi végében a kutat, ami zenélt is, ugyan az óránként megszólaló orgonát már víz helyett villany működtette. A második világháborúban megrongálódott építményt már a zenélő szerkezet nélkül állították helyre, hangját csak az 1997-es felújításkor nyerte vissza. Ma óránként középkori magyar dallamokat játszik, így valami emlék mégis maradt a jeltelen sírban nyugvó székely ezermester után.

Tulajdonképpen eddig azt gondoltam - és talán ezzel nem vagyok egyedül -, hogy az eszperantó csak egy Zamenhof nevű kalandor komolytalan hóbortja, amit azért találtak ki, hogy a diplomához szükséges nyelvvizsga minél kevesebb erőfeszítéssel megszerezhető legyen. E súlyos tudatlanságért most e bejegyzéssel vezekelek.

Létezik ugyanis Budapesten egy Eszperantó Park, aminek állítólag nem ez a hivatalos neve, de mégis a mesterséges nyelvnek, kitalálójának és barátainak állít emléket. A Tabán lábánál, a még mindig meg nem nyitott Rác-fürdő előtt fekvő parkról van szó. Három műtárgy kapcsolódik az eszperantóhoz.

A nyelv atyja, Dr. L. L. Zamenhof (valódi nevén Lazar Markovics Zamenhof) mészkőből készült mellszobra az egyik, amely e helyen már a második (1999 óta áll itt), mivel a korábbi, bronz változatot ellopták.

Zamenhof lengyelországi orosz szemészorvos volt, de a nyelvek mondhatni a vérében voltak: apja, nagyapja is nyelvész és nyelvtanár volt, neki pedig két anyanyelve volt, apja ugyanis oroszul, anyja jiddis nyelven beszélt hozzá. Később megtanult lengyelül, héberül, ógörögül, latinul, angolul és franciául, kicsit tudott olaszul, spanyolul, litvánul. Talán a környezetében tapasztalt, a különböző népcsoportok között fennálló konfliktusok is hozzájárultak, hogy már gimnazista évei alatt egy közös világnyelven kezdett gondolkodni, amely összeköti a népeket, és talán világbékét hoz.

Úgy gondolta, csak mesterséges nyelvről lehet szó, hiszen ha egy nemzeti nyelvet választ, akkor az irigységet váltana ki a többi népből (hol volt még akkor az angol!). Sok-sok kísérlet után jutott el a nyelvhez, amit Lingvo Internaciának nevezett el, és művét dr. Esperanto ("reménykedő doktor") néven publikálta 1887-ben - innen született az eszperantó nyelv ma használt neve. A nyelv óriási sikert aratott, és habár az orosz hatóságok gyanakodva figyelték, rengetegen kezdték el tanulni, olvasni.

1905-ben tartották az első Eszperantó Világkongresszust a franciaországi Boulogne-sur-merben, amely előtt Zamenhof megkapta a francia becsületrendet (igaz, előtte majdnem éhenhaltak a családjával, mert orvosként nagyon rosszul keresett). Ezután még számos világkongresszust rendeztek, az 51.-et 1966-ban Budapesten. Ennek állít emléket a parkban a mészkő kocka, amelynek tetején ötágú csillag E-betűvel, körben pedig a szöveg felváltva magyarul és eszperantóul: "A békéért folyó nemzetközi együttmunkálkodás emlékére az 51. eszperantó világkongresszus alkalmából." (Hogy kicsit tanuljuk a nyelvet, íme eszperantóul is: Je la memoro de la internacia kulaboro kaj paco okaze de la 51-a universala kongreso de esperanto.)

Később a park egy díszkúttal gyarapodott, amelynek belsejét a betű és ember kapcsolatát szimbolizáló fekete-fehér márványmozaik borítja, ma már azonban elég rossz állapotban van.

A mozaik mintája eredetileg így nézett ki:

A Magyarországi Eszperantó Szövetség minden év december első felében itteni koszorúzással zárja a Zamenhof-nap programjait.

Mert hogy létezik ilyen szövetség, ahogy van az eszperantó nyelvnek himnusza, zászlója is. A világirodalom nagy részét már lefordították eszperantó nyelvre, a Bibliától Shakespeare-en át Balzacig, sőt mára már számos eszperantó nyelven írt mű létezik! Mivel a nyelvet mintegy 115 országban beszélik, becslések szerint több millióan, természetesen léteznek eszperantó újságok, hírportálok, rádió- és tévécsatornák is, meg persze Eszperantó Akadémia.

Aki nem hiszi, járjon utána, például itt: www.eszperanto.hu.

De azért van némi alapja a bejegyzés elején felvetett előítéletnek: szakértők szerint míg egy világnyelvet egy átlagos képességű ember kb. 2000 munkaóra alatt tanul meg elfogadható szinten, addig ez az eszperantónál 200 munkaóra. Ami azért jó móka, akkor is, ha Eszperantóországba nem is lehet elutazni.  

Általában mindenki Pestet tartja a kávéházak hazájának, és már rögtön sorolja is a pesti kávéházakat: New York, Abbázia, Pilvax, Centrál, és így tovább. Pedig Budán sem maradtak törzshely nélkül a kávéélvezők, ahogy azt az ország legnagyobb kávéház-szakértője, Saly Noémi írásaiból megtudhatjuk. (Egy percre azért elálmodozom, hogy milyen nagyszerű lehet főállású, hivatásos kávéház-szakértőnek lenni, ezt kutatni, erről olvasni, írni nap mint nap...)

