Milyen sokszor megy el az ember egy-egy ház mellett anélkül, hogy belegondolna, milyen történeteket mesélhetnének a falak. A Fő utca 61. szám alatti háznak először az elődjét kellene megkérdezni (ami akkor még a Vitéz utca 2. szám alatt állt.)
1945. január 2-án a házat bombatalálat élte. Az igen biztonságos, modern óvóhely feltételezhetően megóvta volna az épület lakóit, de a ház előtt húzódó villamosvágányra tolt német lőszer-szerelvényt találta el a bomba, és a robbanás hatására az épület a levegőbe emelkedett, majd ráomlott a légópincékre, az ott menedéket remélőket maga alá temetve.
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, akiről kevesen tudják, hogy maga is írt, Tüzes cipőben című regényében így emlékszik: „...de jövet láttam, hogy a Vitéz utca 2-es számú ház is tökéletesen elpusztult, valaki említette az úton, hogy állítólag felrobbantották a németek, minden lakója ott fekszik, talán darabokra szaggatva, a romok alatt. A ház, ahol Gulácsy Irén lakott, a ház, ahová bennünket is vártak. Élünk. De a fiam, a fiam vajon él-e? Semmit nem tudok róla.” Mivel a mentési munkálatok még több ember életét követelték volna, kénytelenek voltak felhagyni vele.
A halottakra – köztük P. Gulácsy Irén írónőre – egy jelképes sír emlékeztet a Farkasréti temetőben, a ház falán pedig emléktábla.
De a háború szörnyű pusztítása után valahogy mégis mindig talpra állnak az emberek, a városok, Budapest újjászületése is megkezdődött. Sőt, a városrendezők és építészek nagy ívű modernista elképzelésekkel és ötletekkel álltak elő, nem helyreállítani akarták a várost, hanem a régi hibák kiküszöbölésével újjáépíteni. A budai Duna-partot lazán elszórt, magas épületekkel kívánták beépíteni, amelyből ez az egy, a Pontház valósult meg.
Miért nevezik Pontháznak az épületet, ami 1948-49-ben, Németh Pál, Szilágyi Jenő és Scultéty János tervei alapján valósult meg?
A pontház könnyűbeton öntöttfalas teherhordó szerkezetű építmény szilárd közbenső és zárófödémmel. Az ilyen épületekben egy vagy több lécsőház található, ami az épület közepén van, e köré épül a körfolyosó, amelyből lakások nyílnak, azaz a lakások körben vannak, a lépcsőház pedig középen.
Persze – ahogy Török András lejegyezte – a pesti rossz nyelvek szerint inkább azért kapta ezt a nevet, mert „pont kétszer annyiba került, mint egy hagyományos módszerrel épült ház”.
Mivel az első modern lakóház volt, amit a háború után építettek, sokáig az újjáépítés szimbóluma volt, még az útikönyvekbe is bekerült. Az 50-es években így nézett ki az egykor.hu tanúsága szerint:
Persze nem akárki kaphatott ilyen szép új lakást, de – jó magyar szokásként – a lakók mégis inkább csak morgolódtak. A párt Várospolitikai Bizottsága közvéleménykutatást rendelt el, három tagból álló bizottság – egy politikai megbízott, egy mérnök és egy nőmegbízott – járta végig a lakókat, akik a következőkről panaszkodtak: drága a központi fűtés, hullik a vakolat, nehezen tisztíthatók az ablakok a lépcsőházban, kicsi a kamra, nem jól zárnak, vetemednek az ablakok, a parketta felpúposodik. Kicsit furcsa, hogy ilyen problémáik voltak, hiszen még alig négy év telt el a háború borzalmai óta...
Pedig nem mindenkinek lehet ilyen kilátása, amit maradéktalanul nem tudtam azért megcsodálni, mert a tetőterasz (!) ajtaja zárva volt.
Az ötvenes években aztán már negatív példaként, mint a „dekadens nyugati irányzatok megjelenítőjét” mutatták be a házat. Nekem tetszik. És ahogy a lentiekből látszik, meg abból, amilyen kedvesen beengedett az a srác a lépcsőházba, a mostani lakók már szimpatikusabbak is. Pont.