Szerelmem, Budapest

Szerelmem, Budapest

Budapesten aztán ne dörmögjetek!

2013. augusztus 04. - Szerelmem, Budapest

Le sem tagadhatom, hogy mennyire vonzódom a köztéri szobrokhoz. Különösen szeretem azokat, amelyek számomra példaértékű életművel rendelkező személyeket ábrázolnak (például Sztehlo Gábort), amelyek valamilyen koncepcióba rendezhetőek (például a Ferenc József által ajándékozott tíz szobor) vagy amelyek egészen mást tanítanak a történelemről, mint azt alkotóik elképzelték (ahogy a Stadionok szoborparkja).

Ma mégis megtaláltam az eddigi legkedvesebb budapesti szobrot, igaz, először a turistáskodásom alatt gps-koordinátákra volt szükségem a felleléséhez. Pedig az 1936-ban készült szobor először egy kiemelt helyet kapott: a Margit-híd budai hídfőjénél, az akkor még felszínen lévő HÉV-megállóval szemben állt a Germanus Gyula-parkban. Ebből az időszakból származik a fortepan képe:

Igen, egy mackószoborról van szó. De nem akármilyenről! Maugsch Gyula alkotása a HÉV-aluljáró építésekor, 1970-ben került át a Várhegy oldalába, az Európa ligetbe.

Talán Mackó Muki és Róka Misi jobban is érzik magukat itt, a bozótosban. Mert hogy őket, a máramarosi erdőbirtokos és méztermelő, mézesbödönt cipelő medvét és barátját, az éppen egy gágogó libát szorongató rókát ábrázolja az alkotás, Sebők Zsigmond gyermekmeséinek hősét. 

Sebők Zsigmond (1861-1916) jogot kezdett tanulni, de aztán rádöbbent, hogy újságíróként és íróként nagyobb örömet tud okozni az embereknek (ismerős...), így aztán abbahagyta az egyetemet, és hírlapírónak csapott fel.

1884-ben Szegedre került, és ez megváltoztatta az életét, megismerkedett ugyanis a magyar gyermekirodalom akkori császárával, Pósa Lajossal, aki rávette Sebőköt, hogy írjon az Én Újságomba. Így aztán a volt jurátus gyerekeknek kezdett el mesélni, főleg állatmeséket. Később Benedek Elekkel egy másik gyermekújságot alapított, a Jó Pajtást. Ekkorra azonban már elismert író volt, tagjává választotta a Petőfi Társaság, a Dugonics Társaság és a Kisfaludy Társaság is.

Bár számos novelláskötet, életrajzot is írt, az igazi sikert mackótörténetei hozták el számára, amelyeket 1902-ben kezdett el írni. Ezek főhőse a szoborról ismert Mackó Muki, akinek szenvedélye az utazás. 1912-ben aztán Sebők rájött, hogy valami hangzatos név kellene a főhősnek, és Mackó úr egyforintos okmánybélyeggel ellátott kérelmet nyújtott be, hogy belügyminisztériumi engedéllyel Dörmögő Dömötörre változtassa a nevét.

A mackótörténetek sikere annak is köszönhető, hogy nem hagyományos állatmesékről van szó. Egyrészt mivel Mackó úr folyton utazik és mesél, így aztán a 8-12 éves célközönség játékosan tanulhatta meg Magyarország földrajzát, történelmét és néprajzát. Másrészt a hősök nemcsak térben, hanem időben is az olvasókhoz kötődtek: a millenniumi láz utáni ország lakosságához.

Mackó Mukit és Róka Misit már ismerjük, de ott van még Hörpentő sógor, a rokonai nyakán élő medve, Birka Jeremiás, a módos állattenyésztő, Malac Misi, a pesti rikkancsfiú – mindannyian igyekeznek jó magyar emberek lenni.

Mackó úr, aki először a millenniumi ünnepségre utazott Budapestre, a vonatban azt tanácsolja unokaöccsének és unokahúgának, Zebulonnak és Dorkának: „Budapesten azután ne dörmögjetek, nehogy észrevegyék, hogy medvék vagytok!” Az Irodalmi Lexikon szerint ez is korrajz, a sváb és zsidó gyerekeket intették így, hogy nehogy sváb vagy zsidó módra beszéljenek.