A legpatinásabb szentély az Alagút u. 3. szám alatti Philadelphia volt, vagy ahogy kedveskedve hívták, a Fila. 1898. június 1-jén nyitotta meg első tulajdonosa, Fuith Lajos. A nevet állítólag azért választotta, mert eltűnt barátjáról az utolsó hírt Philadelphiából kapta. Saly szerint ezt az érzelmes történetet nem lehet igazolni, szerinte az sem kizárt, hogy a rohamtempóban épülő, Amerikára tekintő Budapest derék polgárának a Függetlenségi Nyilatkozat vagy az 1876-os philadelphiai világkiállítás járt az eszében.

A megnyitáskor egy hirdetés így csábította a vendégeket: "Kávéházam kényelmes és fényes berendezésével a n. é. közönség igényeit minden tekintetben kielégítendi, a legkitűnőbb kávéházi italok, hűsítők gazdag választéka (Büffet) gyors, pontos és előzékeny kiszolgálásával, számos külföldi lapnak beszerzésével óhajtom kielégíteni a legkényesebb igényeket is. A tekeasztal (Billiard) kedvelőknek 4 Seifert féle tekeasztal álland rendelkezésére."

Az intézmény tulajdonosai kezdetben gyors egymásutánban változtak, de 1909-ben Szabó Sámuel tulajdonába került, aki huszonöt éven át vezette és felvirágoztatta a Filát. Kártya- és biliárdhelyiséggel bővítette, így aztán ide jegyezték be később a Budai Sakkozó Társaságot és a Budai Karambol Kört, akiknek a kedvéért még verseny-biliárdasztalt is vásárolt.

A törzsvendégek köré elsősorban tisztviselők, nyugdíjasok és írók tartoztak. Ady is gyakran látogatta, így emlékeztek rá vissza a pincérek: "Ha itt maradt reggelig, akkor a kártyaszobában össze kellett tolni egy pár széket, és azokon aludt. Máskor verseket írt, ráborulva a cimbalomra." De járt ide Kaffka Margit, Hatvany Lajos, Karinthy, Babits, Kosztolányi és Szabó Lőrinc is.

A legigazibb törzsvendégnek mégis Szabó Dezsőt tekinthetjük, aki húsz éven át itta itt a feketét. Írásait a "Kelt Philadelphia..." mondattal zárta. Az író állítólag kiállhatatlan természetű volt, mindenkibe belekötött, úgy emlékeztek vissza rá, mint aki "gonosz nyelvével és rágalmaival úgyszólván minden barátját elveszítette már".

Karinthy Ferenc leírása szerint sem lehetett könnyű vele: "A mester dühöngve, s magas keménygallérjába dagadva szidta itt a kávét, a kávést, a pincéreket, a kormányt, a világot. Öreg fizetők tanúsítják, hogy soha olyan nyűgös, elégedetlen, morgó vendég nem járt még ide, mint Szabó Dezső, aki esténként ordítozva megfogadta, hogy soha többé be nem teszi a lábát ebbe a bejzlibe, ami belőle él, amit rá alapoztak, s ahol mégis mindig ő kapja a legzaccosabb feketét, legrosszabb kiszolgálást."

A Philadelphia kávéház pincérei mégis gondját viselték, a nehéz időkben élelmiszerrel és tüzelővel látták el, sőt még a lakását is takarították.

Mivel szemben működött a Budai Nyári Színkör, annak társulata és közönsége is gyakran megfordult a Philadelphiában. Haraszty Miciről, a Színkör szép művésznőjéről még egy helybeli likőrt is elneveztek.

A Philadelphiát a gazdasági válság ölte meg. Szabó Sámuel és László fia egy riportban szomorúan sorolja a bajokat: "Leszállították a tisztviselői fizetéseket és talán még ennél is nagyobb mértékben a nyugdíjakat. A fizetéscsökkentés után felére esett vissza a napi forgalom. Következett az állami hivatalok és a Délivasút igazgatóságának elvándorlása erről a környékről. Majd a kegyelemdöfést a Tabán adta meg, amit leromboltak. Elköltöztek a lakók és igen sok jó vendégünk végleg elmaradt. A gyarmatáruk egytől-egyig megdrágultak, ugyanakkor az árakat mi kénytelenek voltunk leszállítani, hogy a megmaradt közönséget megtartsuk. Napról napra jobbat kell nyújtani, ami szintén nem kis mértékben teszi veszteségessé az üzletet. Az eredmény a köztartozások számláján mutatkozott. El kellett adni az egyik házat, annak árából kiegyenlíteni a terheket, hogy adósságmentesen, emelt fővel állhassunk bárki előtt." 1935-ben eladták a kávéházat, és az megszűnt (bár egy ideig még próbálkoztak ugyanezen a néven egy másik helyen), az épület pedig a második világháborút nem élte túl. Ma már csak egy emléktábla idézi fel a kávéházat és törzsvendégét:

Hogy mi áll ma a helyén? Hát ez:

Toronyház. Nagy kár.

Amikor II. Vilmos császár 1897-ben Pestre látogatott, megjegyezte, hogy túl kevésnek találja a köztéri szobrok számát. Nosza, Ferenc József rögtön tíz szobrot adományozott a fővárosnak. Ezek egyike a Gellért-hegy oldalában, az Erzsébet-híd vonalában a keresztet intő jelként a város felé tartó Gellért püspök emlékműve.

