Vajon valóban József Attila nyomában jár az ember, ha letelepszik a Dunát nézni a Kossuth téren a szobra mellett? Igen is meg nem is.

Fejtő Ferencnek kellett összeállítania a Szép Szó folyóirat 1936-os könyvhétre készülő különszámát, melynek címe Mai magyarok régi magyarokról volt. Fejtő azzal a feltétellel vállalta a munkát, hogy a bevezető verset József Attila írhatja meg. Így emlékszik vissza:

"Én rendeltem meg nála. Mikor rá került a sor, eszébe jutattam: „Most már nyomdába adom a kötetet, tessék megtartani az ígéretedet!” Azt felelte: „Megtartom, de miről írjak?” Előtte való nap két órát sétáltunk a Duna-parton, és közben leültünk, néztük a folyót, merengtünk. Visszakérdeztem: „Emlékszel a tegnapi sétánkra? A Dunát néztük. Hát írd meg, hogy mi nekünk a Duna!” „Nem is rossz ötlet!” – örült meg Attila, s másnap hozta ezt a verset."

A szobor Marton László alkotása, 1980-ban került ide. A szobor mellett két sor a versből:

"Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."

A tervek szerint már nem sokáig áll itt az emlékmű: a Kossuth tér átrendezése folytán a szobor lejjebb, a Dunához közelebb kerül. A hivatalos indokolás szerint azért, mert onnan a költő még a vízen úszó dinnyehéjat is láthatja majd. Kérdés azonban, hogy a nagyobb árvízek esetén nem kerülne-e víz alá a szobor, ami - be kell látnunk - mindenképpen megalázó lenne. A szobrász özvegye perrel fenyeget, mert férje éppen a gyakori áradások miatt választotta ezt a helyet.

Reméljük, megnyugtató megoldást találnak majd. Addig mindenesetre sokat szeretnék még mellette üldögélni és hallgatni. A Dunát tulajdonképpen nem is szükséges látni, elég, ha hallja az ember belül a nagyszerű sorokat, amelyek álljanak most itt, hátha valaki már régen olvasta.

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt -

ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,

ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

Ki tudná elképzelni Párizst kávéházak, a Prokop, Les Deux Magots, Café de Flore nélkül? Budapestnek azonban ebből a szempontból nem kell(ett) szégyenkeznie. A kávéházak tündöklésének korszakában (1873-tól 1914-ig) 591 kávéház és 409 kávémérés működött. Büszkén viselte a "négyszáz kávéház városa" jelzőt, és ha útbaigazították az embert az utcán, gyakran hangzott el az "abban a házban találja, ahol nincsen kávéház".

Erre az időszakra tehető az irodalom és a kávéházak történetének összekapcsolódása. Ez az a korszak, amibe szívesen visszarepülnék, hogy Ady, Kosztolányi, Babits, Karinthy asztalánál legyek Stammgast, igyam a kapucínert, és játsszam a Hansel Spielt. (Megfejtés a bejegyzés végén.)

Talán a jurátus voltom is hajt most arra, hogy e kávéházak nyomába eredjek, s legalább képzeletben leüljek az iménti urak asztalához, ha ugyan nem sodorta el a kávéházat az idők vihara. Attól tartok, több esetben valóban majd csak a nyomukat, rosszabb esetben a hűlt helyüket találom majd az irodalom eme szentélyeinek.

Az első állomás nem lehet más, mint az egyetem alatt sóvárogva - és az üres pénztárca miatt akkor hiába - csodált Centrál.

1887-ben nyílt meg, és csakhamar igazi irodalmi kávéházzá vált. Oldalakon keresztül lehetne sorolni azon írók, költők nevét, akiknek törzsasztaluk volt a Centrálban. Néhányuk sziluettje ott függ emlékeztetőül a falon.

Felsorolás helyett szokás szerint szubjektív mozaik következik.

Itt szerkesztették A Hét című lapot, amely a Nyugat elődje volt. "Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott hétközben soha meg nem fordultak. Órahosszant elültek egy pikkoló mellett egy helyen és serényen rótták egymás alá a sorokat az egyformára szabott papiroson." - írja a főszerkesztő, Kiss József.

Majd jött a Nyugat, törzsasztalánál olyan nevekkel, mint Ady, Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Babits, Móricz, Tersánszky, Szabó Lőrinc.

Mégsem nekik van emléktáblájuk a Centrálban, hanem egy kevésbé ismert írónak, Bányai Elemérnek, akit a kortársak Zubolynak hívtak. Ady szívéhez különösen közel állt, az emléktáblán is az ő sorai állnak, melyek az uzsoki harcokban elesett Zuboly nagypénteki halálára utalnak :

"Zuboly, nézz bennünet!

Te szabad hajduságod

S halálos nagypénteked

Él tovább és lüktet

Ereinkben, valónkban

S miképp te mondtad: Jól van."

