Ki ne emlékezne arra a jelenetre, ahogy a csodálatos Latinovits Zoltán Szindbádként úgy eszi a tyúkhúslevest, a velős csontot, a fácánsültet, hogy azzal képes kifejezni az élet minden édességét?

(Azoknak, akik most csalódottan abbahagynák a bejegyzés olvasását, inkább itt a link, tényleg nem érdemes kihagyni: https://www.youtube.com/watch?v=TnEn-P7z_3Y.)

Amikor a blog facebook-oldala (bizony, ilyen is van!) 50. „rajongójának” felajánlottam, hogy kérhet valamit, amiről szívesen olvasna a blogon, nem gondoltam, hogy olyan rafinált lesz, hogy ebből az életérzésből követel legalább egy keveset. Valami „krúdysat” kért, egy olyan éttermet, vendéglőt, ahová eleink is szívesen is betértek, de ezt mi is megtehetjük.

Sokáig kerestem, mire megtaláltam az igazit: ez a Kéhli Vendéglő Óbudán.

Minden szempontnak megfelel. Az első, hogy legyen múltja. A Kéhlinek van.

A német Kéhli család a XIX. században költözött Óbudára, és kiváló borokat mértek. A filoxéria azonban elpusztította az óbudai szőlőket, így a helyieknek új kereseti forrás után kellett nézniük, így az ital helyett az ételre helyeződött át a hangsúly, és hamarosan már Pestről és Budáról is Óbudára jártak a munkások, hivatalnokok, iparosok, polgárok, ha pörköltre és az elmaradhatatlan fröccsre vágytak.

A Kéhli család 1899-ben döntött úgy, hogy megnyitja kisvendéglőjét a régi borospincének épült házban. Kéhli Mama neve már életében fogalommá vált, elsősorban főztje és gondossága miatt.

A második szempont, hogy a helynek legyen jelene. A Kéhli ma a panelrengeteg közepén bújik meg, de a körülötte lévő néhány házzal együtt egy sziget a múltból.

Az ódon falak között pedig elsőrangú étterem működik ma is. A falak nem tudnak mesélni, de az étlap igen, és teszi is. Ott van például a címben említett kreáció, Szindbád margitszigeti étke, titkos kísérőm választása. Az étlap ezt meséli róla: „Krúdy úr bolyongó lelkületű, ábrándos figurája és hőse e nevezetes étek elfogyasztásával merített bátorságot, ha szelet csapni készült a vidéki kisvárosok polgárasszonyai körül. Csibemájjal megtöltött, és császárszalonnába göngyölt sertésfilét készítettek neki. - kedves vendéglőjének konyháján. Tálaláskor tejszínes-paprikás gombamártással öntözve, rántott vereshagyma-karikákkal díszítették, és zöldmetélttel körítették meg. Ezek után már olyan ékesen tudott udvarolni Szindbád, hogy alig-alig akadt, aki ellenállt ostromainak.”

A kedvencem azonban egyértelműen Lévai Esztike töltött káposztája, azaz inkább a története, mert nagy szomorúságomra Krúdy sem volt elég hozzá, hogy „szabolcsiasan”, paradicsomosan készítsék a kedvenc vendéglőjében. Ezt tudjuk meg róla: „Az Önök vendéglősének világra jöttekor - annak a napnak éjszakáján, édesanyja: Lévai Esztike jól belakmározott, a disznótorból megmaradt, és már sokadszor melegített töltött káposztából. Volt abban, csülök is, meg füle-farka. Jó csöves pirospaprikával, csipetnyi majoránnával és magyarborssal volt ízesítve. Olyan jól esett a lakoma, hogy Cecei uramnak ötkilósra sikeredett születni, és mára már a százat is meghaladta. Lévai Esztike sokáig főzte még a töltött káposztáját, – Gaál B. Eduárd Mester pedig eltanulta, hogyan kell ötkilós babák születéséhez elemózsiát készíteni.”

A történetben említett Cecei Horváth Tibor 2011 novemberéig, több mint húsz éven keresztül vezette a vendéglőt, gondoskodott a tökéletes kiszolgálásról, néha együtt mulatott a cigányzenére a vendégekkel. Szántó András szerint Cecei Horváth Tibor élt legalább 300 évet, amit jelentős, 66 éves földi pályafutásába igyekezett beleszorítani; és ma már Krúdyval kvaterkázik.

Itt van hát a harmadik szempont: „krúdys”. Melyik hely lehetne krúdysabb annál, amely élete utolsó éveiben az író kedvenc tanyája volt? A legenda szerint még a halála előtti napon is átszaladt ide egy fél liter bort venni. Nemes egyszerűséggel a vendéglőt csak kegyhelyként emlegette. 

Emlékét őrzi egy emléktábla a falon. Egészen megdöbbentő, hogy alig néhány hónappal a halála után állították...

A vendéglő oldalában pedig mellszobrát is megtaláljuk.

Az író munkássága ezer szállal kötődött Óbudához, az itteni vendéglőkhöz, de csak pár évet élt itt. Csak néhány lépés utolsó lakóhelye, ahol 1933-ban meghalt. A Pesti Napló 1933. május 13-ai száma így számol be:

„Krúdy Gyulát Óbudán, Templom utca 15. szám alatt levő lakásán reggel nyolc óra körül, ágyában érte a szívszélhűdés, amely pillanat alatt kioltotta életét. Két nap óta gyengélkedett Krúdy Gyula, de betegsége egyáltalán nem adott okot komoly aggodalomra. Csütörtökön még meghagyta feleségének, hogy reggel tíz órakor keltse fel, mert a kultuszminisztériumba akar menni. Mikor aztán a jelzett időben felesége bekopogtatott a szobájába, holtan találta férjét. Kezelőorvosának, dr. Boér Kálmánnak megállapítása szerint szívszélhűdés ölte meg.

Krúdy Gyula 1878-ban született Nyíregyházán, tehát 55 évet élt. Iskoláit Szatmáron, Podolinban és Bécsben végezte, majd Debrecenben lett újságíró. Innen csak hamar Nagyváradra, azután pedig 1897-ben Budapestre került, ahol előbb a Pesti Napló, majd rövid időre a Magyarország belső munkatársa lett, míg később lap kötelékén kívül állva dolgozott. Főbb művei: Nyíri csend, Szindbád, A vörös postakocsi, A podolini kísértet, A pajkos Gaálék, a Hét Bagoly, az N. N. és a Tegnapok ködlovagjai című könyvei. Krúdy Gyulát nemrég a Baumgarten-díjjal és a Rothermere-díjjal is kitüntették. Feleségén, született Várady-Rózsa Zsuzsannán kívül négy gyermeke: Ilonka, Mici, Gyula és Zsuzsika gyászolja. A magyar irodalom és újságírás nagy halottjának temetése felől még nem történt intézkedés.”

A házban ma a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum működik, amely mindenképpen megérdemel majd egy külön bejegyzést, már csak Saly Noémi kedvéért is.

Aki szeretné legalább egy estére visszaidézni Krúdy világát, a girbegurba óbudai utcácskákat, ahová a pesti szerelmespárok elrejtőzni szöknek ki, ki ne hagyja a Kéhlit!

Én meg izgatottan várom, hogy vajon ki lesz a 100. rajongó, és mi lesz a kívánsága...