Mackó úr alias Dörmögő Dömötör lelkes hazafi, és a történeteket egyébként is áthatja némi bájos hazafiaskodás. Már a korabeli felnőtt olvasók is mosolyoghattak magukban, hiszen azért ezekben a mesékben van bújtatott irónia is. Ma még megmosolyogtatóbb olvasni a történeteket.

Csak kettő a kedvenc motívumaim közül. Az egyik, amikor az F. L. K., vagyis a Ferencvárosi Labdarúgó Klub derék csapata búsan ül az asztal körül, mert a Windsor csapat megüzente, hogy meglátogatja őket egy barátságos mérkőzésre, és éppen most ficamította ki a legjobb csatározójuk a bokáját. Ki más menthetné meg őket, mint Mackó úr? (Most is jól jönne egy Mackó úr a magyar focinak...)

A másik: A mackó uraknak télen nem kell elemózsia, hiszen a telet alvással töltik, és ilyenkor a mackó-iskola ajtajára is kiakasztják ezt a hirdetést: 

A nemzeti alvás ideje alatt 
szünetel a tanítás. Jó éjszakát!

 

(Akinek kedve támadt az olvasáshoz, a Magyar Elektronikus Könyvtárat böngéssze.) 

Helyszín

I. Európa liget

Forrás

Sebők Zsigmond. In: Magyar Irodalmi Lexikon.

http://www.geocaching.com/seek/cache_details.aspx?guid=fd23e863-9d57-46ad-94bf-750bbe202efc

Róna Tibor: Budapesti kirándulóhelyek (Panoráma Kiadó, 1960) 

Hűtlenkedem

Egyszerűen nem tudok választani közülük. Nem én vagyok az egyetlen, aki így van ezzel. Ady is azt írja: "Itt halok meg, nem a Dunánál." Szepsi Csombor Márton pedig megszakadó szívvel vesz búcsút Párizstól: "Bizony az egész ezideigvaló bujdosásomat és annak terhét ez egy város el­felejtette vala velem, oly igen, hogy mint szinte szerelmes hazámból kelletett viszontag innen kijőnöm."

Hasonlóan érzek én is, és kicsit hatalmába kerített a félelem, hogy hiába a Budapest iránti mérhetetlen rajongás, az édes Párizs elhagyását megint végtelen levertség kíséri majd. De ahogy ez a blog is a Párizs keltette űr betöltésének vágyából született, úgy most egy másik ötlet fogant meg bennem, mely preventív kezelése a hazatérési depressziónak. Mi más lehetne egy ilyen kettős szerelmet egybeforrasztó terv, mint a régmúlt magyarjai által a Szajna partján hagyott nyomok felkutatása?! A hasonló tudathasadásos állapotban szenvedők e kutatás eredményeit a szajnaszentmihályi beszámolóban olvashatják majd folyamatosan, a Párizst hűvös távolságtartással fürkésző, bizalmatlan olvasóknak pedig íme néhány kép bizonyítékul. 

Akiket pedig csak Budapest hoz tűzbe, azoknak nem kell sokáig várniuk e blog hasábjain a következő izgalmas pesti mesére... 

Fogolymentők, katonák, egy bútorgyáros és a kastély szelleme, Elza

Kevés titokzatosabb helyet ismerek Budapesten, mint a Kiscelli Kastély.

Már a neve is furcsa, pedig csak az osztrák Mariazell „magyarosításáról” van szó, és ha az Nagycell, akkor ez már csak Kiscell lehet. Óbuda ura, Zichy Péter buzgón rótta a zarándokutakat, és az egyik ilyen úton azt vette a fejébe, hogy ő bizony megszerzi a csodatevő Mária-kegyszobor másolatát – megsokszorozva a csodát. Az elképzelést tett követte, kápolnát építtetett a kiscelli dombon, valahol északra a mai kastély területétől.

Később a birtok ura fia, Zichy Miklós lett, aki tárgyalásokat folytatott a trinitárius renddel, hogy valamelyik birtokán kolostort alapít nekik. A trinitárius rend fő tevékenysége a hadifoglyok kiváltása volt, ebben az időben a török hadifogságból. Ezt elsősorban adományok gyűjtésével érték el, de a rend szabályzata szerint, ha szükséges volt, önmagukat is fel kellett áldozniuk, és a hadifogolyért cserébe saját szabadságukat adni oda.

