100 évvel ezelőtt, 1914. június 10-én sokan haldokoltak Budapesten. De a kockák abban a filmben, amely ilyenkor lepereg az ember szeme előtt, senkinél nem volt olyan színesek, mint Lechner Ödönnél.

Fehér falak, zöld, sárga kerámialapocskák, lila, arany, bíborszín mozaikok, égszínkék, égbe törő tetők, szívek, galambok, baglyok és virágok, mindenhol bimbózó, kibomló, buja virágok – percenként változott a kép a szeme előtt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy mindezt ő álmodta meg, hogy a fejéből pattantak ki. „Hiába, a varázslók is meghalnak” – sóhajtott fel.

Gondolatai a sok-sok színes kép között mégis egy szürke, kopottas házhoz térnek vissza újra és újra.

Semmi dísz, csak puritán polgári praktikum, előkelő hidegség. Hiába, Hild mester az egyszerűség híve volt, legfeljebb a kazettás kapualj és oszlopos lépcsőház hívatott a pompát képviselni.

Hatvannyolc nyár múlt el már azóta, hogy gyereksírás töltötte be a lakást, az akkor még egyemeletes házat, az udvart. A gyereksíráson már senki nem lepődött meg, a kis Ödön negyedik gyerekként érkezett a bajor eredetű, Budavár visszafoglalása után Pesten letelepedő Lechner-családba.

Ekkor még élt a mindig morgolódó nagyapja, Lechner Nepomuki János, akinek téglagyára volt Kőbányán, és nagy büszkesége volt, a Lánchídhoz is az ő gyárából vitték az építőanyagot. Haladó szellemű, vállalkozó kedvű öregúr volt – nem hiába Széchenyi István gróffal barátkozott -, ő üzemeltette az első városligeti körhintát és az omnibuszt is. Azt már sajnos nem érhette meg, hogy az unokájával büszkélkedhessen. Pedig tőle örökölhette a szépség iránti vágyát, a nagypapa ugyanis pesti királyi szépítőbiztos volt, az 1808-ban létrehozott Szépítő Bizottmány alelnöke.

Ifjabb Lechner Nepomuki János és Schuhmayer Teréz boldogan nézték a jóforma kisfiút. „Orvos lesz ez!” „Dehogy, mérnök!” „Talán ügyvéd, mint az apja!” Nem gondoltak arra, hogy még abban az évben megöröklik a téglagyárat, és a kis Ödönt inkább az agyag és a kerámiák kötik majd le gyerekként, mint a paragrafusok. 1911-ben A Ház című építőművészeti folyóiratban megjelenő Önéletrajzi vázlatban ezt írja majd: „Apám előkelő városi hivatalnok volt, aki örökösödés útján egy téglagyár birtokába jutott. Ebben a gyárban már kora ifjúságomban megtanultam bánni az agyaggal, s megszerettem a kerámia különböző technikáit..., s úgy látszik, ezen ifjúkori foglalkozások egész későbbi munkásságomra elhatározó befolyást gyakoroltak.”

A haldokló az ágyon arra gondol, hogy erre az első öt évre nem is emlékszik. Károly öccse érkezése az első emlék, amit fel tud idézni a pesti házból. Károly jó cimborája lett, együtt indultak minden reggel a piaristák Reáltanoda utcai gimnáziumába. Aztán persze szétváltak útjaik, Ödön a József Ipartanodába került, Szkalnitzky Antalhoz, Károlyból orvos lett, neves elmegyógyász, egyetemi tanár. „Ő bezzeg megkapta a katedrát, én meg legfeljebb a Japán teraszán ülve okíthattam a fiatalokat” – szomorodik el.

Gyula is eszébe jut, négy évvel idősebb bátyja, aki egyszerre (vagy inkább egymás után) volt festőművész, grafikus, szobrász, író, műfordító, jogász és iparrajziskolai tanár. Azt ekkor még nem tudhatja Ödön, hogy szeretett bátyja éppen betegágyban fekszik, és egyazon napon mennek majd el. 

Most, hogy felidézi a házat, muzsikaszó tölti be az emlékeit. Persze ez nem a józan téglagyáros és hivatalnok Lechner-családnak köszönhető, a muzsikáról mindig a szomszédok gondoskodtak. Doppler Ferenc fuvolaművész volt, a Nemzeti Színháznál, azt mesélik, jó barátságban volt Liszttel, játszott is vele, és meg is látogatta a Mester a Kerepesi úti házat. Ödön azon tűnődik, otthon volt-e akkor. Á, nem, biztosan emlékezne. Huber Károly, a másik szomszéd a Nemzeti Színház hegedűse volt, ahogy az lett majd később fia, Jenő is, aki már Hubay néven lett híres, és vette át apja helyét.

„Minden virágfüzér, amit megálmodtam ott gyökerezik, abban a szürke házban” – sóhajt fel Lechner Ödön – és  nem álmodik többet.

A Nyugatban megjelent nekrológja így zárul: „Sírját pedig fiatal, őztermetű lányok borítsák el sok, sok virággal. Hogy még halálában is fölötte lebegjen az ifjúság lehelete. Fölötte, aki utolsó mozdulásig egynek tudta magát a fiatalsággal.” Holnap.

(Az első és utolsó óra leírása valós tényeken alapul, de nagyrészt a képzeletem szüleménye. Azt remélem, egyszer úgy tudok majd írni, ahogy Lechner varázsolt.)

Helyszín

VIII. Rákóczi út 13.

Forrás

Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel. Helikon Kiadó, Budapest, 2011.

http://www.mke.hu/lyka/13/383-384-kronika.htm

http://mult-kor.hu/cikk.php?id=10555

http://bfl.archivportal.hu/id-351-jobb_oldali_falsirboltok.html

Lechner Ödön. In Magyar Életrajzi Lexikon

http://epa.oszk.hu/02100/02120/00024/pdf/ORSZ_BPTM_TBM_24_065.pdf

http://www.mke.hu/lyka/13/302-307-lechner.htm

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00154/05055.htm

Az archív kép forrása az Országos Széchenyi Könyvtár.