Három számjegy, amiről minden magyar elsőre ugyanarra asszociál.

Nemrég jöttem rá, hogy már huszonkilenc október 23-a telt el felettem, és még sohasem jártam a 301-es parcellában. Ami azért is különös, mert Nagy Imre jelképes párizsi sírjánál már kétszer hajtottam fejet, az igazi nyughelyét pedig talán még fényképen sem láttam soha.

Ezt pótolandó, vasárnap – megelőzve az ünneplő tömeget – elindultam a rákoskeresztúri Új Köztemetőbe. Az út sok mindent megmagyarázott abból, hogy miért maradt ki eddig az emlékezés ezen formája az életemből.

Először is a temetők iránti vonzódásom ellenére sem sorolnám ezt a sírkertet az olyan kellemes sétahelyek közé, mint amilyen a Farkasréti temető. Nem is botlik az ember lépten nyomon híres, kedves emberek sírjába, mint a Fiumei úti sírkertben.

Aztán az Új Köztemető nem az a tipikus kirándulóhely, budapesti bolyongásaim ritkán vezetnek át ipari területeken. Némi meglepetést okozott is számomra, amikor kiderült, hogy a Blaha Lujza térről 40 percnyi villamosozás után lehet odáig eljutni.

És milyen 40 perc! Mintha minden nyomorúság ebbe a negyven percbe sűrűsödne be, minden, ami miatt nehéz itt élni: reménytelenség, szegénység, otthontalanság, erőszak, idegengyűlölet, elhagyatottság, igénytelenség, alkoholizmus. A villamos utasai között keverednek a láthatóan a társadalom peremére szorult, vergődő fiatalok, és a táskájukat magukhoz szorító, rég meghalt férjük sírjához igyekvő öregasszonyok. (Öregúr nincs. Ők az út végén várnak az érkezőkre.)

Megkönnyebbülve szállok le, és a látvány magával ragad.

Az Új Köztemető Budapest legnagyobb temetője, és Európában is az egyik leghatalmasabb. Mára már csaknem másfél millió budapesti tette meg ide az egyirányú utat.

Amikor a Kerepesi temető szűkké vált, 1886-ban a pestszentlőrinci és a rákoskeresztúri határ mentén új sírkertet létesítettek. Az első lakó egy napszámos özvegye, név szerint Závoly Viktória volt.  

Később készült el a monumentális, Hegedűs Ármin tervezte bejárati épületegyüttes, melyet Maróti Géza szobordíszei és Róth Miksa mozaikjai díszítenek.

Turistáskodásra viszont most nincs sok idő, a temető legtávolabbi zugába igyekszem.

Hitetlenkedve olvastam, hogy a három érintett parcella (a 301-es mellett ott a 298-as és a 300-as is) eléréséhez fél-háromnegyed órát kellene a bejárattól sétálni, de igaz volt. Közben az út egész kísérteties, erdőkkel benőtt temetőrészeken vezet át.

Erre még a madár sem jár, csak néha jön szembe kerékpáron egy-egy temetőőr.

A legszomorúbb szakasz a névtelen sírok parcellája, ahová üres keresztek kerülnek, esetleg egy-egy szomorú felirat, például ez: „2002-ben eltemetett lejárt urna”. 

Végül elérkezek az út végéhez, itt már néhány autó áll, jelezve, hogy másnak is eszébe jutott az emlékezés ezen formája.

Minden fáradság megérte. Olyan erősen érzi az ember itt az emlékeket, mint egyetlen más ’56-os „mesterséges” emlékműnél sem.

Már az 1950-es években kezdtek el elásni (az „eltemetni” nem fedné a valóságot) politikai okokból halálra ítélteket, koncepciós perek áldozatait, végül 1956-ban ide kerültek a forradalom és szabadságharc után kivégzettek is.

Nagy Imre miniszterelnök, Gimes Miklós és Maléter Pál testét 1961. február 24-én az éjszakai órákban hozták át a Budapesti Országos Börtön udvaráról, ahol a kivégzés után elásták őket. Fejjel lefelé, zsákba varrva, kezeiket összekötözve, álnéven temették el a holttesteket, a miniszterelnököt például Borbereki Piroska néven. A rendszerváltásig titkosrendőrök, fegyveres őrök figyelték a gazos, azonosítatlan sírokat rejtő parcellát. 

A sírok pontos helye később elveszett az irattárakban, így 1988-ban titkos állambiztonsági parancs nyomán indítottak kutatást. Az exhumálás, mely 1989 márciusában kezdődhetett meg, valamint Nagy Imre és társai újratemetése a rendszerváltás szimbolikus eseményévé vált. 

A kivégzettek sírjai fölötti fejfák (az Inconnu művészcsoport alkotásai) borzongatóan szépek. Csak később, a kutatások eredményeképpen kerültek eléjük a kőlapok a nevekkel, dátumokkal. 

Ami megzavar az emlékezésben, az az igénytelenség feletti szomorkodás. Még a sokféle csatolmány-emlékmű felett el is siklanék, mindenki úgy emlékezik, ahogy akar, végül is.

De ami vállalhatatlan, az a táblácskák tengere. Fénymásolt papíron, kartonra ragasztva, zacskóba dugva, deszkára szegezve – ki gondolja azt, hogy ez méltó módja a forradalom hőseire való emlékezésnek? Éppen a méltóságteljes megemlékezésre hiányoznának az anyagi eszközök? Vigasztalhatatlan vagyok.

Aztán belefeledkezem újra a fejfákba, ahogy a zöld fűben a kék ég felé törve hirdetik a hőstetteket. Egyszerű szépségük egyszerre idézi fel rémtetteket, és int hálaadásra, hogy voltak nagyszerű emberek, és hogy ma már senki nem nyithat ilyen titkos parcellákat.

A szívem pedig végképp átmelegíti, amikor az idős házaspár, aki éppen az ötévesforma unokáját hozta ki, mindenféle bizalmatlanság nélkül mond igent, amikor kérem, vigyenek vissza kocsival engem is a bejáratig.

Feltöltődve szállok vissza a villamosra. Most úgy hiszem, minden megváltoztatható.

Helyszín

X. Kozma u. 8-10. (Új Köztemető)

Forrás

Új köztemető. In: Budapest Lexikon.

Budapest három legnagyobb temetője (http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=8036&pIdx=5)

Új Köztemető - Budapesti Temetkezési Intézet (http://www.btirt.hu/temetok/ujkoztemeto.html)