1930 és 1940 között a Centrálban tartották heti összejöveteleiket szerdánként a magyar írónők is, akik 1936-ban alapították meg a Kaffka Margit Társaságot. Köztük volt Török Sophie, aki így ír a Centrálról:

"Merészen nekivágtam, hogy bemegyek a Centrálba, hiszen végre az egy nyilvános kávéház, ahova bárki bemehet, titkos reményem pedig az volt, hogy legalább egy távoli asztaltól látni fogom az írókat, a híres embereket, s talán beszélhetek Mihállyal is. Annyira imponáltak nekem, hogy nem is mertem gondolni rá, hogy
csekély személyem feltűnő vagy fontos lehet nekik, vagy hogy befogadnak maguk közé. Meglehetősen szívdobogva nyitottam be, szememet az ismert sarokasztal felé irányozva, azonban oly sok ember ült ott egy csomóban, hogy zavartan kerestem helyett, egy közeli asztalnál - de még le sem ültem, Mihály már jött, izgatottan
és örvendezve - drága kis emberem! Láttam, hogy az írók asztalának minden tagja minket figyelt, láttam, hogy megjelenésem feltűnő volt, nyilván, mert Mihály oly hirtelen felugorva sietett felém, a zárkózott, asszonytalan Mihály."

Aznap Babits meg is kérte a kezét.

Karinthy azt követően tette át a Centrálba a székhelyét, hogy Pestre költöztek. Az ablak mellett volt a törzsasztala, itt írt, az üvegablak mögött. Devecseri kedves leírása szerint a járókelők, mintha összebeszéltek volna, egyformán viselkedtek. Mindegyikük továbbment még egy-két lépést, aztán mintha villamos áram érte volna, hátrarándult, és megállt a nagy üvegablak előtt. Karinthy csak dörmögte magában: "Igen, én vagyok. Igen, én vagyok."

Kevésbé vidám történet, hogy az Utazás a koponyám körül első oldalán arról számol be, hogy a Centrálban uzsonnázott éppen, amikor jelentkeztek betegsége első tünetei, "megindultak a vonatok", s a negyedik vonatnál rájött, hogy hallucinál.

A kávéház virágkora a zűrzavaros huszadik század közepére elmúlt, helyére a Paprikatermelő Nemzeti Vállalat költözött, majd üzemi étkezde, menza (eltés!), végül az Eötvös Klub 1993-ig, ahonnan az Omega és a Metró együttes indult.

2000-ben nyílt újra a Centrál, amivel visszavarázsoltak kicsit a régi nagyságból. Az emeleten régi képek emlékeztetnek a kávéházak virágkorára. A bazsalikomos eperkrém és a kávé viszont nagyon is mai és remek. 

A kávéház újdonsült tulajdonosa a megnyitó után a kulcsot a Dunába dobta, hogy az sose zárjon be. Sok-sok ilyen ember kellene, aki feléleszt valami nagyszerű dolgot, ha már a nagyszerű zseniket nem is lehet.

Végül ahogy ígértem:

Stammgast = törzsvendég

kapucíner = a kávét feketébbre pörkölik hozzá, mint a melanzshoz, tejszínhabban tálalják, amelynek tetejére lehelletnyi kakaóport szórnak

Hansel Spiel = "Jancsi játék" - népszerű kávéházi játék a 19. századból, hat, oldalukon számokkal jelölt bábuval játszották, amelyeket pálcával kellett eldönteni, a találatot a ledöntött bábun látható szám jelentette.

Régóta izgat ennek a Deák tér képét annyira meghatározó, inkább bizarr, mint szép épületnek, az Anker Élet- és Járadékbiztosító Társaság egykori székházának a története.

Az Anker ("horgony") bécsi székhelyű biztosítótársaság 1907-ben határozta el, hogy új székházat építtet. A meghívásos pályázaton egyöntetűen Alpár Ignác terve mellett döntöttek, az ugyanis eleget tett a megrendelő minden igényének: feltűnő, hivalkodó reklámhomlokzat, átjárható, nyitott udvar jellemezték.

A Deák téri homlokzatot három torony díszíti, melyekben korábban műtermek működtek. 2004-ben az egyikben egy toronylakást alakítottak ki (nem is akármilyet: http://epiteszforum.hu/node/8061).

A timpanon közepén lévő mélyedésben eredetileg egy horgony volt elhelyezve. Alatta az "Élet és Járadék AZ ANKER Biztosító Társaság" felirat nyomai ma is láthatóak még. A középső torony tetején sasok tartanak egy földgömböt, a töröny két oldalán egy-egy nőalak látható, kezükben az elmúlást jelképező homokórával. Mindezek Markup Béla alkotásai.

Kisfaludi Stróbl Zsigmond készítette viszont az oszlopok alatti domborművet, amelynek szintén meghatározó motívuma a horgony, a remény és biztonság jelképe.  

Az egyik bejárati kapu Alpár egy korábbi művét, a Wechselmann-síremléket mintázza. Ezen az ajtón jött ki Hofi Géza esténként, amikor előadásra sietett, ugyanis itt lakott 1968-tól haláláig az Anker köz 1-ben.

Később az udvart Alpár egy zseniális megoldással utcává alakította, így született meg az Anker köz, ez volt az első ilyen megoldás Budapesten. A passzázs egyszerre modern, ugyanakkor a tradicionális zsidó negyed belső, zegzugos átjáróházaira utal.

Az Anker köz még azoknak is tetszett, akik egyébként az épülettől nem voltak elragadtatva. A homlokzatképzést, a hivalkodó tetőidomokat annak idején számos kortársi bírálat érte (és éri a mai napig is).

Az anekdota szerint még a művész felesége is így kiáltott fel, amikor meglátta az épületet: "Ignác! Nem szégyelli magát? Mit csinált Ön itt?" 

Még ha művészi értékéről lehet is vitatkozni, abban mindenki egyetérthet, hogy az épületre legalább a városkép miatt ráférne egy felújítás, erre viszont az óriási költségek miatt valószínűleg várnunk kell.

