Egyszerűen nem tudok választani közülük. Nem én vagyok az egyetlen, aki így van ezzel. Ady is azt írja: "Itt halok meg, nem a Dunánál." Szepsi Csombor Márton pedig megszakadó szívvel vesz búcsút Párizstól: "Bizony az egész ezideigvaló bujdosásomat és annak terhét ez egy város el­felejtette vala velem, oly igen, hogy mint szinte szerelmes hazámból kelletett viszontag innen kijőnöm."

Hasonlóan érzek én is, és kicsit hatalmába kerített a félelem, hogy hiába a Budapest iránti mérhetetlen rajongás, az édes Párizs elhagyását megint végtelen levertség kíséri majd. De ahogy ez a blog is a Párizs keltette űr betöltésének vágyából született, úgy most egy másik ötlet fogant meg bennem, mely preventív kezelése a hazatérési depressziónak. Mi más lehetne egy ilyen kettős szerelmet egybeforrasztó terv, mint a régmúlt magyarjai által a Szajna partján hagyott nyomok felkutatása?! A hasonló tudathasadásos állapotban szenvedők e kutatás eredményeit a szajnaszentmihályi beszámolóban olvashatják majd folyamatosan, a Párizst hűvös távolságtartással fürkésző, bizalmatlan olvasóknak pedig íme néhány kép bizonyítékul. 

Akiket pedig csak Budapest hoz tűzbe, azoknak nem kell sokáig várniuk e blog hasábjain a következő izgalmas pesti mesére...