A bronzszobor Jankovits Gyula alkotása, egyik kezében a keresztet tartva, másikat a szívére szorítva prédikálna a fővárosiaknak - ha hagynák. Egyvalaki biztosan hallgatja: a lábánál a megtérített magyar vitéz, akit Gárdos Aladár formált meg. A félköríves, oszlopos építményt - ami az alázúduló vízeséssel együtt - rendkívül hatásossá teszi a látványt Francsek Imre tervezte.

Az emlékművet 1904-ben állították fel ott, ahol a hagyomány szerint a püspök vértanúhalált szenvedett.

Gellért püspök velencei származású volt, aki a Szentföldre vágyott, ám útban oda vihar érte a hajóját, és a Szent András szigeten, ahol menedéket keresett, Razina pannonhalmi apát rábeszélte, hogy előbb látogassa meg István magyar királyt, akinek a segítségével a Dunán folytathatja útját. Azonban ő itt ragadt, a hagyomány szerint azért, mert István rábízta fiának, Imre hercegnek a nevelését. Amikor Imre herceg 16 éves lett, Gellért remeteéletre szánta magát, és Bakonybélbe vonult vissza. István azonban püspökké nevezte ki Csanádra, s mint kiderült, jól számított: a nép ezrével tódult oda, hogy fölvegye a keresztséget, s ajándékaival árasztotta el a püspököt. István halála után azonban véget értek a békés alkotó esztendők, elsodorta a politika. Ez lett a veszte: amikor 1046-ban útra kelt, hogy Endre herceget már a határon üdvözölje, a pesti révnél megtámadták a Vata-féle pogánylázadás résztvevői. A legenda így szól az Árpád-kori legendák és intelmek szerint (gyengébb idegzetűek ugorják át ezt a részt):

"Azután útra keltek a Duna révje felé. Szent Gellért azonban, minthogy alacsony termetű volt, és mert Isten szolgálatában minden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt istentelen ember, Vata és cinkosai, eltelve a gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért püspök pedig azokra, akiket kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette. S Szent István első vértanú példájára, Pannónia első vértanúja a földre térdelve hangosan így kiáltott:»Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.« Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, neki támadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligára rakták és Kelenföld hegyéről letaszították. Mivel pedig még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték, ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották, így költözött el Krisztus dicsőséges vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságra az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni, míg végül a papok a véres követ elvitték. A szent férfi teste pedig aznap ott feküdt, ahol a vértanúságot elszenvedte. Bödi püspököt is megkövezték, s így ment át a dicsőségbe. Beszteréd püspök pedig halálos sebet kapott, és harmadnap költözött el a világból. Benéta püspököt azonban András herceg megmentette. Szónok ispánt is a többiekkel - Benéta kivételével - és a püspök háznépével megölték. Ezen a napon annyi keresztényt lemészároltak, hogy számukat egyedül Isten kegyelme tudja. És így beteljesült Szent Gellért jövendölése. És nyilvánvalóvá lett, mekkora szentséggel ragyogott életében Istennek ez a számtalan kegyelemmel megajándékozott szeretett embere. Hiszen szűz volt, az egyházi törvények doktora, a szent hittudománynak mestere, gyermekségének ötödik évétől kezdve viselte Szent Benedek rendjének ruháját, azonfölül püspöki méltóságra emelkedett, dicsőséges vértanú lett, mégpedig a szent Egyházért Magyarországon az első vértanú."

Mi persze még azt a regényes változatot tanultuk, hogy egy hordóban gurították le, de előtte persze szegeket vertek a hordóba. Vagy ezt már csak az osztálytársaim találták ki hozzá?!

Mindenesetre a magyar nép gyorsan megbocsát, szinte azonnal szentként kezdték tisztelni, 1083-ban pedig István királlyal és Imre herceggel együtt az egyház is a szentek közé iktatta. Megmaradt földi maradványait egy velencei templom oltára alatt őrzik, az ereklyék egy része pedig a budapesti Belvárosi Plébániatemplomba került 2002-ben.

 (A másik kilenc szoborról itt.)

"Hiszen Laci Bátyámat nem is szerethetném csak azért, mert pénzt ád (kell, hát elfogadnom), hanem inkább azért, mert éjjel egyig forditgatott Catullust, Goethet lelkesen nékem, akivel foglalkozni nem igen foglalkoztak olyanok, akik érdemesek volnának. Én nem tudom, honnan a pokolból szedtem Laci Bátyám iránt elfogódó tiszteletemet, de megvan és nagyon sok különben természetes közvetlen­ségemnek nyakát szegi. Meg - ismétlem - Laci Bátyám életében elhanyagolható mennyiség vagyok, ha jól meggondolom - már maga a korkülönbség is csak számomra teszi értékessé emberi kapcsolatunkat, ami nékem természetszerüen rosszul esik és csak tétován bolygok, ha egyoldalú ragaszkodásom kifejezésére kell sietnem. Hát ezért nem irtam eddig."- írja 1929-ben József Attila Hatvany Lajosnak.

Gyakran ebédelek a Szabadság téren, igazi nyári piknik, a hivatalbeli gondok kiszellőztetésére. Egy délben pótolhatatlan barátnémmal a tér déli részén ücsörögtünk. Talán a nagyszerű beszélgetés tette, hogy csak néztem, és nem láttam. Pedig alig két méterre tőlem ott állt ez a bájos emlékmű, rajta egyetlen szó: VIRULJ!

(Tegnap a kedvenc útikönyv-szerzőm hívta fel rá a figyelmemet, köszönet érte.)