Legyen saját boltod - vagy legalább egy polcod! Ahol eladhatod a Lenin-fejet, ha otthon már nincs rá szükséged...

A Margit-szigeten körbe futva bizonnyal sok ezren megcsodálták már a Duna másik partján ezt a különös épületet.

A templom építésének történetét viszont kevesen ismerik, pedig Isten csodálatos munkáját hirdeti. A gyülekezet sokáig egy tornateremben, majd egy imateremben tartotta az istentiszteleteket. A templomépítés is tervben volt, de az adományokat végül mégis mindig inkább az éhező, szegény gyerekek megsegítésére fordították.

1927-ben egy holland református lelkész járt erre, kakaót és meleg ruhát hozott a szegény külvárosi gyerekeknek. De tudta azt is, hogy a gyülekezetnek templomra van szüksége, ezért letette az első adományt. Ezt követően nekilendült az adakozás. A legszebb történet talán az, hogy böjtöt tartottak, és mindenki felírta aztán, hogy mit sikerült "megböjtölnie".

Kis polgárista fiúk a böjti héten minden napra beírtak ilyet: "tízórai pénzem 10 fillér". Egy férfi beírta az "egy pohár bort" meg a "dohánypénzből elvont filléreket", s a hét végén odaírta: "Az Úr áldása legyen azon, aki engem erre rávezetett." S azután még a sok példa közül egy asszonyé, aki ezt írta: "Azt hittem, hogy én csak imádságommal tudom a szent ügyet előbb vinni, és bizony fájó szívvel gondoltam arra, hogy milyen boldogok azok, akik anyagilag is hozzájárulhatnak. De mit tesz Isten? Megnyílik az ég és hull a hó. Az uram elment hómunkára, és abból a kevés keresetből boldog örömmel és hálaadással adom ezt a pár pengőt a templomalaphoz, hogy az Isten megengedte nekem, a nyomorult bűnösnek, hogy én is áldozhassak."

Az építkezés 1936 novemberében indult meg, az alapkőletételre azonban a hideg idő miatt csak 1937 áprilisában került sor Ravasz László püspök szolgálatával és Darányi Kálmán miniszterelnök jelenlétében. A korabeli filmhiradó így számol be róla:

http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=2288

Az építkezés 1937 végén elakadt, a gyülekezet csak 1940 adventjén tudta birtokba venni a templomot. A homlokzatra ez került: "Egyedül Istené a dicsőség".

Az építész Padányi Gulyás Jenő volt, akinek ez a legjelentősebb műve, de ő tervezte a mai Lónyay utcai református gimnázium épületét is. Mivel a szélsőjobboldal hívévé vált, 1945-ben elhagyta az országot, élete végéig az Egyesült Államokban tervezett.

A templom az antik hatás és a puritán, modernista szellemiség szintéziséből született.

A templomépítő lelkész Bereczky Albert volt, aki a nyilas időkben sok ember életét mentette meg.

Akcióikat már az első zsidótörvény után elkezdték: egyre több keresztlevelet adtak ki. Nemcsak zsidókat, hanem kommunistákat, hadiszökevényeket is bújtattak. A toronyszobában, alagsorban több százan húzódtak meg.

A gyülekezet tagjai közül csak néhányan voltak beavatva a mentésbe. A lelkészek féltek a lebukástól, nem elsősorban a besúgóktól, inkább attól, hogy valaki nem bírja tovább a lelki nyomást, és „elszólja magát”.

A református zsidómentést Ravasz püspök a háttérből irányította, a mentesítéseket Bereczky és lelkésztársai intézték. Bejártak a gettóba is, Bereczky élelmet vitt, úrvacsorát tartott. Amíg a szertartás zajlott, az üldözötteket nem zaklatták a nyilasok. Bereczky később részt vett az ellenállási mozgalomban, de a templomban vasárnaponként megjelent istentiszteletet tartani. Olyan megtörten ment föl a szószékre, mintha a világ minden terhe őt nyomná.

A zsidómentésben részt vett püspökök és lelkészek közül életében senki sem kapott elismerést. Ravasz Lászlót 1948-ban lemondatták. Ő 1975-ben, Bereczky Albert 1966-ban hunyt el. Halála után több mint húsz évvel a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki, tiszteletére fát ültettek.

Egész barátságos áron mérik a bort ebben a XII. kerületi borozóban. Mondjuk megkóstolni nem merném...

Nem az építészet miatt ragad magával ez az 1880-81-ben épített ház az Andrássy út 6. szám alatt. Neoreneszánsz stílusával nem tűnik ki a többi lakóépület közül.

Nem a stukkós bejárat miatt fordulunk be a kapun, és nem is a neoreneszánsz vörös udvari díszkút miatt - bár meg kell hagyni, szépek.

Az úticél a 12. számú lakás, itt bérelt ugyanis József Attila 1928 és 1930 között egy cselédszobát. Miután bécsi és párizsi (óh, párizsi!) tanulóévei után hazatért, a Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott be, s mivel Jolán és férje, Makai Ödön lakásában már nem volt maradása, ide, az Andrássy útra költözött.