Kapóra jött nekik, hogy addigra a csodatevő Mária-kegyszobor már zarándokok hadát vonzotta Kiscellre, így aztán rávették Zichyt, hogy a kolostor és templom ott épüljön meg, biztosítva a bőséges adományforrást. 1744-ben meg is kezdődött a kolostor építése, 1747-ben pedig a templom alapkövét is letették.

1760-ban pedig a kegyszobort átvitték a kápolnából a kész templomba.

De nem sokáig élvezhették a fehér ruhás barátok Kiscell védettségét. 1783-ban a rend is áldozatul esett II. József elképzeléseinek: betiltották a működését, a rendelet hivatalos indokolása szerint azért, mert a bécsi rendházban lefolytatott vizsgálat alkalmával kiderült, hogy a befolyt pénzekkel nem egészen helyesen jártak el, és a legnagyobb rendetlenséget találták a kolostor belső gazdálkodásában és a szerzetesi életmódjában. Így aztán a kiscelli kolostor is bezárta kapuit, a berendezési tárgyait – a templom bútoraival együtt – elárverezték. Ekkor került a Mária-szobor az óbudai templomba, a szószék Solymárra és így tovább.

Azért találtak funkciót az épületeknek: az Esterházy gyalogezred laktanyájává alakították. A templomtér azonban így már túl nagynak bizonyult, így a belsejét négy szintre osztották, a tornyokat pedig visszabontották. Zichy Miklós halhatatlanságba vetett reménye is itt vallott csúfos végét, a templomban álló síremlékét lebontották.

Aztán az épület néha hadifoglyok elszállásolására, néha katonai ruharaktárként, hadikórházként, hadastyánok menhelyeként szolgált, a 19. század végén pedig szükséglakásokat alakítottak ki benne.

A hadkincstár már nagyon szeretett volna megszabadulni az egyre romló állapotú épülettől, és ez kapóra jött a bútorgyáros, „lakberendezési vállalkozó” Schmidt Miksának, aki hatalmas vagyonát különleges ingatlanok, szőnyegek, festmények, bútorok vásárlására fordította. 1910-ben megvásárolta az épületet, és megkezdte kastéllyá alakítását.

Az az ötlete támadt, hogy megvásárol egy bontásra ítélt bécsi palotát, az egykori Haditanács épületét és az ugyancsak lebontott bécsi Alser laktanya kapuit, és ezeket beépíti a kiscelli épület homlokzatába. Ma is ezeken a kapukon lehet bejutni az épületbe.

A kastély egy részét bemutatóteremként használta a lakberendező cége termékeihez, az egykori templombelsőben pedig elhelyezte nem kicsi magángyűjteményét.

Ő hozatta el Pest legelső kiépített Duna-partszakaszáról az öntöttvas sárkányt is, hogy a kastély bejáratát őrizze.

Egy ilyen gazdag úrnak szerető is dukál, és a szerelem egy orfeumi táncosnőcske képében köszöntött be Schmidt Miksa életében. Turcsán Elza – akit a nagysikerű kapcsolatai miatt Mágnás Elzaként emlegettek – nemes termetű, de borzasztóan buta lány volt, ráadásul kiállhatatlan természetű, aki a cselédekkel sem bánt kesztyűs kézzel. Nem csoda, hogy a komornája, Kóbori Róza, és annak szeretője, Nick Gusztáv 1914 egy hűvös éjjelén megölte őt, holtestét egy kosárba tették, és lecipelték a Dunához. Mellesleg elemeltek 20000 korona értékű ékszert is. Mindkettőjüket kötél általi halálra ítélte a Kúria.

Schmidt Miksa a kastély közelében temette el szerelmét, a templomtérben pedig emlékkápolnát állított neki. A gyermekeket a múlt században még azzal ijesztgették, hogy Elza szelleme ma is visszajár a kastélyba. 

Schmidt Miksa 21 évvel élte túl Elzáját, végrendeletében pedig a kastélyt, a környező parkot és a műgyűjteményt a fővárosra hagyta azzal a kikötéssel, hogy a parkot gyerekek számára közparkká, az épületet pedig múzeummá alakítsák.

A főváros persze elfogadta a hagyatékot, az épületben azonban az addig a városligeti kiállítási pavilonban lévő Fővárosi Múzeum gyűjteményét helyezte el. A gyűjtemény kicsomagolására már nem volt idő, közbeszólt a háború, és az épület meg is rongálódott a harcokban.

