„Jó napot kívánok, Isten áldásával” – gyerekkoromból visszacsengő mondat a Matula-beli köszöntés, és meghatározó szereplői Szabó Magda Abigél című regényének hősei: Vitay Georgina, Horn Mici, Torma Gedeon, Kőnig és Kalmár tanár urak. És habár rám is igaz volt, amivel Horn Mici neveti ki Ginát („Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos fiatal hadnagyokat, jókedvű, bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek.”), mégis beférkőzött a szívembe a szürkeruhás, kemény, de mégis jólelkű Zsuzsanna testvér figurája is. Szabó Magda persze kissé torzított a valóságon, de mégis emléket állított ebben a könyvben a magyarországi diakonisszáknak, akikről olyan keveset tudunk.
Kik is voltak ezek a diakonisszák, akiknek a jelképe a Noé által kibocsátott, olajággal visszatérő galamb?
Történetük megfejtéséhez egy másikon keresztül vezet az út, egy családregényben kell visszalapoznunk néhány évszázadot. A Biberauer német származású posztókészítő család volt Nyugat-Magyarországon, de már a 19. század végén egy lelkészt is adtak a lutheránus egyháznak Michael Biberauer személyében, aki a kőszegi, később a grazi gyülekezetet is pásztorolta. Ő temette el ostorozó szavakkal Haynau tábornokot. Fia, Theodor nemcsak sikeres vasútépítő mérnök lett, hanem egyike azon presbitereknek, akik az ekkor még egyetlen Széna téri (ma Kálvin téri) református gyülekezetben bejelentették: külön gyülekezetet alapítanak. Így jött létre 1859-64-ben a Budapesti Evangélium szerint Reformált Németajkú Leányegyház, amely a nyelvi elkülönülés mellett egyfajta belső megújulásra is törekedett.
Az igaz hit nem létezhet cselekedetek nélkül – és az új gyülekezetben nagyon hamar felmerült egy kórház létrehozásának gondolata. Ebben az időben a kórházi ellátás még nem volt államilag megszervezve, a kevés létező intézmény egyházi befolyás alatt állt. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy egy protestáns beteg a Rókus kórházban pusztán a vallási hovatartozása miatt rosszabb ellátást kaphatott. Hasonló hátrányban voltak a frissen bevándorolt vagy éppen Magyarországon átutazó külföldiek. Mindkét problémára választ adott a németajkú református gyülekezet, amikor úgy döntött, megalapítja a Bethesda kórházat. Nem volt egyszerű: előbb egy lakást béreltek, de a lakók elégedetlensége (kórház a szomszédban!) miatt egy egész ingatlant meg kellett venni. A Bethesda megnyitására 1866. január 1-jén került sor.
Az egyik alapító, König Rudolf lelkész így számolt be a napról: „Az idő is jó, az utcák szárazak, túl hideg sincs, minden meghívott vendég eljött, csak a jó Biberauer hiányzik.” Betegsége miatt a megnyitón ugyanis nem tudott részt venni. Annál többet dolgozhatott azon a megnyitás után is, hogy a kórház fenntartását finanszírozni tudják: gyűjtéseket rendeztek, ún. „ágyalapítványokat” hoztak létre, még Viktória angol királynő is adományozott a célra, miután elolvasta Biberauer Grabesblumen (kb. „síri virágok”) című, a szenvedők vigaszára íródott könyvecskéjét.
Ágy és pénz mit sem ér egy kórházban szakképzett ápolók nélkül. A Biberauer család ilyennel is tudott volna szolgálni, azonban Theodor testvére, Hermine, aki a németországi Kaiserswerth diakonissza-központjában tanult, és ezzel az első magyar diakonisszának tekinthető, egy lázroham áldozata lett. E kapcsolat révén azonban német diakonisszák érkezhettek Kaiserswerthből, hogy a Bethesdában szolgáljanak. Azt azonban lehetetett tudni, hogy hosszútávon magyar munkaerőre lesz szükség, és ez a gondolat a Biberauer család következő generációjában érlelődött tovább. Theodor gyermekei sem távolodtak el a szolgáló élet gondolatától. Tivadar fia lelkész lett, és templomot épített a rákosszentmihályi református gyülekezetnek. Lányai közül Irma Szabó Aladárhoz, a nagyhatású teológiai professzorhoz, Margit pedig a szintén teológus, bölcsész és énekszerző Kováts Lajoshoz ment férjhez, és lettek ily módon segítőtársak az evangélium szolgálatában. Richárd pedig svájci feleségével otthonában 1903-ban létrehozta az első magyar diakonissza szövetséget, a Filadelfiát. Aznap a Jelenések könyve 3. részéről prédikált, a filadelfiai gyülekezetről, kiemelve a 8. verset: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be.” A nyitott ajtó Isten kegyelmét, a tőle való elválaszthatatlanságot jelképezi (sem más, sem magunk nem tudjuk bezárni, legfeljebb nem megyünk át rajta), és abban a helyzetben a diakóniában rejlő új lehetőségekre is rámutatott.