A díszkutat 1930-ban emelték, Telcs Ede szobrász és Mészáros Andor építész alkotása. Annak állít emléket, hogy 1846. március 3-án Seilern Crescence (ejtsd "krészansz"), gróf Széchenyi István hitvese ezen a helyen ültette el az első pesti sétatér első platánfáját.

A domborművön az a jelenet látható, ahogy éppen megöntözik a platánfát. Ebben az időben még állt az ún. Újépület, annak déli-délkeleti fala előtt alakítottak ki egy sétálásra alkalmas területet, ahol a korzózókat térzene szórakoztatta, egy kioszkból pedig frissítőket árusítottak.

A díszkút hátulján a Jelenkor 1846. márciusi számából az eseményről hírt adó tudósítás található, melynek szövege:

"Míg Széchenyi gróf fáradoz a nagy kezdet valósítása körül, azalatt neje Pesten az első fáját ülteti be az új közsétatérnek, mellynek alapítója ugyanazon dicséretes magyar: tett és szó embere. Azon pillanatban midön mártius 3-kán, a’ grófnő a’ platánt ezen szóval: virulj! a’ földbe ülteté mozsárdurrogások rázták meg a léget ’s hangos népörömkiáltozás zendült meg. Minden jelenvolt hölgy, magasrangú, úgy mint polgárosztálybeli megöntözték a helyet és nyalábot."

Eleink azért tudták, hogy kell megrendezni egy ilyen eseményt!

Minden nagy férfi mögött áll egy nő, tartja a mondás, és habár Széchenyi nem vetette meg a női nemet, ez a mögötte álló nő minden bizonnyal Seilern Crescence, a felesége.

Amikor megismerkedtek, Crescence huszonöt éves volt, Zichy Károly felesége, három gyermek édesanyja. "Crescence nyílik, mint egy rózsa" - rögzítette Széchenyi István 1824. szeptember 2-án naplójában. A felsorolt tények miatt azonban nem lehetett köztük semmi. A döntés Crescence-tól indult el: az önpusztító és kompromittáló szerelmen erőt kell venni, s az erényre ösztökélő barátságnak kell helyébe állni.

Széchenyi István követte ezt a titkos elvárást, s a szerelem elől a közügyekbe menekült. 1825. október 22-én ezt írja választottjának: "Ön már eddig jobb emberré tett; ó, bár csak egyszer honfi- és embertársaimnak igaz szolgálatot tehetnék ... az az Ön műve volna." S bő két hét múlva egyévi jövedelmét ajánlotta fel a pozsonyi diéta kerületi ülésén egy létesítendő Tudós Társaság céljára. E gesztus egyszerre szólt a hölgynek és a nemzetnek.

Crescence iránti érzelmei egyébként annyira meghatározták tetteit, hogy egy-egy biztató szó felszabadította energiáit, s azt is jelentette, hogy nagy tettekre képes, egy-egy hidegebb pillantás napokra munkaképtelenné, s önmagában hitetlenné tette.

Széchenyi 1834-ben az al-dunai útjáról hazatérvén kapta a hírt, hogy Zichy Károly gróf elhunyt. Zichy feleségét, Seilern Crescence-t, aki éppen nyolcadik gyermekükkel volt várandós, tette meg hét mostoha és hét saját gyermeke gyámjává, nem kis teher hárult tehát az özvegyre, és Széchenyi természetesen felajánlotta a segítségét. 1835 őszén már megjelentek a leveleikben az első szerelmes vallomások, 1836. február 4-én pedig a krisztinavárosi templomban egybekeltek.

Crescence élete végéig volt támasza a "legnagyobb magyarnak", három gyereket szült neki, egy ideig mellette volt a döblingi szanatóriumban is. Széchenyi halála után élete végéig nem vetette le az özvegyi gyászt, s csendes visszavonultságban Bécsben élte életét gyermekei és unokái körében. 1875 júliusában kerültek hamvai férje mellé a nagycenki sírboltba.

Crescence életéről olvasva úgy tűnik, a Szabadság téri üzenet bizonyára nemcsak az elültetett fának, hanem az olvasónak is szól, valahogy így: Tegyél meg mindent, hogy viruljon!

Az Oktogonon, az Andrássy u. 49. szám alatt működött az egyik leghíresebb kávéház, az Abbázia, amely nevét az akkori osztrák-magyar monarchiabeli üdülővárosról kapta, amely ma Opatija néven kedvelt horvátországi célpont.

Az Abbázia Kávéházat Steuer Gyula alapította 1888-ban. Steuer Gyuláról a céhbeliek azt mesélték, hogy szinte már kávésipari engedéllyel a zsebében született.

Ez volt a legfényesebb kávéház a maga idejében. A falitükröket, amelyek a Monarchiában a legnagyobbak voltak, Brüsszelből hozatták, külön vasúti kocsikat kellett készíteni számukra, és még a falakat is kibontották a beemelésükhöz. A fényűző berendezést onixmárvány asztallapok, fényes alpakkacsillárok, szép szőnyegek, mediterrán jellegű növényzet tette teljessé.

Mint a legtöbb kávéház, az Abbázia is a kulturális és politikai élet központja volt. Tanárok, a tudományos élet képviselői, újságírók békésen ücsörögtek együtt művészekkel és politikusokkal.