Az első kiscelli várostörténeti kiállítás csak 1948-ban nyitott meg.

Ma is múzeumként működik, Budapest-rajongóknak kötelező, hiszen visszavisz kicsit a város múltjába, ezenkívül a képtárában számos értékes kép fellelhető, a kastélyban bolyongani pedig külön élmény. Én csak itt-ott botlottam egy-egy teremőrbe, Elza nálam nem jelentkezett.

Helyszín

III. Kiscelli utca 108.

Források

Trinitáriusok. In: Magyar Katolikus Lexikon.

Kiscelli templom és kolostor. In: Budapest Lexikon.

Kiscelli Múzeum története. http://www.kiscellimuzeum.hu/muzeumtortenet

http://hvg.hu/kultura/20110723_krimiseta_var_gyilkossag_majlath_gyorgy

Schmidt Miksa. In: Magyar Életrajzi Lexikon

Archív képek: egykor.hu, huszadikszazad.hu

Égi csodák és földi örömök

Néhány napja a figaro.postr blogon Haydn Teremtés című oratóriumáról volt egy bejegyzés. Egy barát küldte a linket, nocsak, várostörténeti érdekesség, utána kellene járni. Íme az idézet: „A teremtés oratórium ősbemutatója 1798-ban volt Bécsben, Bécsen kívül pedig Budán mutatták be először 1800. március 8-án. Az esemény rendkívüli volt: nem sokkal korábban házasodott össze József nádor és Alekszandra Pavlovna Romanova (I. Pál orosz cár lánya), és az ifjú feleség ezzel a koncerttel kívánta meglepni a nádort 24. születésnapján. Az oratóriumot maga Haydn celebrálta a Budai Palota dísztermében. Haydn műve, melyet annak idején Alkotásnak fordítottak magyarra, olyan népszerű lett nálunk, hogy egy budai városi palota falára domborművet készítettek a tiszteletére. A mai Déli pályaudvarral szemben lévő házat 1814-ben lebontották, de a kapuja felett egykor elhelyezett dombormű ma is látható a Kiscelli Múzeumban. A teremtés aktusa van megörökítve rajta a kékre festett földgolyóval. Nem sokan tudják, hogy erről – azaz közvetve Haydn művéről – kapta nevét az a két utca, amelyre a sarkon álló palota nézett: az Alkotás és a Kékgolyó utca.”

Lenyűgöző történet, csakhogy valami nagyon nem stimmel benne. Lássuk a pontos változatot!

A mai Magyar jakobinusok tere 5. számú ház helyén, a Déli pályaudvarral szemben 1775-ben a Németországból Budára települt Falk család földszintes házat emelt, melyhez ekkor lényegében még a fél hegyoldal hozzá tartozott.

A család azonban az 1830-as években kihalt, és a házat árverésen Heinrich lovassági kapitány szerezte meg. Ő már pompásabb épületről álmodott, ezért emeletet húzatott a házra, a homlokzatra pedig egy domborművet rendelt, amely a földet megteremtő Istent ábrázolja. Csak valószínűsíthető, hogy ez valóban összefüggött az 1800. március 8-ai koncerttel, amikor Haydn maga vezényelte Teremtés című oratóriumát a nádornak születésnapi ajándékul, amelyet a friss asszonyka rendelt neki (arról nem szól a fáma, hogy örült-e az ifjú férj ennek a figyelmességnek, vagy csendesen bóbiskolt az este folyamán).

Ma már nincs meg a ház, amelynek udvarán fúrták egyébként az első fővárosi artézi-kutat. 1936-ban lebontották, de a domborművet a bontáskor gondos kezek megmentették, és ma a Kiscelli Múzeumban megtekinthető.

A németajkú budai polgárok a házat Schöpfungshaus-nak, azaz Teremtés-háznak hívták. Amikor aztán a magyarosítás hevében az utca nevét lefordították, azt tévesen nem teremtésnek, hanem alkotásnak nevezték el. Az utca neve folytán így ma már kevesek gondolnak arra, ahogy az Úristen a teremtés minden napjának végén megállapítja: amit teremtett, úgy jó.

Szigeti László az Új Emberben megjelent cikkben arról ír, hogy így az Alkotás utca „teológiailag korrekt” lett, hiszen a Teremtő a szemnek láthatatlan...