Nem volt felhőtlen az itt-tartózkodása. 1928 áprilisában így ír az Erdélyi Helikont szerkesztő Kuncz Aladárnak:

"Örömmel hallottam, hogy föltűzted zászlóimat az Ellenzék magaslataira és szintazonképp örömmel várom a pénzecskéket. Azonban, mint talán Te is sejted, ez az öröm, a pénzvárás öröme immár igen hosszúra nyúlik, és különösen hasizmaim szenvednek emez állandó lelkes örvendezéstől, merthogy hosszas és sanyarú állapotaimban igen kevés előkészítő gyakorlásom volt vala, verébkergető foglalkozású lévén, ilyen hashullámzató derűhöz. Meg hát: ami késik nem múlik, azonban mosolyom késni nem késett, ám tehát mulandóbb is. Amik után meg kell kérjelek, hogy ha már nem küldesz pénzecskét, legalább ígérd, hogy küldesz."

E falak azonban nemcsak nyomort, hanem szerelmet is láthattak: erre az időszakra esik a Vágó Márta iránti elsöprő, boldog jövővel kecsegtető szerelem. Talán ezen a gangon születtek meg a költőben a gyönyörű sorok:

"Nyüzsög a boldogság bennem,
a napfény se fér be tőle,
lecsurog szakállam
fonatán a lábaimra.
Kalapom, repülj a mennybe
a kopasz felhő fejére
ha meg prüsszent lebbenhetsz
a kékorru kaparóra.
Pipacsot szedett a kedves,
belefonta fürtjeimbe -
s ha elalszom köd-ölében
a szirmocskák ringatóznak."

A történetet ismerjük: Mártát londoni tanulmányútra küldi az apja, a szerelem kihűl, marad a nyomor. Annyira, hogy Jolán így emlékszik vissza: "Sokszor napokig nem mozdult ki a fűtetlen szobából, nem kelt ki ágyából: aludt, és amíg aludt, nem érezte kínzó éhségét."

Végül fel kell adnia albérletét is, tartozása fejében otthagyta könyveit, amiket soha nem tudott kiváltani. Barátainál húzódott meg éjszakánként, vagy reggelig ült a Japán-kávéházban. Később Etelkával közösen bérelt lakást a Margit körúton. Remélem, hamarosan oda is eljutok.

A Városmajor történetében egyértelműen az a kedvenc mozzanatom, hogy II. József a Budára jött tisztviselők kényelmére és örömére közkertet kívánt létrehozni.

Persze ekkorra a hely már hosszú múlttal dicsekedhetett: kaszáló volt, majd a várbéli nép szántóföldje, használta a katonaság, 1724-ben pedig Daun József várparancsnok majorságot és villát építtetett az Ördög-árok partjára.

A II. József által megálmodott park 1787-ben készült el, közel háromezer facsemete ültetésével. Ettől kezdve rendszeres mulatságokat tartottak itt, hamarosan Buda legfelkapottabb kirándulóhelyévé vált. A 19. század elején ideköltözött a vurstli, és megindult a park lassú hanyatlása.

1873-ban megkezdték az Ördög-árok beboltozását, ami szörnyű tragédiát eredményezett. 1875. június 26-án este olyan mennyiségű csapadék hullott az árok vízgyűjtő terletére, hogy az addig elkészül szakasz megtelt kővel és iszappal, a Vérmezőt teljesen elborította a víz, a Vízivárosban és a Tabánban több száz ház romba dőlt, 33-an életüket vesztették.

1920-ra vége befejeződött az árok befedése, Árkay Aladár tervei alapján felépítették az új templomot (ez a kisebbik templom), amely az erdélyi népi építészet és a finn szecesszió hatását mutatja.

Az 1932-33-ban épült nagyobbik templom Árkay Aladár és fia, Árkai Bertalan munkája, a Bauhaus kitűnő hazai példája, megépítésekor nem kis vitát váltott ki.

1942-ben bomba esett a templom mellé, ennek helyén emlékül most Szűz Mária szobra áll.

A templombelső is figyelemreméltó, olyan művészek munkái díszítik, mint Aba-Novák Vilmos és Kovács Margit. (Sajnos bejutnom nem sikerült, csak az üvegen keresztül készítettem egy képet.)

A templom előtt oszlop áll, annak emlékére, hogy Mindszenty József bíboros érsek innen indította 1946. május 5-én az első engesztelő zarándoklatot.

A parkban álló szobrok kiválasztására próbáltam koncepciót keresni, de valószínűleg nincs, így kerülhetett egy helyre Beethoven fehér márvány szobra (Horvay János), Hüvelyk Matyi egy kút tetején (Telcs Ede) és a Tiroli vadászezred emlékműve (Kisfaludi Strobl Zsigmond).

És meglepetésként még itt van Eugenio Espejo, a haladó szellemű equadori politikus, természettudós és orvos. Az eredeti szobor Quito város ajándéka volt, azonban 1997-ben lába kelt, 2001-ben pótolták.

Igazán jól sikerült a Városmajor, köszönjük, II. József! (Bár sajnos a park ma már elsősorban nem a budai tisztviselők, hanem a hajléktalanok örömét és kényelmét szolgálja, akik ottjártamkor a fűben sziesztáztak...)

Sokan Budapestről nem pusztán kedvtelésből írnak, mint én, hanem kellő professzionalizmussal is. Az ő könyveik nélkül ez a blog sem létezne.

Íme felfedem a legfőbb forrásaimat - hátha másnak is kedve támad elmélyedni egy-egy témában.

(Remélem, a "budapestes" könytáram, és így ez a poszt is gyarapodni fog idővel.)