Lássuk először a művészeket! A kávéház törzsvendége volt Rippl-Rónai József és Grünwald Ödön, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál, Róna József, Fényes Adolf, Bihari Sándor, Fadrusz János és még sokan mások. Az Abbaziában alapították a Magyar Impresszionisták és Naturalisták körét. Megfordult itt az írók közül Molnár Ferenc, Bródy Sándor és Heltai Jenő is.

A művészkompánia azonban pár év után átköltözött a nem messze működő Japán Kávéházba. Ennek oka egy anekdota szerint a Steuer Gyulával való összetűzés volt. A művészek ugyanis nem tudtak ellenállni a méregdrága külföldi folyóiratok képmellékleteinek, és kivágva több képnek lába kelt. Steuer Gyula egy bélyegzőt készíttetett, és minden veszélyben forgó oldalra rápecsételtette: "Ezt a képet az Abbázia kávéházból loptam." A művészek válasza nem maradhatott el sokáig, így a Steuer-ház falán felirat jelent meg: "Ezt a házat az Abbázia kávéházból loptam."

Az Abbáziáról nem lehet úgy írni, hogy kimaradjon az a kövér, ősz, borostás, fején fekete házisapkát viselő férfi, akit jogászok, újságírók, államférfiak, ifjú rajongók vettek körül, és többnyire csak Vajdának neveztek. Eötvös Károlyról van szó, akiről méltatlanul keveset tanítanak a közoktatásban. Pedig Eötvös több volt, mint a napjait a kávéházban töltő, még a táviratait is oda címeztető, anekdotázó, politikai elemzéseket fejtegető öregúr, aki bárkinek tanácsot adott, függetlenül attól, hogy a kérdés az volt, hogy melyik orvoshoz forduljon a nagybeteg, interpelláljon-e a képviselő másnap a parlamentben, vagy milyen pályára adja a gyermekét a vidékről felutazó kisnemes.

Eötvös a haladó emberiség bátor példaképévé azzal vált, hogy a tiszaeszlári perben elvállalta a koholt váddal bíróság elé citált zsidók védelmét. Ezzel egymagában került szembe egyházzal, állammal, elvakított tömegekkel, de végül rendkívüli jogászi tudásával, éles megfigyelőképességével, lélektani éleslátásával és nem utolsósorban hétórás védőbeszédével sikerre vitte a pert, az ártatlan vádlottakat felmentették.

A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége című művében a tiszaeszlári per történetét, hátterét, összefüggéseit, a szereplők figuráit és életmódját, illetve saját nyomozómunkájának folyamatát írta meg.

Élete utolsó másfél évében szépirodalommal is foglalkozott, az Utazás a Balaton körül a legismertebb műve. De írt anekdotafüzért (Gróf Károlyi Gábor feljegyzései), életrajzokat (Deák Ferenc és családja, A Jókay nemzetség) és színdarabot is (Böthök uram szerencséje).

Halála után az asztaltársaság vezetője Vázsonyi Vilmos polgári liberális, demokrata politikus, Terézváros képviselője, a későbbi igazságügy-miniszter lett.

Az Abbáziát Steuer Gyula halála után, 1913-ban fia, Steuer Marcell vette át, 1934-től pedig öccse, Loránd irányította az üzletet. A zsidótörvények miatt a kávéház kikerült a család tulajdonából, az államosítás után mint étterem és presszó működött, 1975-ben pedig bokszos gyorsétterem lett benne. Édesanya főiskolás korában néhányszor megfordult itt, neki az Abbázia szó hallatán egy kulturált, finom ételekkel szolgáló étterem képe jelenik meg a szeme előtt. 1991-től pénzintézetek kaptak helyet az épületben. A pénzükre váró ügyfeleket már csak egy szerény emléktábla emlékezteti a kávéházra, és egy letűnt korra, a kávéházak korára.

Néha érdemes betévedni a panelrengetegbe. A kelenföldi lakótelepen sétálva az ember egy különös építménybe botlik. Elsőre valamilyen, a technikai fejlődéssel szoros összefüggésben álló funkciót képzelünk el: űrközpont, atomreaktor, netán rakéta-kilovő állomás.

Az egyetlen, a valós rendeltetésről árulkodó jel a buzogány, amely a református templomokon a betlehemi csillagot jelképezi. Ez a 45°-os szögben megdöntött, hatszög alaprajzú épülettömb ugyanis Isten dicsőítésére szolgál.

A Külső-Kelenföldi Református Gyülekezetet az 1950-es években alapították, templomukat 1979-1981 között építették. A tervező Szabó István, Ybl-díjas építész, aki több templomot tervezett szerte az országban. Így nézett ki az Ildikó téri templom építés közben:

Ahogy a blog eddigi templom-leírásaiból, sajnos itt sem hiányozhat a szokásos anyagi nehézséges panel: öt év alatt egymillió forintot gyűjtöttek össze, a teljes beruházás viszont végül ennek ötszörösébe került, ezért többször állt a munka. De Isten mindig csodásan működik, így 1981. szeptember 20-án tartották az épületben az első istentiszteletet.

Az épület mellett a harangtorony is különleges, a hajlított acélcsövekből álló szerkezet a Szentháromságot jelképezi, és harang nélkül harangoz. Bartha Zsuzsa iparművész alkotása.

A templombelső leginkább egy kémiai elem szerkezetéhez hasonlít, az óriási ablak pedig a fényt egyenesen a szószékre és az úrasztalára irányítja, mintegy alátámasztva a református szertartás legfontosabb elemét, a lelkész prédikációját.

Némileg bizarr látvány viszont a gyülekezeti termeket rejtő, kék csempés fal a szószék mögött.