Magyarországon is megjelentek tehát az első diakonisszák, ezek a fogadalmat tett, lelki gondozást, szociális, nevelői munkát, elsősorban betegápolást rendi közösségben, hivatásszerűen végző nők. Működésük keretét az anyaház adta: itt éltek együtt, segítették egymást, osztoztak egymás terheiben. Az, akit felvettek az anyaházba, egy évig még testvérjelölt maradt, nem viselt egyenruhát sem. Ezt követően lehetett kezdő, majd segítő testvér, és csak ezután került sor a felavatásukra.
Már 1904-ben egy nagy feladattal szembesült a Filadelfia: át kellett venni a Bethesda vezetését. Innentől Biberauer Richárd a Bethesda-kórház és a Filadelfia Diakonissza Intézet igazgatója volt. Később magát a kórházat is meg kellett venniük, és ebben maga a család is nem kis anyagi áldozatot vállalt.
Ahogy a diakonisszák száma gyarapodott, szükség volt egy különálló anyaházra, valamint egy árvaház és egy iskola gondolata is megfogalmazódott bennük. Megfelelő telket Pestújhelyen találtak, ahol ugyan aggasztotta őket a sok homok, de egy ügyvéd (!) meggyőzte őket, hogy az kifejezetten jót tesz a gyerekek egészségének. Ezt 1913-ban, a népiskola megnyitóján maga Biberauer Richárd mesélte el.
Körülbelül ezzel egyidejűleg döntöttek úgy a pestújhelyiek, hogy önálló gyülekezetet alakítanak, és az istentiszteleteket a Filadelfia termeiben tartották. A gyülekezet első lelkésze Biberauer lett, aki azonban 1915-ben erről a hivatalról távozni kényszerült (csodás méltató szavakat írt róla a gyülekezete távozásakor).
Közbejött ugyanis egy fordulat, amely megszaporította a Bethesda és a diakonisszák munkáját: az első világháború.
A diakonisszák derekasan helyt álltak: ápolták a sebesülteket, később a tífuszjárvány áldozatait. Diakonisszák siettek Tisza Istvánhoz is, amikor a halálos lövés érte, de már nem tudtak segíteni rajta. Ők kísérték a csonttá soványodott gyerekeket Hollandiába, Svájcba üdülni. A háború utáni idők szomorú feladataként újabb árvaházakat nyitott a Filadelfia.
Biberauer Richárd 1939-ben fejezte be végleg földi szolgálatát. A temetési szolgálatot Ravasz László püspök, a család barátja végezte, és többek között ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Milyen boldog volt, amikor az Úr számára egy svájci diakonisszaintézetben nevelt egy lelket és egymásra találtak, ketten együtt megtalálták életük nagy célját, hivatását, alkotását, örömét és szenvedélyét, a Filadelfiát, az első magyar diakonissza intézetet.”
Biberauer még halála előtt átadta intézetigazgatói és vezető lelkészi helyét fiának, aki nevét hamarosan – a németesítő törekvésekkel szemben – Bodokyra magyarosította. Bodoky teológiát nemcsak Budapesten, hanem külföldön is tanult, beszélt angolul, németül, franciául, hollandul. Szerkesztette a Keresztyén Család és a Református Jövő lapokat, doktori disszertációt írt a diakóniáról. Igazi szolgálata mégis a Bethesda és a Filadelfia volt. Ott élt a kórház területén, az első emeleti lakásukban.
Több volt, mint igazgató. Feleségével, a hűségesen vele szolgáló Zombory Ágnessel tulajdonképpen a diakonisszák számára a szülői házat és szeretteiket helyettesítették.