Az abszolút kedvenc: Török András: Nagy Budapest Könyv - azaz szinte minden, amit tudni kell a 125 éves metropolis teljes körű élvezetéhez, elsősorban nem budapestiek részére (Corvina, Budapest, 1998)

Sajnos sehol nem kapható, a Szabó Ervin könyvtárból viszont még az enyém másfél hónapig (utána más barangolhatja be vele a pesti és budai ajánlott útvonalakat). Nem útikönyv, hanem kulturális útikalauz, élvezeti kézikönyv, ösztönző, megmozgató és végtelenül szórakoztató.

Viszont ami jó hír, hogy hamarosan megjelenik egy átdolgozott változat, a céldátum június 4., természetesen már előjegyeztem...

Update: Enyém a könyv! Ízlelgetem, mint egy jóféle aszút, sok-sok örömet lelek benne.

Az alapos: Somorjai Ferenc: Budapest (Panoráma, Budapest, 2008) Nincs olyan eldugott zuga Budapestnek, amire ez a könyv ne térne ki, ezért precíz és megbízható útitársnak bizonyul. Sajnos cserébe kicsit nehézkes, és nehezen tudok mit kezdeni az olyan mondatokkal, mint "a középrizalit hajlított vonalú sátortetejének idomvégződése az ún. nagyszentmiklósi kincs stilizált bikafejmotívumát formázza".

Az elmélyülésre alkalmasak: Budapesti kultúrtörténeti séták c. sorozat. Eddig sajnos csak két rész kapható. Az első az Andrássy úton visz végig, a másik egy egészen különleges szemszögből az ötödik kerületben, a régi pesti városfal mentén. Egyszerre szórakoztató és nagyon alapos munkák. Remélem, már dolgoznak valahol a sorozat további elemein.

A történeti: Bart István (szerk.): Budapest krónikája (Corvina, Budapest, 2007). A főváros a kezdetektől napjainkig, rengeteg adattal, képpel, korabeli leírásokkal. Nemcsak az épületek, utak, terek régmúlt napjait hozza vissza, hanem vele együtt a fővárosban élők mindennapjait, a nagyvárosi problémékat, a választásokat, a hirdetéseket, az adórendszert, a közlekedést, a színházi előadásokat és még sorolhatnám. Fájóan hiányzik viszont a tárgymutató, amely a keresést (és e blog írását) megkönnyítené.

Kávéházas: Szentes Éva - Hargittay Emil: Irodalmi kávéházak Pesten és Budán (Universitas, 1998). Igazi csemege, a kávéházi nyomkeresésem alapja. Nemcsak a kávéházak lexikonszerű összegyűjtése, hanem a kávéházakkal kapcsolatos irodalmi szemelvények tárháza. Mindenkinek ajánlom egy fekete mellé!

Végül néhány hasznos honlap:

www.budapestcity.org

www.muemlekem.hu

www.szoborlap.hu

www.fortepan.hu

Tizenegy éve legalább hetente egyszer elmegyek e tábla előtt, és most láttam meg először. A Nyugati téri villamosmegálló peronján hirdeti a felirat, hogy innen indult az első villamos, egészen a Király utcáig. A megállók a következők voltak: Nyugati, Szondi utca, Oktogon, Oktogon II., Király utca.

A lő- és gőzvontatású járművek mellett óriási újdonság volt a villamosvasút, amely a földalatti vezetékekről kapta az áramot. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa ugyanis a felsővezetéket nem ítélte a városképbe illőnek... A kocsikat az előző évi bécsi világkiállításon vette a város. Az első útról így tudósítanak a lapok: "Ma délelött egymásután ide-oda siklottak a takaros kocsik a sok meghívott vendéggel, a közlekedési minisztérium, a közmunkatanács és a fővárosi képviselőtestület tagjaival."

A villamos legnagyobb engedélyezett sebessége 10 km/h volt, az Andrássy úti kereszteződésnél pedig lovas rendőrőrszem gondoskodott a sebesség betartatásáról.

A mai Nádor utca, Báthory utca, Hold utca és Bank utca négyszögét a 19. század végéig a "Neugebäude", az Újépület uralta. A II. József uralkodása alatt épült kaszárnya akkor vált a gyűlölet célpontjává, amikor egyik négyszögletű kis udvarán, éppen ott, ahol ma az örökmécses áll, agyonlőtték gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt.

Az épület lebontása 1871-től állandóan napirenden volt, de a többség úgy tartotta, hogy nehezebb lerombolni, mint Karthágót. Végül 1897-ben kezdődött meg a bontás. A telkeket 30 évi adómentességgel együtt árulták, így akarták érdekeltté tenni a vevőket abban, hogy azonnal építkezzenek.

A tér környékén az utcák egyfajta történelmi jóvátételként 1848-49-es honvédtábornokok neveit viselik: Vécsey, Aulich, Perczel Mór, Kiss Ernő, Nagysándor József.

Az építészeti kialakítás nem lett egységes, mert a szecesszió ekkor még nem vált elég közkeletűvé, különösen nem a nagy építtetők között. Három kiemelkedő art nouveau alkotást azonban meg kell említeni.

A legismertebb a Lechner Ödön és Baumgarten Sándor által tervezett és építtetett Posta-takarékpénztár (Hold u. 4.).

Ez Lechner magyaros stíluskeresésének és a szecesszió hazai kezdetének legszebb példája. "Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz" - mondta és írta Lechner.