Az épületet vasárnaponként hívők töltik meg, és e kádár-kori acélszerkezetben ugyanolyan szépen csendül fel a dicséret, mint bármely más, fából vagy kőből épült templomban: "Ím, béjöttünk nagy örömben, Felséges Isten, A te szentidnek gyülekezetébe, A te templomodba, Felséges Atya Isten." 

Külföldön az embert mindig büszkeség tölti el, ha kis hazája valamelyik nagy fiának nevét ismerik. De előfordulhat, hogy egy párizsi beszélgetés során zavarba hozzák az embert. "Ismer magyar írót?" "Persze, ott van például Koestler" - hangzik a francia értelmiségi válasza. "Koestler?"- ül ki a döbbenet a magyar arcra. "De ki az a Koestler?"

A Körönd helyén a 19. század közepén még egy szemétlerakó gödör tátongott, amit dülöngélő házak vettek körül. A Sugárút építésével és a Városliget kialakításával azonban eljött az idő, hogy ezt a területet is rendezzék. A tér arculatát annak köszönheti, hogy a MÁV egyszerre négy telket vásárolt, saját intézményei és bérházépítés céljára. A Körönd kompozíciója az osztrák származású Petschacher Gusztáv munkája, a négy épületet viszont különböző építészek tervezték. Lássuk sorban akkor a négyet!

Az Andrássy u. 83-85. alatti a Vasutasház, 1884-ben épült, Kauser József tervezte. Mára teljesen felújították, luxusapartmanokat alakítottak ki benne.

Szintén új életre kelt az Andrássy-udvar (Andrássy u. 87-89.), az előző épülettel együtt földi halandó az apg.hu honlap képei alapján csodálhatja meg, és táthatja a száját. Ezt szintén Kauser József tervezte, 1884-ben készült el. Az egyik toronyszobában volt Barcsay Jenő festőművész műterme, és e házban lakott Kodály Zoltán.

Vámos Miklós Hogy volt című könyvében mesél arról, hogy kisgyerekkorában a szomszéd utcában laktak, így gyakran találkozott az idős mesterrel. Kodályt meg kellett állítani köszönéssel, és kérni, hogy adjon aláírást. Kodály előhúzta a noteszát, öt vonalat firkantott sebtiben, és néhány hangjegyet, a gyerekeknek pedig szolmizálniuk kellett, a kézjeleket is mutatva. Mivel mindig a 333 zenei olvasógyakorlat című gyűjtemény első tíz darabja közül volt a feladott példa, a sikerhez csak ezt a tízet kellet megtanulni. Vámos heti háromszor kért Kodály Zoltántól aláírást. Minek kellett egy kisgyereknek annyi? Mert tíz Kodályért adtak egy Puskást...

Ma az egykori lakásban emlékmúzeumot rendeztek be, sajnos csak bejelentkezéssel látogatható, és így is csak heti 20 órában. Talán egyszer sikerül bejutnom.

A harmadik ütött-kopott, szomorkás épület a Hübner-udvar (Andrássy u. 92-94.), Bukovich Gyula tervei alapján 1883-1884-ben épült, neoreneszánsz stílusban. 1944-ben súlyos bombatalálat érte, csak a bejárat és a függőfolyosó maradt meg. A kortársak nem nyilatkoznak túl pozitívan erről az épületről, Nendtvich Gusztáv, a korabeli szakember egyenesen így ír a házról (és a következő épületről) 1891-ben: "Önkéntelenül az a kívánság támad bennünk, hogy bár el lehetne őket hordatni, hogy ne rontsák el a különben szerencsésen koncipiált tér hatását." Nem értek vele egyet.

A negyedik az útikönyvek kedvence: a toszkánai hangulatot idéző lakóház (Andrássy u. 88-90.) A homlokzatot díszítő sgraffitók Székely Bertalan és Rauscher Lajos munkái. Én nem tudtam, de a sgraffito olyan díszítő eljárás, melyben egymásra felvitt különböző színű festékek vagy vakolatok felső rétegét precízen visszakaparják, kikarcolják, ami által előtűnik a mélyebben fekvő réteg színe.

A tér jellegzetessége a négy épület mellett a négy szobor: Vak Bottyán, Zrínyi Miklós, Szondy György és Balassi Bálint szobrai. Korábban a téren állt Bocskai István és Bethlen Gábor szobra is, de ezek 1945 után a Hősök terére kerültek, akkor távolították el ugyanis az emlékműről a Habsburgokat.

A Körönd egyébként a nevében sem tudott ellenállni a történelemnek, 1938-ban Hitler térré nevezték át. 1945-től lett újra Körönd, 1971-től pedig Kodály Körönd.

Most már mindenki maga is eldöntheti, melyik a legszebb ház a Köröndön, vagy úgy csinálhat, mint én és Tamkó Sirató Károly hőse, Bőrönd Ödön.

Tamkó Sirató Károly: Bőrönd Ödön

Bőrönd Ödön

a Köröndön

ül a kövön,

ül a kövön

fekete színű bőröndön.

Arra száll egy helikopter,

lerádióz a riporter:

Bőrönd Ödön!

Bőrönd Ödön!

Miért is ülsz itt

a Köröndön

fekete szín

bőröndödön?

Visszafelel Bőrönd Ödön

csepp zsebrádió-adóján:

Azért ülök a Köröndön

fekete szín bőröndömön,

várom, hogy a tearózsa,

várom, hogy a tearózsa

kinyíljon az aszfaltkövön.

s a 4-es busz begörögjön!

