Schönthal, Wolfswiesen, Kukukberg, Reiche Ried, Brunthal, Urbansberg, Grüngraben, Allerberg, és a kedvencem: Rochusbergfruchtbare Ried.

Nem, nem utaztam megint külföldre, és a német nyelvvel folytatott kínkeserves küzdelmeim sem zavartak össze. Budapesten járunk, csak éppen 1844-ben.

A 19. században a budai polgárok nagy része még németül beszélt, így aztán a dombok, hegyek nevei is németre változtak. A reformkor persze a nemzeti öntudatot a nyelvi síkon is erősítette, és Döbrentei Gábor fejében nagyívű terv fogant meg.

Döbrentei – akinek nevét ma Budán egy tér viseli – író, fordító, szerkesztő, királyi tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia titkára volt. A Magyar Életrajzi Lexikon tömören így jellemzi: „Nagy műveltségű, de csekély tehetségű író volt”.

1844-ben Visszamagyarosítás Pesten címmel írt cikksorozatot a Honderű című lapban, melyben ötvenhat budai név magyarosítására tett javaslatot. Ötlete a hivatalos szerveknél is meghallgatásra talált, és 1847. június 11-én javaslatát Budaváros Köztanácsa ellenvetés nélkül elfogadta.

De az átnevezésre nem olyan társadalmi érdektelenséggel kísért adminisztratív aktusként került sor, mint manapság egy-egy utcanév megváltoztatására. Döbrentei a döntést követő nyolcadik napra hatalmas ünnepséget szervezett a Vadászudvar nevű fogadóban, ahol 150 polgár vett részt. (Csak budai. Pestről nem jött el senki, még a polgármester sem.)

Nyitányként Egressy cigányprímás bandájának előadásában Erkel Hunyadi László című operájának néhány dallama hangzott el, ezután a vendégek felsétáltak a Himmelbergre, amit azon nyomban Tündérhegyre kereszteltek, de nem a tündérekről, hanem a tündéri kilátásról elnevezve.

A Tündérhegyen készültek a bejegyzés fotói. (Mellékesen megjegyzném, hogy van abban valami utánozhatatlan, hogy a Széll Kálmán téri városi forgalomból tizenöt perc buszozás után madárlakta természetvédelmi területre lehet érni ebben a városban.)

A Tündérhegyen a városi jegyző felolvasta az új nevek listáját és az ahhoz fűzött kommentárokat, ezután visszatértek a vendégfogadóba egy kis dínom-dánomra. Egymást követték a tósztok, politikailag korrekten az elsőt Döbrentei mondta a császár egészségére.

A lakomára összegyűlt adományok meghaladták a költségeket, így azon nyomban elhatározták, hogy a többletet Döbrentei egy másik víziójára fordítják, és a Nemzeti Múzeumban felállítandó Nemzeti Szoborcsarnok számára egy Hunyadi János-szobrot rendelnek. Este éljenezve kísérte el a vendégsereg Döbrenteit haza, és megegyeztek, hogy ezentúl minden év június 19-én megismétlik a népünnepet. Mondanunk sem kell, egy év múlva, 1848. június 19-én egy ilyen, burkoltan Habsburg-ellenes összejövetelre már nem igazán volt lehetőség.

Ha az ünnepség megismétlésére már nem is került sor, ma legalább egy emléktábla hirdeti a dicső mulatságot, mely az egykori vendégfogadó helyén ma álló Zugligeti Általános Iskola falán függ. 

Nézzük, hogyan kapták a nevüket a dűlők? A nevek egy része egyszerű tükörfordítás eredménye, így lett Wolfwiesenből Farkasrét, Schönthalból Szépvölgy. A másik csoportba a visszamagyarosított nevek tartoznak, ahol középkori oklevelek és krónikák helyneveinek felelevenítésére került sor, ilyen például Sasad vagy Kelenföld. A dűlők egy részének neve pedig történelmi események, személyek nevét őrzi. Franziscibergből például azért lett Vérhalom, mert tévesen azt hitték, hogy ott temették el a Martinovics-féle összeesküvés kivégzett áldozatait. Vajdabércznek nevezték a Tündér-hegy alatti sziklát, ahol egykor Vajda Péter Dalhon című versét írta. És hát ahol nem volt történelmi szál, ott Döbrentei „nyelvalkotott”, az ő ötlete volt a rendkívül dallamos Virányos (Sauwinkl) és a Csillebérc (Kakukberg) is. Ez utóbbi nem a bányászatra utal, hanem a „tündér” szavunk elfeledett szinonimáját foglalja magában.

Persze néhány nyelvi lelemény nem állta ki az idő próbáját, nem tudjuk, hol lehetett a Spanyolrét, a Virradó, a Táboros, a Vigadomb. Johannisberget pedig hiába keresztelték Pozsonyi-hegynek, ma is mindenki János-hegynek ismeri.

De az elnevezések többsége ma is szerepel a térképeken és a köztudatba is beívódott, elég csak az Istenhegyre, Svábhegyre, Németvölgyre, Sas-hegyre, Csillebércre, Orbánhegyre, Kútvölgyre gondolni. Így hát ha Döbrentei az irodalomban nem is, Budapest térképén mégis csak nyomot hagyott. Vannak ma is, akik erről álmodoznak, némelyeknek közülük azt kívánjuk, hogy sikerüljön, másoknak azt, hogy ne. 

Helyszín

XII. Zugligeti út 113., Tündérhegy

Forrás

Dűlőkeresztelő. In: Budapest Lexikon.

Budapest krónikája

Rostás Péter: Budai dűlőkeresztelő. In: Budai Polgár, 2007. október 18.

Balázs Géza: A budai dűlőkeresztelő (Napkút Kiadó)