Megkezdődött a karácsonyi vásár, és ilyenkor Vörösmarty szobra a róla elnevezett téren szerényen a háttérbe vonul, és csendesen szemléli a sokadalmat.

Pedig ez a szobor, illetve inkább szoborcsoport az egyik legizgalmasabb emlékmű Budapesten. Bob Dent, aki Mesélő szobrok címmel érdekes könyvet írt Budapest köztéri emlékműveiről, egyenesen Rodin Calais-i polgárok szobrához hasonlítja, és valóban, tucatnyi különböző alak veszi körül a nagy költőt.

Amikor Vörösmarty születésének 100. évfordulója közeledett, egyházi körökben kezdeményezés indult, hogy méltó emlékművet állítsanak neki. A kezdeményezést aztán átvette az írók és újságírók „Otthon” nevű társulása, Rákosi Jenő publicistával az élen.

Némi groteszk azért volt a dologban: Rákosi Jenő, aki döntő szerepet játszott a mozgalomban, konzervatív nacionalista volt, a felsőház tagja, a nemzetiségek „magyarosításának” szélsőséges híve, mindenben ellentétes nézeteket képviselt, mint egykor a mérsékelt liberális Vörösmarty. A Nyugat hasábjain Ady tiltakozott Vörösmarty emlékének politikai célra történő kisajátítása ellen.

A gyűjtés azonban szépen haladt, igazi nemzeti összefogás alakult ki a nemes ügy mögött. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy Vörösmarty veje, Széll Kálmán ekkor éppen miniszterelnök volt.) A legmeghatóbb történet egy szegény koldushoz, Liszkay Jánoshoz kötődik, aki egy ősi érmét küldött a szoborra, az egyetlen dolgot, ami megmaradt családja örökségéből. E tett emlékéül az érme ma a szobor elején beépítve látható.

A szoborra pályázatot írtak ki, izgalmas végignézni a többi tervet is, itt megtalálhatóak.

Kallós Ede és Telcs Ede lett a győztes, a talapzatot Márkus Géza tervezte. A talapzat haraszti mészkőből készült, az alakokat azonban carrarai márványból faragták ki olasz munkások, természetesen Kallós és Telcs modelljeinek megfelelően.

Vörösmarty díszmagyarban ül felül, alatta a Szózat első sorai.

Ezt éneklik állítólag a költőnek hódolni jött emberek, akik a Nép különböző képviselőit testesítik meg. Én ugyan bizonytalan vagyok, hogy ez valóban éneklés lenne, talán inkább szavalnak? Az arcuk számomra azt a búsongó magyarságot tükrözi, amely a Szózathoz talán leginkább kötődő lelkiállapot. De nézzük őket sorban!

Jobb oldalt egy anya tartja kisebbik gyermekét, és egy iskolásforma másikat ölel magához. Mellette botjára dőlő öreg paraszt, aztán a zászlóvivő.

A zászlóvivőnek külön története van. Modellje Yrjö Lipola, Kallós és Telcs finn tanítványa volt, aki később maga is szobrász lett, évtizedeken keresztül dolgozott Magyarországon, később pedig konzulként sokat tett a két nép barátságáért, lefordította például a Légy jó mindhalálig regényt finnre.

Aztán jön egy diák (na, ő talán énekel), majd egy földműves és egy parasztlány.

A másik oldalon egy komoly, díszmagyarba öltözött férfi, aki egy kislány kezét fogja. Valamit néznek.

Egy nemesasszony magyaros viseletben virágfüzért tart, és azzal ijesztgeti a munkáscsalád kisebbik lánygyermekét, kihasználva a szülők áhítatát, amit nyilvánvalóan a Szózat váltott ki.

De ezzel még nem érnek véget a jelenlévők. Hátul ülő úrilány, mellette diák, majd pásztorfiú, aki hagyja, hogy párja, a pásztorlányka cipekedjen helyette.

Az öregasszony unokáját is elhozta, aki viszont mintha rosszul érezné magát, de ezt a már gyengén látó nagyi nem veszi észre.

Az emlékmű felavatására 1908. május 24-én került sor, ott volt Wekerle Sándor miniszterelnök és Bárczy István, Budapest főpolgármestere. A két fővendég pedig Habsburg József főherceg és Auguszta főhercegné volt. Habsburgok! Annak a költőnek az emlékművénél, aki vidéken kényszerült bujkálni az 1848-49-es szabadságharc bukása után.

A korabeli források rendszerint lelkendeznek a szoborcsoportért, igaz, elismerve: „Nem is annyira Vörösmartynak, az embernek megörökítése a szobor, mint inkább a Szózat beszédes szimboluma. Szobrászati szempontból Vörösmarty képmása nincsen hangsulyozva. A költő alakja inkább csak psychologiai kapocs gyanánt szerepel: az alapgondolat művészi járuléka.”

A megvalósítással azonban nem mindenki volt elégedett. Lengyel Géza a Nyugatban ezt írja: „A tér nem tűr ekkora szobrot, a házak nem adnak hátteret, egy ósdi párkányvonal, felül mohos tetővel, alul piszkos, világosszürke fallal derékon metszi ketté az emlékművet; a járókelő hosszas habozás, keringés, fordulgatás után dönti csak el, honnan lát a szemébe Vörösmartynak, akkor is égre meresztett arccal: mindegy - a szobrot a Gizella-téren kell felépíteni, az előírt köbméter nagyságúra, a leszámlált pénzösszeget pedig bele kell ölni az utolsó krajcárig.” Arra panaszkodik, hogy egy alacsony, régi épület van a szobor mögött, vajon hogy tetszenének neki a teret napjainkban körülvevő óriási házak?! Így nézett ki a szobor a leleplezés után.

Hogy melyik kritikusnak van igaza, azt ítélje meg ki-ki maga. A karácsonyi vásári forgatagban elmerülve itt a remek alkalom, hogy forralt borral és langallóval a kézben legalább néhány percre meglátogassuk a nagy költőt és barátait, barátainkat is.