Mindig izgalmas, amikor egy olyan kapu nyílik meg, amely egyébként csak a kiváltságosoknak enged bebocsátást. Ez történt meg a kíváncsiakkal a Múzeumok Éjszakáján az Epreskertben a jelenlegi "gazda", a Magyar Képzőművészeti Egyetem jóvoltából.

A Bajza, Szondi, Kmety György és Munkácsy Mihály utcák által határolt területen régen egy selyemgyárhoz tartozó eperfaliget húzódott meg. 1882-től a főváros ezt a területet jelölte ki a festészeti és szobrászati mesteriskolák számára. A millenniumra készülő Budapest a Városligethez és a Sugárúthoz közeli részen olcsó telkek juttatásával szorgalmazta neves művészek letelepedését, akik az Epreskertet körülölelő műtermes villákban készítették alkotásaikat. Lotz Károly, Benczúr Gyula, Zala György - hogy csak a legjelentősebb művészeket említsük.

Az Epreskert kialakításában a művésziskolák tanárjainak, elsősorban Stróbl Alajosnak volt szerepe.

Stróbl külföldi tanulmányaiból hazatérve, 1881-ben kapott megbízást az Operaház elé két szobor, Erkel Ferenc és Liszt Ferenc ülő szobrának megalkotására. Ezek voltak az első köztéri szobrok, amelyeket élő személyekről állítottak Budapesten!

Ezt követően negyven éven keresztül Stróbl a legelismertebb és legkeresettebb magyar szobrász volt, nem csoda hát, hogy Budapesten (és több vidéki városban is) lépten-nyomon a szobraiba botlunk. Az ő alkotása például a budavári Mátyás-kút, Szent István szobra a Halászbástya mellett, Arany János szobra a Nemzeti Múzeum kertjében, Jókai szobra a róla elnevezett téren.

A képen Stróbl Alajos Ferenc Józseffel beszélget, aki szintén ellátogatott az Epreskertbe.

Stróbl az Epreskertet megtöltötte számára kedves építményekkel, műtárgyakkal. Antik, középkori és reneszánsz műtárgyak másolataival rendezte be környezetét, például a Kolozsvári-fivérek Sárkányölő Szent György-szobrának és Mátyás király bautzeni domborművének másolata is megtalálható itt.

A Baross-szoborra kiírt pályázaton nyert pénzt a megmentésre felajánlva, tanítványaival szétszedette a lebontásra ítélt józsefvárosi barokk kálváriát, és az Epreskertbe vitette. Közepében Benczúr Gyulának és tanítványainak alakítottak ki műtermet.

Így mentette meg a felújításkori hevességtől a Mátyás-templom középkori kapuját is.

Művészetében Stróbl a tökéletességre törekedett, egy képmás-mellszobortól nem sajnált két-három hónapot, s még akkor is nehéz szívvel öntette le az agyagmintát. De megesett nagyszabású alkotásainál az is, hogy hibát találva rajta, a kész bronzszobrot beolvasztatta s kezdte újból a mintázást.

Életvitelében is igazi művész volt. Reggelente kürtszó mellett kilovagolt az Epreskertből, hatalmas jelmezes művészestélyeket szervezett, növendékeivel és vendégeivel történelmi jeleneteket adott elő. Műtermében aranyhalas medencében szökőkút működött, kertjében különféle állatok, majmok, pávák, őz és gólya sétáltak. Nem egyszer tűnt fel az Epreskertben reneszánsz jelmezben, így joggal nevezték "epreskerti várúrnak".

Ma az Epreskert a képzőművészeti egyetem szobrász tanszékének ad otthont, így - ahogy Török András találóan megjegyezte - sokszor nehéz eldönteni, hogy a szerte heverő félkész és befejezett művek száz éve vagy épp csak néhány órája vannak ott.

A városmajori templomban találtam ezt a plakátot. Megkapó.

(Már csak az a kérdésem, hogy a nőknek csak a villanyszerelés marad?)

Örkény István éppen száz éve született. A Petőfi Irodalmi Múzeumban kiállítás nyílt a centenárium alkalmából, amely elsősorban az Egyperces novellák témája köré épül. Az életutat bemutató első teremből azonban az is kiderül, hogy Örkény nemcsak az írásaiban, hanem az életében sem fukarkodott a humorral, a groteszk mondatokkal. A munkaszolgálatból a következő tábori lapot küldte haza: "Se Operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hasoncsúszásra és az ember­ölésre fektetem a hangsúlyt."

Lechner Ödön az 1880-as évek elején kapott megbízást a MÁV Nyugdíjintézet 24 lakásos bérházának tervezésére. Lechner különös, de teljesen jogos mottóval kezdett bele a munkába:

"Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon".

Ma a királyné, az Operaház még mindig régi pompájában uralja a sugárutat, az udvarhölgy viszont sokat öregedett, no de hát erről később.

Az eklektikus, de jellemzően a francia renenszánsz hatását tükröző háromemeletes palotában 1885-ben nyílt meg a Drechsler kávéház (néhol Reitter-kávézóként is említik), soha nem látott pompával. A kávéházban billiárdterem, sörcsarnok, női szalon, tekepálya várta a vendégeket, igazi villanyvilágítással.