Ha viszont figyelmesen megnézzük a fenti domborművet, látjuk, hogy azon aztán földgömbnek nyoma sincs. A Kékgolyó utca nevének eredetét tehát máshol kell keresnünk.

Az elnevezés egy vendégfogadó nevéből ered, amely a Városmajor utca és a Kék Golyó utca sarkán a 18. századtól csillapította az arra járók éhségét és szomjúságát, sarkán pedig egy nagy kőgolyó volt befalazva. A kék golyó mint szimbólum Németalföldről került hozzánk, és egy bőrerszény leegyszerűsített mását jelentette, ami pedig a sörkimérésekre, illetve az ehhez kapcsolódó királyi adóztatási jogra utalt. Egy ilyen cégért találunk a Kiscelli Múzeum gyűjteményében. (A Kék Golyó még ma is bevett kocsmanév mind magyar, mind német nyelvterületen.) 

A vendéglő 1904-ig állt itt. Helyén ma az OTP Társasház magasodik 1960 óta.

Az utcanév eredetére ma már csak egy tűzzománc tábla emlékeztet a ház előtt (1971, Stefániai Edit).

Így hát a valóság az, hogy a két egymásba torkolló utca neveinek egyike az égi csodákra, a másik meg nagyon is a földi örömökre utal. Micsoda nagyszerűen sokszínű város ez!

Helyszín

XII. Magyar jakobinusok tere 5., Alkotás utca, Kék Golyó utca 1.

Forrás

http://www.hegyvidekujsag.eu/archivum/archivum-2011-marcius-29/titokzatos-kek-golyo

http://www.hegyvidekujsag.eu/archivum/archivum-2009-xxxix/teremtes-hazbol-alkotas

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2006.04.16/1103.html

Engedd meg, hogy menyasszonyomnak tekintselek! – Attila nyomában 9.

Csúnyácska ház a Margit körúton.

Korbl Róza házvezetőnő és Mayer Gergely földműves háza helyére építették fel a Vajda Andor és Vajda Pál tervezte bérházat 1929-ben.

Semmi különleges.

Csak hát... a lépcsőket Attila lába koptatta. Nyomában egy asszony járt, Szántó Judit.

Igaz, a kétszobás, negyedik emeleti lakást eredetileg nővérével, Etussal bérelték ki, amikor szegedi, bécsi és párizsi diákévei után Attila hazatért szülővárosába.

A Margit körúti lakásról így ír József Jolán: „Attila a Teleki téren vett magának egy íróasztalt. Nagyon büszke volt íróasztalára és könyveire. Könyvespolcán rengeteg szótár sorakozott egymás mellett; még eszperantó szótára is volt. Finnül tanult most, eredetiben szerette volna olvasni a Kalevalát. (...) Rengeteget olvasott. íróasztalán ott sorakoztak Schopenhauer, Du Bos, Taine, Hegel, Freud, Marx, Nietzsche, Stekel, Labria, Regnier, Kautsky könyvei."

Attila ebben az időszakban nagyon aktív volt a munkásmozgalomban, és ennek köszönhette, hogy megismerhette Szántó Juditot, az elvált esernyőkészítőnőt, aki a szavalóművészként szolgálta a mozgalom ügyét.

Megismerkedésüket így írja le Fodor András:

„1930 őszén baloldali értelmiségieknek tart előadást a Körúton, amikor a késve jövők közt megakad tekintete egy nyúlánk, simára fésült hajú, szőke, zöld szemű nőn. Még előadás közben rámutat az emelvényről: „Maga pedig várjon meg!” Juditot, az esernyőgyári munkásnőt – ki mellesleg műkedvelő előadóművészként József Attila verseit is szavalta már – éppen az iránta való érdeklődés vitte oda. Amikor leérnek az utcára, a férfi egymás után három kérést intéz hozzá: „Engedje meg, hogy tegezzem!” ... „Engedd meg, hogy beléd karoljak!” ... „Engedd meg, hogy menyasszonyomnak tekintselek!” Mások is vannak körülöttük, élcelődnek rajtuk. Aztán a pár magára marad. Szótlanul járkálnak a hűvös estében. „Holnap találkozunk” – búcsúzik Attila. A megbeszélt idő előtt öt perccel mindketten ott vannak a Nyugati pályaudvar előtti járdaszigeten, ebből értik meg, hogy kölcsönösen fontosak egymásnak. Nincs pénzük ahhoz, hogy kávéházba üljenek beszélgetni. Sétálnak, de a Duna-parton fúj a szél. Attilának mentőötlete támad: „A Nyugati pályaudvaron nagyon szép plüssfotelok vannak a II. osztályú váróteremben. Megfizetjük a 20 fillért, s várjuk a vonatot, ami elvisz minket sehová...” Éjfélkor onnét is távozniuk kell. Átmennek a horkolástól, gyereksírástól hagos, izzadságszagtól fülledt harmadosztályú váróterembe.”