Az épület legnagyobb látványossága mindenképpen a zöld, sárga, kék és barna, hatszögű cserepekből kirakott tető, mely elbújik a főfalak tetejét szegélyező sárga majolikahullámok mögött. A tetőn népi hímzésekből ismerős virágok, angyalszárnyak, török turbánok, pikkelyes sárkányfarok-végek sorakoznak, középen pedig az ún. nagyszentmiklósi kincs stilizált bikafejmotívuma.

Persze ezt rendesen csak távolabbról, mondjuk a Nagysándor József utcából láthatjuk meg legalább valamennyire. Állítólag egy tanítványa ezt kérdezte Lechnertől: "Mester, kinek készítette a tetődíszeket, amikor nem is látszanak a járdáról?" Az építész így válaszolt: "A madarak látják."

A Bedő-ház (Honvéd utca 3.) Vidor Emil remekműve. Ma a Magyar Szecesszió Háza működik benne, múzeummal és kávézóval.

Budapest első szecessziós épületei közé tartozik a Kőrössy Albert tervezte Walkó-ház (Aulich u. 3.). A négyemeletes épület voltaképpen családi háznak épült: a nevet adó miniszternek és családja tagjainak, minden szinten egy-egy - nyolcszobás - lakással. Nyolcféle állat számolható meg a homlokzaton: béka, kígyó, gyík, mókus, méh, bagoly, páva, meg valamilyen másik madár a fiókáival. És kukorica, sokféle lián, férfi- és női fej, meg egy szépséges piros ruhás leány.

A városi ember mára kicsit túltelítődött a különböző színű, nagyságú, feliratú táblák és hirdetések tömkelegével. Így történik, hogy néha már csak átsiklik a szemünk egy-egy különlegesebb, netalán megmosolyogtató látnivalón. Ebben a sorozatban néhány ilyen véletlen felfedezés következik majd. Íme az első, stílusosan az Alkotmány utcából.

Szeretem a temetőket. Tudom, kicsit furcsa rajongás - de valami csodálatosat él meg ezeken a helyeken az ember, és most elsősorban nem a hangulatra, az elmúlás (és a feltámadás) döbbenetes közelségére gondolok, hanem amit ezek a helyek kulturális szempontból nyújtanak.

Párizsban az egyik első utam a Pere Lachaise-be vezetett. A Fiumei úti Nemzeti Sírkert pedig sokkal szebb a Pere Lachaise-nél!

A legfőbb cél persze az örök, nagyszerű József Attila végső nyughelye volt.

A költőt először Balatonszárszón temették el 1937. december 5-én, 1942-ben került a Fiumei úti temető 35. parcellájába. 1959-ben áthelyezték a Munkásmozgami Pantheonba, majd 1994-ben került vissza korábbi nyughelyébe, ahol családja tagjaival együtt fekszik.

A síron utolsó verse: Íme hát megleltem hazámat...

Juhász Ferenc 1965-ben verset írt József Attila sírja címmel, amely hatalmas botrányt kavart, meg sem jelenhetett. Spiró György szerint "a magyar irodalom legnagyobb káromkodása". Néhány sor a csaknem tíz oldalas versfolyamból:

"(...) Mert neked más se jutott, te Egyetlenegyszer Egyetlenegy,
mint négymilliárd sírgödör, mint milliárdszor milliárd vonagló sírhely
minden létező szívében, sírodúl csak a Világegyetem, a billiárdszor
billiárd-gyökerű Lét foszló és merev, mozgó és puha, kocsonyás
és ásványi, növényi és állati szerelem-tej-gyökere gyökeredzik szívedben,
te Senki Proletár, a Mindenség nőtt ki szívedből, az Élet és Halál,
te Freud szívében gyökerező üszkös Rózsaszál, te legbátrabb
Bátor, te Gyáva, aki megadtad magad, mert nem tudtad összefogni
a szilánkos hasábokra hullt világ-kristályt és rádzuhantak
a világ-kristályhasábok s ott fekszel alattuk, mint ősjégben
a mammut, léted nem-rothadó bozontjával, szíved ametiszt agyarával,
mert eladtad magad a halálnak, feloldódtál mint kristálytömb
az életfolyadékban, s fölszálltak sóhajod búborék-lombú ágai véresen,
és mindenütt vagy és nem vagy sehol,

Mert hol keresselek, mert szomjazom nagyon, mert magam vagyok
és nincs italom, most kellenél, mint testvérnek a testvér,

mert kellene, hogy bántsál és szeressél, te harmincmilliárd
sejtből fölépült Szorongás, a Boldogság Húsvéti Sejttemploma,
mert kellene, hogy megüsselek, s nem-hervadó sebet üss utód-szívemen,
hogy ordíts velem, mint apjával a gyermek, mert az apák nem
futnak el a fiak elől és gyűlölöm azokat, akik elmenekülnek,
és hol keresselek mert szomjazom nagyon, és úgy eltikkadtam
a szomjúságtól, hogy már csak szőr vagyok, belül is csupa szőr és csont
és szemgolyó, ülök az Ének kopár szigetén és várlak, mint
hajótöröttek a nagy halat, akik léket vágnak a nagy halak testébe,
s nézik amíg megtelik lassan a seb-gödör mirígyváladékkal,
s szájuk bozontját a hal testébe mártva kiszürcsölik
a mirígynedveket, s nyelik porcellános gégével a hal levét,
hát hol vagy te Hal, te Megváltás Hala, hogy szívedbe léket
vágjak, s kihörböljem szíved olajos, büdös levét, hogy
elmúljon tőlem megpróbáltatásom szörnnyel-hemzsegő éjszakája, (...)"

