„A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.”
Mai írásomban csalok egy kicsit, mert a helyszín már túl van Budapest közigazgatási határán, és Remeteszőlős, a legkisebb területű, alig másfél évtizedes község büszkesége. Mentségemre szolgáljon, hogy a történet igenis a szépséges Budapesten kezdődik, még pedig így: „A körúton állt egy telefonfülke”. Örkény Ballada a költészet hatalmáról című egypercesében aztán főhősünkkel, az emberek ügyes-bajos dolgait hallgató telefonfülkével egy nap olyan dolog történik, ami megváltoztatja az egész életét. Egy költő szerkesztőjének verse utolsó négy sorát olvassa be a telefonba, ám nem talál értő fülekre. Legalább is ezt gondolja, de másnap a fülke furcsán-szórakozottan kezd viselkedni. Sétálni indul a belvárosban, és egy, a Margitszigeten egy másik telefonfülkével töltött rózsaszín-romantikus éjszaka után („Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás.”) végleg megérkezik a fent leírt rétre, és nem is megy tovább.
2013-ban valóra vált a novella, köszönhetően a nagykovácsi otthonában éppen egyperceseket olvasó Oberfrank Pál színházigazgató ötletének, és persze a helyiek lelkesedésének és segítségének. Az átadáson, amelyet az író születésének 100. évfordulója alkalmából tartott emlékév záróeseményeként tartottak meg, az író felesége és fia is jelen volt.
Az íróra emlékező telefonfülke kagylójából ugyan nem a novellában szereplő négysoros vers, hanem Örkény 15 egypercese szól ismert színészek tolmácsolásában, de a mai kirándulók sem tennének ezért panaszt.
A fülke elején az író portréja fogad, oldalán életrajza és maga a mű olvasható. A fülkében telefonkönyv helyett az Egypercesek mára kissé megviselt kötetét lehet forgatni és írni az emlékkönyvbe – hiszen ez az ország legkisebb irodalmi múzeuma.
Az irodalom az egész környéket áthatja, a fülke melletti „Könyvmegálló” ingyenes, szabadtéri közkönyvtár, amelyből szabadon ki lehet venni és olvasgatni a köteteket, sőt, haza is vihetjük, ami megtetszik, ha beteszünk egy másik könyvet helyette.
Csak azt fájlalom, hogy az egypercesben említett megbúvó, csendes, derékig érő fűvel és vadvirágokkal benőtt tisztás helyett ma egy rendezett kis parkban áll a fülke.
Az eredeti helyszín regényesebb lenne, és akad is itt a közelben ilyen.
Lent az egész írás, de akinek egy egyperces olvasása is hosszú, az ezen az oldalon nemcsak ezt és további remek írásokat hallgathat meg Örkénytől, hanem a korabeli hangfelvételek segítségével magát az írót is a nappalijába varázsolhatja. Ki tudja, utána mi merre indulunk a szavak hatása alatt...
BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL
A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.
Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:
- Megvan az utolsó négy sor!
Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.
- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.
A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.
Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.
Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.
Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.
Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.
Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.
Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.
Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.
*
A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.
A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.
A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.
Helyszín
Remeteszőlős, Vénusz u. 6.
Forrás
http://mek.niif.hu/06300/06345/06345.htm
http://kotvefuzve.reblog.hu/eletre-kelt-orkeny-istvan-telefonfulkeje
Sajnos az épület „ikertestvére”, a posta helyiségei ma használatlanul állnak, érthetetlen, hogy miért.