A zenét az Úribanda szolgáltatta, melynek tagjai rendes foglalkozásuk szerint színészek, hivatalnokok voltak. (Elálmodozok, hogy este a hivatalból kilépve milyen lenne egy kávéházba indulni zongorázni.) Krúdy Gyula szerint Jókai Mór utoljára itt táncolt nyilvánosság előtt, csárdást és verbunkost lejtett egy magyaros öltözetű pincérlánnyal, de lehet, hogy ez csak a nagy mesélő képzeletében született jelenet.

Attól, hogy egy épület nem szép, még lehet érdekes a története. Az Anker után most a Madách téri majdnem szomszéd kerül sorra, amely egy elképzelt, de soha meg nem épült sugárút bevezető szakasza lett volna. 

A történetben egészen a 18. századig kell visszamennünk, amikor a Károly-körút mentén húzódott a pesti városfal. Ma már nehéz elképzelnünk, hogy a Kiskörúton túl csak mezők, majorságok terjeszkedtek. A zsidó családok ebben az időben nem költözhettek be a városba, a zsidóság első központja a városfalon túli Orczy-ház lett, amely a zsidó piac közelében volt.

Ha azt mondták Pesten: üzlet - az Orczy-házat értette rajta mindenki, a 48 lakásos, 140 szobás épületmonstrumot, amelyben működött kávéház, zsinagóga, orvos, patika, borbély, később a zsidó hitközség első nyilvános iskolája, takarékpénztár, könyvkereskedés, nyomda, és legalább negyven üzlet. Itt működött a zsidó kántor- és tanítóbörze is.

Az Orczy-házból indult Kiss József, a Centrál kávéházban már megidézett A Hét folyóirat főszerkesztője, és Szomory Dezső író is.

1902-ben dr. Morzsányi Károly, Erzsébetváros országgyűlési képviselője felvetette, hogy egy sugárutat (az ő elnevezésében Erzsébet sugárút) kellene létrehozni, hogy a Király és Dob utca közötti területet "közegészségügyi, közlekedési és szépészeti szempontból" rendezze. A terv megvalósítására azonban már az I. világháború kitörése miatt nem kerülhetett sor.

1930-ban nyilvános tervpályázatot írt ki a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. A tervek közül elrémítésül egy, Gregersen Hugóé:

Az első díjat Árkay Aladár nyerte (a Városligetnél már találkoztunk a nevével), azonban a megbízatást mégsem ő, hanem Wälder Gyula műegyetemi professzor kapta. Wälder átvette a tervből a diadalívszerű épületet az Erzsébet sugárút méltó indítására, egyesítve saját tervének árkádos megoldásaival.

A valódi motivációk persze jócskán túlmutattak a város szellősebbé tételén, a közlekedés jobbításának szándékán. Szendi Leó Budapesti riport című, 1930-ban íródott reformkiáltványában olvasható az alábbi néhány sor: "Vannak ghettók, melyek kitűnő stúdiumot nyújtanak az íróknak, költőknek, festőknek és szobrászoknak. A prágai, lembergi, tarnowi és varsói ghettókban van ethnográfia, van poézis, tradíció és történelem. A pesti ghettóban csak szörnyű mocsok és bűz van. E ghettó lakosságának túlnyomó része olyan egyénekből tevődött össze, mely az ő sajátos faji és nemzeti jellegéből teljesen kivetkőzött, de magyarrá lenni nem tud és nem is fog tudni soha. És nem is reflektálunk rá, hogy azzá legyen. Minden eszköz árán el kell tüntetni a városnak ezt a szégyenfoltját. A fővárosnak lassú, fokozatos munkával ki kell sajátítania az Erzsébetvárosnak azt a részét, melyet a Károly körút, Király utca, Erzsébet körút és Dob utca határol. Szabadkezet nyervén e városrész fölött, heves iramban kell megkezdeni a rombolás nyomán szükséges építkezéseket."

Az építkezés 1937-ben indult az Orczy-ház lebontásával. A tér tervezett szélességét a pénzhiány miatt lecsökkentették, majd az építkezés a második világháború miatt ismét félbeszakadt, és mint látjuk, a sugárút sohasem épülhetett meg. Hála Istennek, tegyük hozzá, hiszen így megmaradhattak a zsidónegyed páratlan értékű házai.

Az épület különlegessége, hogy mindegyik része más-más építész munkája, kívülről mégis egységesnek hatnak, mivel Wälder homlokzat-terveit mindenkinek követnie kellett. Az épület Budapest egyik jelentős városképi hangsúlya lett. Megítélésében az építészeti közvélemény nem egységes, Major Máté például a főváros arculatán éktelenkedő májfoltnak nevezte. Román András viszont arról ír, hogy Wälder a maga neobarokk nyelvezetén kitűnően fejezti ki magát, építészeti együttese míves, kiérlelt, jó arányú és impozáns, ha valaki pedig egy kép alapján akarná meghatározni, mikor, hol épült, könnyen bajba jutna, de hogy nem felejtené el, amit látott, az bizonyos.

A kapu ívében a címer az FKT betűkkel arra emlékeztet, hogy itt működött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amelyet sokan minden idők leghasznosabb budapesti intézményének tartanak.

Végül színházrajongóként a tér egy épületét kell kiemelnem: itt működik a főváros egyik legnagyszerűbb színháza, az Örkény István Színház. 1940-ben itt a Madách Színház nyílt meg, amely Pünkösti Andor művészeti vezetésével az antifasiszta értelmiség játékszíne lett. A színház ebben a szellemben és formában 1944-ig, a német megszállásig működhetett. Igazgatói engedélye bevonását Pünkösti Andor nem sokkal élte túl, 1944 nyarán önkezével vetett véget életének.