A vészterhes időkben egy másik, kockázatosabb szerepet is betöltöttek: a Bethesdában zsidó embertársaikat mentették, árja-papírokkal, hamis igazolványokkal, újonnan gyártott családfákkal látták el őket. A Noszvajon álló intézeti házat az árván maradt zsidó gyerekek számára otthonként ajánlották fel. (2013-ban Bodoky Richárd e tevékenységért posztumusz megkapta a „Helytállásért” embermentő elismerést.)
A háború után Bodoky az egyik szorgalmazója a Református Szeretetszolgálat létrehozásának, amely 1949-ben kezdte meg működését. (Ma az irodái a Bethesda melletti épületekben vannak.)
Az egyházak körül azonban folyamatosan elfogyott a levegő, és ugyanazon évben, amikor létrehozták felügyeletükre az Állami Egyházügyi Hivatalt, Bodokynak egy súlyos döntést kellett meghoznia: még a külső beavatkozás előtt feloszlatták a diakonissza anyaházakat. Annyit tudott kiharcolni, hogy a diakonisszák szolgálati ideje beszámítson a nyugdíjba, és némi segítséget kapjanak a „civil” életben való elinduláshoz. A Bethesdát az egyház végül 1953-ban „adta át” az államnak.
A Bodoky család ezt követően is igyekezett számon tartani, összefogni a diakonisszákat, akik közül legtöbben világi kórházakban helyezkedtek el ápolóként. De Bodokyék helyzete is egyre nehezebbé vált, mert az igazgatói állásból elbocsátották, és zuglói segédlelkészi kinevezést kapott, éhbérért, ráadásul a gyülekezet nem tartott igényt a munkájára. A népes család eltartása nagyrészt a feleségre maradt.
Még a nehéz időkben is van áldás: Bodoky otthonában folyamatosan írt, egyrészt a család történetét (hat kötetben jelent meg később), másrészt egy könyvet Livingstone-ról. Ezt a Móra Kiadó adta ki, hetek alatt elfogyott, de a második kiadást már nem engedélyezték (valószínűleg egyházi nyomásra)…
Tóth Károly püspöksége hozott némi változást a helyzetükben, előbb a Konvent, majd a Zsinati Iroda tudományos munkatársaként dolgozhatott, de csak a háttérben. A rendszer omlásával végül a falak is leomlottak körülötte. 1992-ben a budapesti teológia tiszteletbeli doktorrá avatta. A Filadelfia újjáalakítására irányuló kísérlete 1990-ben viszont nem vezetett eredményre, az anyaház és a kórház is az egyház tulajdonában maradt. Így tűntek el Magyarország történetéből végleg a szürke egyenruhás diakonisszák, vagy ahogy gyerekkoromban a testvéreimmel hívtuk: „református apácák”.
Az egykori anyaház falára emléktábla került.
A Bethesda a Református Egyház gyermekkórházaként működik, a még élő volt diakonisszák számára pedig a Bethesda telkén álló Schweitzer Albert Szeretetotthonban külön részt alakítottak ki, ahol együtt lakhatnak, mint régen.
Bodoky Richárd 1996-ban tért haza Teremtőjéhez. Földi kincsek helyett a bezárhatatlan nyitott ajtó örömteli üzenetét hagyta örökségként utódaira. És ránk is, mindannyiunkra.
Helyszín
XIV. Hungária körút 200.
XV. Szűcs István utca 12.
Forrás
Szabó Magda: Abigél
Bodoky Richárd: Jövevények és vándorok.
http://www.refsashalom.hu/Gyulekezetunkrol.html
http://www.bethesda.hu/rolunk/diakonisszak-emlekezete
http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/halaadonap-a-pestujhelyi-templomban/
http://reformatus.hu/mutat/szazot-eve-szuletett-bodoky-biberauer-richard/
http://reformatus.hu/mutat/8522/
http://www.reflap.hu/index.php/ujsag/olvas/i/67/
http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/kovacsabraham.htm
http://reformatus.hu/mutat/jutalom-hogy-tehetem/
http://diakonia.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1965:juhasz-zsofia-nk-a-diakoniaban-a-magyar-reformatus-diakonisszak-toertenete&catid=49:cikkek&Itemid=78
http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/i-kotodeseink-a-filadelfia-egylet/
http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/iii-kotodeseink-dr-biberauer-richard-eletutja/
http://www.parokia.hu/lap/budapest-pestujhely-ujpalotai-reformatus-egyhaz/cikk/mutat/iv-kotodeseink-diakonia-xix-es-xx-sz/
Az archív képek forrása: reformatus.hu
