Ez gyilkol, az fosztogat

2015. január 11. - Szerelmem, Budapest

A szeretett Párizsom által átélt borzalmak hatása alatt jutott eszembe, hogy adós maradtam egy történettel, amely szintén az értelmetlen pusztításról szól.

Ahogy a történelemkönyveink szerzői, a XI. Incéről szóló cikkemben én is Budavár visszavételének dicsőséges pillanatait elevenítettem fel. Pedig a Szűz Mária segítségéért való hálaadás, körmenet és győzelmi ünneplés mellett az 1686. szeptember 2-i napok után jajveszékelés és vér töltötte be az utcákat. Az épületek nagy része már a heves ágyútűz áldozata lett, a palotából, a gótikus templomból és a lakóházakból is csak füstölgő romhalmaz maradt. Még szörnyűbb volt azonban az emberi kéz munkája: a katonáknak három nap szabad rablást engedélyeztek, így büntetlenül mészárolhatták le a megmaradt lakosságot, törököket és zsidókat, férfiakat, nőket és gyerekeket vegyesen. Csak kevesek menekültek meg azáltal, hogy váltságdíj miatt fogságba ejtették őket. A zsidók egy csoportja a nagy zsinagógába menekült, de az ostromlók betörtek oda is, többségüket megölték, majd rájuk gyújtották az épületet. Schulhof Izsák rabbi Budai Krónikájában így emlékezett a napra, melyen feleségét meggyilkolták, fiát elszakították tőle, őt pedig foglyul ejtették:

„Nagyon sok katona rontott be hozzánk, gyalogosok, kezükben tartva pusztító eszközeiket, a lőfegyverüket, csupasz kardjaikat, valamint magyar huszárok is, ők görbe kardjukat fogták a kezükben. És az istenházában vágóáldozatot áldoztak: Izrael fiainak ártatlan vérét ontották. Ahogy mondani szokás, jaj a fülnek, és jaj a szemnek: ez gyilkol, az fosztogat, az egyik rabol, a másik tipor. És azok a hangok, amelyeket kiadtak az Örökkévaló házában, bizony a keserűség napjának hangjai voltak! Nem lehet szólni, nem lehet beszélni arról a hangról! A szenvedés és elgyengülés és erőszaktétel hangját hallottam én akkor – vajha sohasem ismétlődnék meg!”

Izsákot harminc aranyért és egy hordó borért tudták kiváltani, Prágában kezdett új életet, de haláláig visszavágyott Buda várába. Oppenheimer Sámuel bécsi bankár élen járt a budai izraeliták kimentésében, megbízottja, Szender Tauszk prágai ifjú 275 budai zsidót és több tóratekercset menekített meg.

Nem csoda, hogy a ma múzeumként működő Középkori Zsidó Imaház falára a 17. században a keresztények támadásától való rettegéstől vezetve írtak fel imákat!

Az egyik égnek irányított íjat ábrázol, és szövege Sámuel könyvéből Anna imájának egyik mondata: „A hatalmasoknak íja megtörik, és az elesettek erőre kapnak.” (I. Sámul 2:4)

Dávid király csillaga mellett pedig a papi áldás szövege: „Áldjon meg téged az Örökkévaló, és őrködjék fölötted. Ragyogtassa az örökkévaló az Ő arcát reád és legyen hozzád kegyelmes. Fordítsa az Örökkévaló az Ő arcát feléd és szerezzen neked békét.” (4 Mózes 6:24-26)

A kis zsinagógát a 14. század végén építették, és a szíriai zsidó közösség használhatta. A déli oldalán még látszik a boltíves pillér, az északi oldalon a nők egykori imahelyének keretes ablaka.

Szemben vele, a mai Táncsics Mihály utca 23. szám alatt állt a gótikus nagy zsinagóga, és a kettőt híd kötötte össze. A nagy zsinagóga kéthajós, középen három oszlopos, csúcsíves boltozatokkal lefedett, gazdagon díszített, kilenc méter magas, hatalmas csarnok volt, körülbelül így nézhetett ki.