Most jövök rá, hogy szinte semmit nem tudok Pilinszkyről. Ez egyrész annak róható fel, hogy a 20. század második felének irodalmáig már nem értünk el a középiskolai tanulmányok során. De otthon sem hallottam soha a nevét, verseit emlegetni, talán mert katolikus költőként olyan távol áll a kálvinista szellemtől.

A Hajós utca 1. szám, Pilinszky utolsó lakóhelye most kíváncsivá tesz, milyen lehetett ez a mindig komoly, komor (boldogtalan?) férfi, vajon nevét miért tartják számon a legnagyobbak között.

A harmadik emeleten lakott a költő 1981-ben bekövetkezett haláláig nagynénjeivel.  A két idős hölgy nem tudott egymással kijönni (az egyik eredendően nyomott volt, a másik agyérelmeszesedéses). Összekapásaik hevében minduntalan betörtettek Pilinszky szobájába, és követelték, tegyen köztük igazságot. Nem éppen ideális állapot ez egy költőnek (sem).

A ház falán emléktábla:

Nem hosszas méltatás, rangok és címek felsorolása, csak ennyi: "költő". Lehet-e ettől nagyobbat, szebbet mondani valakiről?

A verseit olvasva arra jutok, hogy talán nem a katolikusság és az irodalomtanítás hiányosságai okozhatják a megmagyarázhatatlan távolságot, hanem a jellemek különbsége. Nekem hiányzik valami a soraiból: a derű. Persze erre van magyarázat, de még nem szeretném megérteni.

Végül álljon most itt egy korántsem derűs, de nagyszerű verse:

Azt hiszem

A Károlyi-kert 1928-ig a Károlyi család fallal körülkerített magánkertje volt. A kortársak feljegyzése szerint gróf Károlyi György "e piciny oáz" ölén szereti reggelijét elkölteni, "éldelvén az üde illatot, mely a regg harmatjában fürdött".

A külföldieknek tulajdonképpen szerencséjük van. Útikönyvvel a kézben az ember olyan helyekre is betéved, ahová az "őslakosok" nem.

Hallottam arról, hogy felújították a Párisi Nagyáruházat, és sokszor elrohantam már a homlokzata előtt, amikor éppen az Operaházba igyekeztem - természetesen késésben.

Most aztán egy hirtelen jött gondolatra - és a "Hogyan váljunk őslakosból turistává?" projekt keretében - bemerészkedtem a színfalak mögé. Borzasztó csalódott voltam: egy teljesen modern könyváruházba értem, mozgólépcsővel a közepén, és még a máskor annyira vonzó betűrengeteg sem tudott megvigasztalni az esztétikai csalódásért.

De valami nem hagyott nyugodni, és a mozgólépcsőn felmentem az emeletre, ahol hirtelen elképesztő látvány tárult elém. Nagyjából ez:

Lotz Károly freskói alatt turisták iszogatják kissé döbbenten a kávéjukat!

Én persze megtorpantam a küszöbön, mert bár az ember egy ilyen helyen szívesebben adósítja el magát, mint máshol, de talán ahhoz járna egy Kosztolányi, Karinthy, Babits vagy Ady a szomszéd asztalnál... Viszont a belépés bátorságpróbája után kellemes csalódás: megfizethető a kávé.

Így aztán epertorta és café latte mellett élvezem a kávéházi hangulatot, hallgatom a mellettem lévő asztalnál a nyugatosok helyett három angol kamasz Budapest-élményeit, és próbálom kideríteni, hogy kerülhetett ide ez a hely.

Miután a mai Rákóczi úton lévő üzlete egy kirakattűzben leégett, Goldberger Sámuel megvette a Terézvárosi Kaszinó épületét, s mivel ez annyira rossz állapotban volt, az átépítés helyett inkább lebontotta, és új áruházat építtett. A régi kaszinóból csak a Lotz Károly freskóival díszített báltermet hagyta meg - így e freskók alatt válogathattak a középosztály asszonyai Goldberger árukészletéből. "Hölgyek öröme" - de nem mindegyiké, állítólag az eladólányok igen rossz körülmények között dolgoztak itt. A 20. század ezt az épületet sem kímélte, ezért különösen hálásak lehetünk, hogy - ha csak egy terem erejéig is - visszanyerte régi pompáját, nem csak a hölgyek örömére.

Vannak épületek Budapesten, amelyek nappal lenyűgöznek, de éjszaka félek tőlük. A Toldy Ferenc Gimnázium ilyen.

Az épületet 1859-ben fejezték be, Petschnig János tervezte neogót stílusban.

Iskola a lovagvárban - ez az iskola fennállásának 150. évfordulójára írt monográfia címe (Buzinkay Géza történész kötete). És csakugyan, mintha egy elvarázsolt lovagvárról lenne szó, nem egy iskoláról.

1920-ban vette fel a Főreáltanoda Toldy Ferencnek, "a magyar irodalomtörténet-írás atyjának" nevét. (Toldy szülőháza egykoron az épülettel szemben, a mai Toldy Ferenc utca túloldalán állt, az utcát pedig már halála után róla nevezték el.)

