Gyakran ebédelek a Szabadság téren, igazi nyári piknik, a hivatalbeli gondok kiszellőztetésére. Egy délben pótolhatatlan barátnémmal a tér déli részén ücsörögtünk. Talán a nagyszerű beszélgetés tette, hogy csak néztem, és nem láttam. Pedig alig két méterre tőlem ott állt ez a bájos emlékmű, rajta egyetlen szó: VIRULJ!

(Tegnap a kedvenc útikönyv-szerzőm hívta fel rá a figyelmemet, köszönet érte.)

A díszkutat 1930-ban emelték, Telcs Ede szobrász és Mészáros Andor építész alkotása. Annak állít emléket, hogy 1846. március 3-án Seilern Crescence (ejtsd "krészansz"), gróf Széchenyi István hitvese ezen a helyen ültette el az első pesti sétatér első platánfáját.

A domborművön az a jelenet látható, ahogy éppen megöntözik a platánfát. Ebben az időben még állt az ún. Újépület, annak déli-délkeleti fala előtt alakítottak ki egy sétálásra alkalmas területet, ahol a korzózókat térzene szórakoztatta, egy kioszkból pedig frissítőket árusítottak.

A díszkút hátulján a Jelenkor 1846. márciusi számából az eseményről hírt adó tudósítás található, melynek szövege:

"Míg Széchenyi gróf fáradoz a nagy kezdet valósítása körül, azalatt neje Pesten az első fáját ülteti be az új közsétatérnek, mellynek alapítója ugyanazon dicséretes magyar: tett és szó embere. Azon pillanatban midön mártius 3-kán, a’ grófnő a’ platánt ezen szóval: virulj! a’ földbe ülteté mozsárdurrogások rázták meg a léget ’s hangos népörömkiáltozás zendült meg. Minden jelenvolt hölgy, magasrangú, úgy mint polgárosztálybeli megöntözték a helyet és nyalábot."

Eleink azért tudták, hogy kell megrendezni egy ilyen eseményt!

Minden nagy férfi mögött áll egy nő, tartja a mondás, és habár Széchenyi nem vetette meg a női nemet, ez a mögötte álló nő minden bizonnyal Seilern Crescence, a felesége.

Amikor megismerkedtek, Crescence huszonöt éves volt, Zichy Károly felesége, három gyermek édesanyja. "Crescence nyílik, mint egy rózsa" - rögzítette Széchenyi István 1824. szeptember 2-án naplójában. A felsorolt tények miatt azonban nem lehetett köztük semmi. A döntés Crescence-tól indult el: az önpusztító és kompromittáló szerelmen erőt kell venni, s az erényre ösztökélő barátságnak kell helyébe állni.

Széchenyi István követte ezt a titkos elvárást, s a szerelem elől a közügyekbe menekült. 1825. október 22-én ezt írja választottjának: "Ön már eddig jobb emberré tett; ó, bár csak egyszer honfi- és embertársaimnak igaz szolgálatot tehetnék ... az az Ön műve volna." S bő két hét múlva egyévi jövedelmét ajánlotta fel a pozsonyi diéta kerületi ülésén egy létesítendő Tudós Társaság céljára. E gesztus egyszerre szólt a hölgynek és a nemzetnek.

Crescence iránti érzelmei egyébként annyira meghatározták tetteit, hogy egy-egy biztató szó felszabadította energiáit, s azt is jelentette, hogy nagy tettekre képes, egy-egy hidegebb pillantás napokra munkaképtelenné, s önmagában hitetlenné tette.

Széchenyi 1834-ben az al-dunai útjáról hazatérvén kapta a hírt, hogy Zichy Károly gróf elhunyt. Zichy feleségét, Seilern Crescence-t, aki éppen nyolcadik gyermekükkel volt várandós, tette meg hét mostoha és hét saját gyermeke gyámjává, nem kis teher hárult tehát az özvegyre, és Széchenyi természetesen felajánlotta a segítségét. 1835 őszén már megjelentek a leveleikben az első szerelmes vallomások, 1836. február 4-én pedig a krisztinavárosi templomban egybekeltek.

Crescence élete végéig volt támasza a "legnagyobb magyarnak", három gyereket szült neki, egy ideig mellette volt a döblingi szanatóriumban is. Széchenyi halála után élete végéig nem vetette le az özvegyi gyászt, s csendes visszavonultságban Bécsben élte életét gyermekei és unokái körében. 1875 júliusában kerültek hamvai férje mellé a nagycenki sírboltba.

Crescence életéről olvasva úgy tűnik, a Szabadság téri üzenet bizonyára nemcsak az elültetett fának, hanem az olvasónak is szól, valahogy így: Tegyél meg mindent, hogy viruljon!