A világ egy könyv, és aki nem utazik, csak egy lapját olvassa – írta Szent Ágoston, és ennek megfelelően én igencsak szorgosan lapozgatom ezt a könyvet. De mint az osztálynapló középiskolában, amely egész évben a Hegedűs-Hornyák oldalon nyílt ki feleléskor, mivel a kémiatanár első nap rákönyökölve behajtotta, az én könyvem is folyton Párizsnál csapódik fel valahogy. Hetente többször álmodom róla, vele, és ha valaki „Bonjour!”-t köszön nekem reggel, az egész napomat boldoggá teszi. (Sajnos ez általában csak a franciatanáromnak jut az eszébe.)

Mégsem a párizsi lap a könyvből az, amit legjobban ismerek, hanem az első, apróbetűs, színes oldal, ami Budapestről szól. Lassan jöttem csak rá, hogy amikor bekopog az ajtómon a szomorúság, elszorítja a torkomat a magány vagy éppen nyüzsög a boldogság bennem, a legjobb varázsszer, ha elindulok kalandozni ezen az oldalon, és nyakamba veszem a várost.

Így lettek barátaim a rejtett szegletek, a mesebeli kősárkányok a magasban, a kovácsoltvas kapuk angyalkái, a galamblakta tornyok, pompás lépcsőházak. Hogyan férhetne el mindez egyetlen oldalon egy könyvben?! Főként ha számba vesszük azt is, hogy minden nap más egy kicsit a város, mint ahogy azt a lenti képek bizonyítják.

Így tehát Budapestnek az én könyvemben egy egész fejezet jut, hosszú és izgalmas fejezet.

Miközben meglestem, megszerettem a városlakó embereket is, akik súlyos gondjaikat cipelve sokszor nem tudnak felfelé nézni, és észrevenni az őket körülvevő szépséget. Ez a blog, melyet elsősorban a saját kedvtelésemre kezdtem el írni, ma már nemcsak róluk, hozzájuk is szól.

Értük, helyettük, nekik látom és mesélem a várost. Hogy nézzenek fel. Éppen holnap lesz ennek két éve.