Az Oktogonon, az Andrássy u. 49. szám alatt működött az egyik leghíresebb kávéház, az Abbázia, amely nevét az akkori osztrák-magyar monarchiabeli üdülővárosról kapta, amely ma Opatija néven kedvelt horvátországi célpont.

Az Abbázia Kávéházat Steuer Gyula alapította 1888-ban. Steuer Gyuláról a céhbeliek azt mesélték, hogy szinte már kávésipari engedéllyel a zsebében született.

Ez volt a legfényesebb kávéház a maga idejében. A falitükröket, amelyek a Monarchiában a legnagyobbak voltak, Brüsszelből hozatták, külön vasúti kocsikat kellett készíteni számukra, és még a falakat is kibontották a beemelésükhöz. A fényűző berendezést onixmárvány asztallapok, fényes alpakkacsillárok, szép szőnyegek, mediterrán jellegű növényzet tette teljessé.

Mint a legtöbb kávéház, az Abbázia is a kulturális és politikai élet központja volt. Tanárok, a tudományos élet képviselői, újságírók békésen ücsörögtek együtt művészekkel és politikusokkal.

Lássuk először a művészeket! A kávéház törzsvendége volt Rippl-Rónai József és Grünwald Ödön, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál, Róna József, Fényes Adolf, Bihari Sándor, Fadrusz János és még sokan mások. Az Abbaziában alapították a Magyar Impresszionisták és Naturalisták körét. Megfordult itt az írók közül Molnár Ferenc, Bródy Sándor és Heltai Jenő is.

A művészkompánia azonban pár év után átköltözött a nem messze működő Japán Kávéházba. Ennek oka egy anekdota szerint a Steuer Gyulával való összetűzés volt. A művészek ugyanis nem tudtak ellenállni a méregdrága külföldi folyóiratok képmellékleteinek, és kivágva több képnek lába kelt. Steuer Gyula egy bélyegzőt készíttetett, és minden veszélyben forgó oldalra rápecsételtette: "Ezt a képet az Abbázia kávéházból loptam." A művészek válasza nem maradhatott el sokáig, így a Steuer-ház falán felirat jelent meg: "Ezt a házat az Abbázia kávéházból loptam."

Az Abbáziáról nem lehet úgy írni, hogy kimaradjon az a kövér, ősz, borostás, fején fekete házisapkát viselő férfi, akit jogászok, újságírók, államférfiak, ifjú rajongók vettek körül, és többnyire csak Vajdának neveztek. Eötvös Károlyról van szó, akiről méltatlanul keveset tanítanak a közoktatásban. Pedig Eötvös több volt, mint a napjait a kávéházban töltő, még a táviratait is oda címeztető, anekdotázó, politikai elemzéseket fejtegető öregúr, aki bárkinek tanácsot adott, függetlenül attól, hogy a kérdés az volt, hogy melyik orvoshoz forduljon a nagybeteg, interpelláljon-e a képviselő másnap a parlamentben, vagy milyen pályára adja a gyermekét a vidékről felutazó kisnemes.

Eötvös a haladó emberiség bátor példaképévé azzal vált, hogy a tiszaeszlári perben elvállalta a koholt váddal bíróság elé citált zsidók védelmét. Ezzel egymagában került szembe egyházzal, állammal, elvakított tömegekkel, de végül rendkívüli jogászi tudásával, éles megfigyelőképességével, lélektani éleslátásával és nem utolsósorban hétórás védőbeszédével sikerre vitte a pert, az ártatlan vádlottakat felmentették.

A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége című művében a tiszaeszlári per történetét, hátterét, összefüggéseit, a szereplők figuráit és életmódját, illetve saját nyomozómunkájának folyamatát írta meg.

Élete utolsó másfél évében szépirodalommal is foglalkozott, az Utazás a Balaton körül a legismertebb műve. De írt anekdotafüzért (Gróf Károlyi Gábor feljegyzései), életrajzokat (Deák Ferenc és családja, A Jókay nemzetség) és színdarabot is (Böthök uram szerencséje).

Halála után az asztaltársaság vezetője Vázsonyi Vilmos polgári liberális, demokrata politikus, Terézváros képviselője, a későbbi igazságügy-miniszter lett.

Az Abbáziát Steuer Gyula halála után, 1913-ban fia, Steuer Marcell vette át, 1934-től pedig öccse, Loránd irányította az üzletet. A zsidótörvények miatt a kávéház kikerült a család tulajdonából, az államosítás után mint étterem és presszó működött, 1975-ben pedig bokszos gyorsétterem lett benne. Édesanya főiskolás korában néhányszor megfordult itt, neki az Abbázia szó hallatán egy kulturált, finom ételekkel szolgáló étterem képe jelenik meg a szeme előtt. 1991-től pénzintézetek kaptak helyet az épületben. A pénzükre váró ügyfeleket már csak egy szerény emléktábla emlékezteti a kávéházra, és egy letűnt korra, a kávéházak korára.