"Hiszen Laci Bátyámat nem is szerethetném csak azért, mert pénzt ád (kell, hát elfogadnom), hanem inkább azért, mert éjjel egyig forditgatott Catullust, Goethet lelkesen nékem, akivel foglalkozni nem igen foglalkoztak olyanok, akik érdemesek volnának. Én nem tudom, honnan a pokolból szedtem Laci Bátyám iránt elfogódó tiszteletemet, de megvan és nagyon sok különben természetes közvetlenségemnek nyakát szegi. Meg - ismétlem - Laci Bátyám életében elhanyagolható mennyiség vagyok, ha jól meggondolom - már maga a korkülönbség is csak számomra teszi értékessé emberi kapcsolatunkat, ami nékem természetszerüen rosszul esik és csak tétován bolygok, ha egyoldalú ragaszkodásom kifejezésére kell sietnem. Hát ezért nem irtam eddig."- írja 1929-ben József Attila Hatvany Lajosnak.
Jó szeme volt az irodalomtörténész, mecénás Hatvany Lajosnak, hogy felismerte, József Attila korának legnagyobb költője. Támogatta is, tanáccsal, pénzzel, Bécsben, Párizsban, Budapesten. Az ő élete külön bejegyzést érdemelne, de most Attila áll a reflektorfényben, aki gyakran volt a Bécsi kapu tér 7. szám alatti Hatvany-ház vendége.
A tér legdíszesebb háza a 18. században épült, s amikor 1807-ben Grigely József piarista filozófiatanár vette meg, értelmiségi voltát egyértelművé akarta tenni a háza előtt elhaladóknak, így kerültek a homlokzatra a tudományokat és a művészeteket jelképező domborművek. Vergilius, Cicero, Szókratész, Livius, valamint középen Quintilianus és Seneca derűsen tekintenek le Pannóniára. Körülöttük a zene és a költészet, a nyelvészet és a vegyészet allegorikus alakjai. Középen Pallasz Athéné körül a festészet, a szobrászat, a történettudomány, a csillagászat és a földrajz jelképes figurái sorakoznak.
Hatvany 1932-ben vette meg a házat, amelyben mindig pezsgett a társasági élet, ebédek, vacsorák, fogadások érték egymást. A kispénzű költőknek persze a lelki táplálék mellett a testi sem volt elhanyagolható. Attila annyira szegény volt ebben az időben, hogy gyalog jött a "város pereméről".
A Hatvany Lajos negyedik feleségének lányaként a házba került Harsányi Klára arra emlékszik vissza kislány korából, hogy József Attila hajnalig tartó lelki klinikázást igényelt, viszont szívesen játszott vele a szőnyegre ülve társasjátékot. Amikor a többi költőhöz, íróhoz hasonlóan tőle is bejegyzést kért volna az emlékkönyvbe, Attila így válaszolt: "Te csak gyűjtsd a halhatatlanokat". Annak az évnek a végén vetett véget életének.
A budavári önkormányzat úgy állított emléket a házban megfordult művészeknek, hogy aláírásukat rézzel a járdába öntötték. Íme az Attiláé:
A falon réztábla fejti meg a néha olvashatatlanul kacifántos szignókat. A nevezetes névsorból talán leginkább Thomas Mann nevére kapjuk fel a fejünket. 1935-36 között háromszor is vendégeskedett itt az író, hallgatta Bartók muzsikáját, beszélgetett az írókkal, költőkkel.
A következő látogatáskor, 1937 januárjában a Szép Szó meghívására a Lotte Weimarban című művéből olvasott fel. Ekkor született József Attila Thomas Mann üdvözlése című verse, amit nagyon szeretett volna nyilvánosan felolvasni a Zeneakadémián, de a cenzor nem engedélyezte. A budapesti rendőrkapitányság úgy ítélte meg, hogy az ünnepi vers, különösen annak utolsó sora nem alkalmas arra, hogy egy politikamentes ülésen elhangozzék. Az incidenssel kapcsolatban számos cikk jelent meg a sajtóban, József Attila a rendőrség döntését a következőképpen magyarázta utólag: "Azt hiszem versem utolsó sora okozta azt a félreértést, amely miatt a rendőrség betiltotta versemet." Egy közös fotó azért készült róluk, egyes források szerint itt adja át József Attila a versét Thomas Mann-nak, más források szerint ezt Hatvany Lajos tette meg, s egyben hevenyészve, álltó helyében lefordította németre.
Íme tehát a vers, a humanizmus ódája, amit egy európai írt egy európainak, egy európai támogatásával.
Thomas Mann üdvözlése
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. január eleje