Sajnos az első világháborúban elpusztult a több mint négyszáz növényfajtának otthont adó botanikus kert.

Az iskoláról én először Antall József kapcsán hallottam, aki történelmet tanított itt. Az iskola falán tábla emlékeztet a miniszterelnökre.

Végül álljon itt egy szubjektív felsorolás a híres "toldysokról": Aba Novák Vilmos, Csók István, Hauszmann Alajos, Horthy István, Nagy Boldizsár, Petrovics Emil, Széchenyi Zsigmond.

A budai reformátusok 1885 tavaszán gyűjtést rendeztek leendő templomuk javára. Az ügynek megnyerték többek között a miniszterelnök feleségének, Tisza Kálmánné gróf Degenfeld-Schomburg Ilona pártoló jóindulatát, aki azután befolyását felhasználva, közéleti személyiségek bevonásával sorsjátékot, jótékonysági- és felolvasó esteket, hangversenyeket, operaelőadásokat szervezett. Az egyik ilyen előadást követően 500 forintot adományozott a templomalap céljára a császár-király, Ferenc József. Közben a leendő templom telekügyében nem született megállapodás a fővárossal. Az egyháztanács 1888-ban az akkori Fazekas teret választotta ki helyszínül és kérvényezte ennek jóváhagyását a fővárostól. A kiszemelt helyszínre a főváros azonban előbb vásárcsarnokot majd színházat szándékozott építtetni. Nem értett egyet a javasolt helyszínnel a budai hívek egy része sem. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa nyilatkozatát meg nem várva, a főváros 1889. június 19-i ülésén a következő feltételek közlésével döntött: a Fazekas téri telken megépülhet a templom, de paplak nélkül, az épület legyen monumentális, öt éven belül meg kell kezdeni az építkezést, és a tér építkezésre igénybe nem vett telekrészét parkosítani kell. Az egyháztanács terv- és költségvetés készítésére 1890-ben nyílt pályázatot írt ki, benyújtási határidőként 1892. január 1-jét jelölte meg. A kiírás szerint a templomot román, gótikus vagy "egyszerű renaissance stylben" kell megtervezni. Megszabták, hogy a fűthető és hatszáz ember befogadására alkalmas épület keltsen ünnepélyes hatást, vegye figyelembe a protestáns templomok jellegét, fenntartása ne legyen költséges, a karzaton orgona elhelyezése szükséges, tartozzon hozzá sekrestye és az összes költség ne haladja meg a 90-100 ezer forintot. A bíráló bizottság Pecz Samu "Pentagon" jeligéjű tervdokumentációját találta kivitelezésre alkalmasnak. Így kezdődött el a Szilágyi Dezső téri templom építése.

A 65 méter magas torony csúcsára a 17 méteres villámhárító rudat az aranyozott szélkakassal a toronysisakot megkoronázó kőrózsára "feltűzve" 1895. június 8. és 10. között helyezték fel. Pecz Samunak nem volt szerencséje a kakassal, noha bízott annak műkristályból készült szeme örökké való csillogásában, de a szem már az első évben megvakult a város kormától-füstjétől, de az is lehetséges, hogy a kristály egyszerűen kiesett a helyéből. Mind az üveggolyók, mind a műkristály alkalmazása Pecz Samu ötlete volt. 1896. március 29-én, Virágvasárnap iktatták be tisztségébe az első lelkészt a templom avatási ceremóniája keretében.

Két nevezetes házasság köttetett a templomban. Boncza Berta és Ady Endre 1915. március 27-én a délelőtti órákban, a Városházán Bárczy István polgármester-anyakönyvvezető, majd nem sokkal déli tizenkét óra előtt a Szilágyi Dezső téri templomban Haypál Benő lelkész előtt kötött házasságot. Ady Endrét ugyancsak Haypál Benő temette el. Vitéz Nagybányai Horthy István, a MÁVAG főmérnök-vezérigazgató helyettese és Edelsheim Gyulai Ilona grófnő 1940. április 26-án kötött polgári házasságot. Az egyházi esküvőre egy nappal később került sor, a szertartást dr. Ravasz László püspök vezette.

(A templomról részletesebb leírást ad: http://www.templom.hu/phpwcms/index.php?id=14,584,0,0,1,0)

Az építőmester, Pecz Samu szobra a templom mögött áll.

Szerelmes vagyok Párizsba. Reggel felkelek, és fizikai fájdalmat okoz, hogy nem ott élek. Sokat gyötrődöm ezen, mert itt a családom, az életem, de ott a szívem. De ma hirtelen feléledt egy érzés: tíz évvel ezelőtt, amikor egy szabolcsi kis faluban éldegéltem, ugyanilyen vágyakozást éreztem Budapest iránt. Most pedig itt élek! Hogyan felejthettem el, hogy ennyire szerencsés vagyok?!

Pár hete jártam Párizsban. Nem turistaként, hanem párizsiként: sétáltam, kávéházban reggeliztem, sziesztáztam a parkokban, kutattam az antikváriumokban. Most pedig áthat az érzés: mindezt itthon is meg tudnám tenni.

Ezért születik most ez a blog, hogy ösztönözzön arra, hogy bejárjam a várost, mindent megtudjak róla, megismerjem a titkait, az ismeretlen arcait, vele éljek és ne csak benne. Egy próbát megér, hogy kitöltsem a Párizs keltette űrt. Meglátjuk.