Építői feltehetőleg a királyi udvari építőműhely mesterei voltak. A frigyszekrény a keleti oldalon őrizte a tekercseket, a tóraolvasó középen kapott helyet.

A kis zsinagóga a Mendel család udvarán állt. Mendel Jakab gazdag zsidó főúr volt, aki elsőként tölthette be zsidóként az addig keresztény főuraknak fenntartott zsidóprefektusi állást, ami lényegében a zsidóság vezetőjét jelentette. A lenti kőrajz is megörökíti, hogy amikor Mátyás király Beatrixot feleségül vette, a követségben Mendel is ott volt (a képen bal szélen, kezében a Tóra), sőt, lovon, fegyveresen vonult be, amit a bajor követ rosszallott is, mert náluk a zsidók nem ülhettek lóra és nem viselhettek fegyvert.

Persze ez a néhány év csak azon kevés időszak egyike, amikor a zsidó közösség nyugalomban élhetett Budán. Sorsuk annak ellenére volt hányattatott, hogy IV. Béla idejében valószínűleg anyagilag is hozzájárultak Buda építéséhez, és így eredetileg egy igen védett helyen, a Szent György tér környékén telepedhettek meg. Ott állt az első zsinagógájuk is, amely ma valahol a föld alatt pihen, egy rituális fürdővel együtt. Temetőjük is volt a hegy lábánál, a mai Pauler-Alagút és Roham utcák határolta területen, innen számos középkori sírkő került elő (a legrégebbi 1278-ból!), ezek a múzeum udvarán láthatók.

IV. Béla szabadságlevélben biztosította szabad vallásgyakorlásukat, pap- és bíróválasztási, valamint zsinagógatartási jogukat.

Amikor azonban Zsigmond király új palotát építtetett, kellettek neki az értékes telkek, így a zsidóknak menniük kellett, így kerültek a mai Táncsics utca térségébe. Nem sokáig élvezték: 1348-ban és 1360-ban is elűzték őket vallásos türelmetlenségből, és a házakat a királyok keresztény főembereknek adták. 1364-ben térhettek vissza, ezt követően épültek a zsinagógák.

A török hódoltság azonban megint törést hozott: egy részüket legyilkolták, a többieket pedig a török birodalom más részeibe telepítettek át. Akik azonban visszatértek később, viszonylagos nyugalomban élhettek a török uralom alatt. Ekkor kerültek a kis zsinagóga falára a falfestmények, Budavár visszavételének igaz történetét pedig már ismerjük.

Mivel Európában elterjedt a híre, hogy a zsidók együtt védték Budát a törökökkel, sok európai városban pogromok törtek ki bosszúként. Budán a törökök kiűzése után nem maradtak zsidók, csak a 18. század végén jelentek meg újra.

A zsinagógák elpusztultak, és mivel azt gondolták, hogy már a 18. században eltűntek, csak a hatvanas években bukkantak rájuk a régészek. A nagy zsinagóga magasan álló falait és beomlott boltozatait 1964-ben Zolnay László találta meg, és Scheiber Sándor, nyelvész, irodalomtörténész, a pesti Rabbiképző Intézet igazgatója segítségével azonosították, hogy tényleg a Mendel-féle épületről van szó. Az ásatás befejezésére azonban akkor nem volt pénz. Scheiber professzor amerikai zsidó szervezetektől kért és kapott volna segítséget, az Állami Egyházügyi Hivatal azonban megakadályozta az ügyet, hiszen amerikai pénz elfogadásáról szó sem lehetett. Így hát a középkori falakat betemették – igaz, hogy a romokat megőrizzék, nem földdel, hanem finom homokkal. Elásva várja a boldogabb időket, hogy közös kincsünk lehessen. (Zolnay és Scheiber sajnos ezt már nem láthatják majd meg.)

1967-ben a kis zsinagógában múzeum nyílt, ahol látható a nagy zsinagóga rekonstrukciós képe, gótikus záróköve, és az udvaron hatalmas pilléreinek kiemelt kövei is.