Nem messze a Pontháztól egy majd ötméteres alak mutat a Dunára, vagy inkább előre, nézőpont kérdése. Ő Bem apó, mindannyiunk kedvenc általános iskolai szabadsághőse.

A Bem apó megnevezés áll a róla elnevezett tér (korábban Pálffy tér) közepén álló szobor talapzatán is. Alatta az erdélyi piski csatára utaló mondatok: „A hidat visszafoglalom vagy elesem. Előre magyar! Ha nincs híd, nincs haza.” Csak finoman súgjuk meg, hogy a legújabb kutatások szerint a második mondat valójában úgy hangzott el: „Ha híd elveszett, Erdély is elveszett!” A talapzatra faragott mondat mégiscsak drámaibb.

Alul a Bem szavára rohamra induló katonákat látjuk, március 15. közelsége miatt félig egy koszorúval eltakarva. Mindenesetre meggyőzte őket a biztatás, hiszen Piskinél győzelmet arattak, és ezzel egy időre majdnem egész Erdélyt megszerezték.

Később Vízaknánál már nem ment ilyen jól a dolog, a magyar csapatok vereséget szenvedtek. Ez nem akadályozta meg Petőfit, hogy „Négy nap dörgött az ágyu...” című versében így lelkendezzen:

Szerencse és az isten
Tölünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet.

Ez a néhány versszak került  a szobor hátuljára, oldalára pedig Bem csatái helyszínének felsorolása.

A szobor alakja is Petőfihez kötődik: az ő rajza alapján készítették a bronzszobrot. Bem egyszerű katonai kabátot visel, kard lóg az oldalán, egyik kezével parancsnokként előremutat, a másik viszont fel van kötve. Ez arra utal, amikor megsebesült: az ujját érte egy golyó. Bob Dent Mesélő szobrok című kiváló munkában (ami alapján e bejegyzés nagy része készült) azt a legendát írja le, miszerint Bem apó le sem szállt a lováról, miközben amputálták az ujját.

A szobor, amely 1934-ben készült, Istók János alkotása.

Hogy jutott eszébe valakinek éppen ekkor Bemnek szobrot állítani? Ott kell kezdenünk a történetet, ahol az általános iskolában abbahagytuk. Bem 1849-ben sikeresen elmenekült Magyarországról a mai Bulgária területére, török fennhatóság alá. Még az iszlám hitre is áttért, és a Murad pasa nevet vette fel. Katonai karrierje folytatódott, majd a szíriai Alappo kormányzója lett, és ott halt meg maláriában.

1929-ben a lengyel kormány hazaszállította a maradványait. Június 27-én a vonat megállt Budapesten, hogy az emberek leróhassák kegyeletüket a koporsónál, melyet a Nemzeti Múzeum előtt helyeztek el. Ekkor hozták létre a szoborállítás szervezőbizottságát, 1932-re összegyűlt a pénz, 1934-ben pedig felavatták a szobrot. Az eseményről a filmhiradó is beszámolt.

Érdemes megnézni, ha más nem, a kedvesen raccsoló szónok bácsi miatt. „Főméltóságú kormányzó úr! Alázatosan kérem, méltóztassék elrendelni, hogy a szobrot fedő lepel eltávolíttassék.”

A hátoldalra még egy heroikus mondat került: „Legyen ez a szobor a világ előtt a magyarok felszabadításának symboluma.”

A szobor nemsokára egy másik felszabadulás előjelének tanúja lehetett azzal, hogy 1956. október 23. délutánján itt zajlott az első nagy tüntetés, ahol a „lengyel példa követése” lett a jelszó.

Furcsa módon erre emlékező nyom máig sincs a téren, a szobor körül azonban még két dologra kell figyelnünk. Az egyik a lengyel nyelvű tábla, amelyen a talapzat elején található idézet fordítása olvasható.

A másik pedig az a bizonyos tégla. Bem szülőházából való, Tarnowból hozták.

Az útikönyvek leírása szerint üveglap takarja, az mára már hiányzik. Viszont ami elgondolkoztat, hogy amikor tavaly májusban először jártam arra, akkor a tégla is hiányzott! Itt a bizonyíték.

Most viszont – ahogy a fenti képen látszik – ott van a tégla (vagy legalábbis egy tégla). Mi történhetett? Az egyik opció, hogy a téglát ellopták, de a fővárosi vezetők tűrhetetlennek ítélték a helyzetet, követséget küldtek Tarnowba, és megszerezték a hiányzó téglát az ominózus szülőházból – hogy szép szóval vagy az éjszaka leple alatt vésővel, azt nem találgatjuk. A másik, hogy a rendőrség nyomozni kezdett, majd egy éjjel kommandósok törtek rá a gaz tolvajra, és visszaszerezték azt, ami a közé. A harmadik, hogy az enyveskezű műgyűjtő elhelyezte a vitrinében a híres téglát, de aztán egész éjjel a tábornokkal álmodott, aki álmában is olyan volt, amilyennek a könyvekből megismertük: hősies, rettenthetetlen, motiváló. Így aztán emberünk másnap reggel felébredve fogta a téglát, és visszatette a helyére. Nekem ez a harmadik verzió tetszik a legjobban. Nem hiszem, hogy nem az igazi tégla lenne ott.