A külföldieknek tulajdonképpen szerencséjük van. Útikönyvvel a kézben az ember olyan helyekre is betéved, ahová az "őslakosok" nem.

Hallottam arról, hogy felújították a Párisi Nagyáruházat, és sokszor elrohantam már a homlokzata előtt, amikor éppen az Operaházba igyekeztem - természetesen késésben.

Most aztán egy hirtelen jött gondolatra - és a "Hogyan váljunk őslakosból turistává?" projekt keretében - bemerészkedtem a színfalak mögé. Borzasztó csalódott voltam: egy teljesen modern könyváruházba értem, mozgólépcsővel a közepén, és még a máskor annyira vonzó betűrengeteg sem tudott megvigasztalni az esztétikai csalódásért.

De valami nem hagyott nyugodni, és a mozgólépcsőn felmentem az emeletre, ahol hirtelen elképesztő látvány tárult elém. Nagyjából ez:

Lotz Károly freskói alatt turisták iszogatják kissé döbbenten a kávéjukat!

Én persze megtorpantam a küszöbön, mert bár az ember egy ilyen helyen szívesebben adósítja el magát, mint máshol, de talán ahhoz járna egy Kosztolányi, Karinthy, Babits vagy Ady a szomszéd asztalnál... Viszont a belépés bátorságpróbája után kellemes csalódás: megfizethető a kávé.

Így aztán epertorta és café latte mellett élvezem a kávéházi hangulatot, hallgatom a mellettem lévő asztalnál a nyugatosok helyett három angol kamasz Budapest-élményeit, és próbálom kideríteni, hogy kerülhetett ide ez a hely.

Miután a mai Rákóczi úton lévő üzlete egy kirakattűzben leégett, Goldberger Sámuel megvette a Terézvárosi Kaszinó épületét, s mivel ez annyira rossz állapotban volt, az átépítés helyett inkább lebontotta, és új áruházat építtett. A régi kaszinóból csak a Lotz Károly freskóival díszített báltermet hagyta meg - így e freskók alatt válogathattak a középosztály asszonyai Goldberger árukészletéből. "Hölgyek öröme" - de nem mindegyiké, állítólag az eladólányok igen rossz körülmények között dolgoztak itt. A 20. század ezt az épületet sem kímélte, ezért különösen hálásak lehetünk, hogy - ha csak egy terem erejéig is - visszanyerte régi pompáját, nem csak a hölgyek örömére.