Ott kérdezte meg Attila Judittól, hogy „Tudnál-e velem élni?”. Judit igent mondott, és nemsokára odaköltözött a Margit körúti lakásba, hogy aztán Attila támasza, élet- és elvtársa legyen hat éven át.

Jolán így jellemezte - nyilván a nővér nézőpontjából kicsit elfogultan -  a kapcsolatot : „Judit szerette Attilát és szerette a verseket. Dolgozott, robotolt, verekedett Attiláért, de kopott retiküljében hordta volt férjének fényképét. Néha megmutatta: Nézd, milyen szép férfi. Milyen intelligens homloka van. Milyen szája… Attila túlfűtött heve égig lobogott. Szerelmes csodálattal csüngött asszonyán. Judit tudta, hogy Attila nagy költő. És azt akarta, hogy nagyon nagy költő legyen. Mindent megtett érte. Kilincselt szerkesztőségekben. Sírt és könyörgött. Elhelyezte verseit, szóba állt gyűlölt emberekkel. Egész nap dolgozott, s munkája után otthon mosott és vasalt, hogy tiszta inge legyen másnap Attilának.” 

(Megértem.)

Mivel a lakbér magas, 1932-ben továbbköltöztek egy kisebb lakásba, a Székely Bertalan utcába, így azt, hogy hogyan alakult Attila és Judit kapcsolata, majd Judit élete Attila halála után, közös életük következő állomásánál tudjuk majd meg...

De előlegként álljon azért itt néhány sokat sejtető sor, amit Judit ihletett:

Arcodon könnyed ott ragadt

kicsike kezed megdagadt 

kicsim ne búsulj tartsd magad 

azért hogy rongyoskodsz velem 

szövetség ez s nem szerelem…

Helyszín

II. kerület, Margit körút 46.

Forrás

Tasi József: József Attila könyvtára

Fodor András: Így élt József Attila. Móra Könyvkiadó, 1980.

http://urbface.com/budapest

http://www.litera.hu/hirek/szanto-judit-naplo-es-visszaemlekezes

Hogyha elpihent a gép, miért ne tornáznál?

Dolgozó, elég a porból,
Jöjj velünk, hív a friss tavaszi lég!
Vedd ki részed minden sportból, dolgozó, hisz a pálya is tiéd!
Hogyha elpihent a gép, mért ne tornáznál, miért ne boxolnál, miért ne birkóznál?
Még a lelked is üdébb, hogyha úszkálnál, tarts velünk hát, sporttárs!
Repülj golyó, repülj gerely és szállj messze el!
Szaladj, ugorj ember, hogyha kell!
Munkára, harcra kész és merész minden jó
Dolgozó, sportoló.
Dolgozó elég a porból,
Jöjj velünk, hív a friss tavaszi lég!

Hol is lehetnénk máshol, mint az ötvenes években? A dal pedig (ami ezen a felvételen 0:34-től hallható) a „Munkára, Harcra Kész!” mozgalom indulója.

Az MHK-t szovjet mintára 1949-ben hozták létre, a tömegsport népszerűsítésére. Az első ötéves terv keretében másfél millió sportoló bekapcsolódását várták az akciótól, ami korcsoportok szerint meghatározott szintek elérését írta elő a résztvevő munkásoknak és parasztoknak, a dolgozó és tanuló ifjúságnak. Alapvetően az atlétikára és a természetjárásra építettek, de szerepet kaptak a mezeifutó bajnokságok, a tornabemutatók, a mezítlábas focibajnokságok. Az MHK próbái futásból, kislabda-dobásból, távol- és magasugrásból, súlylökésből, húzódzkodásból, kerékpározásból, városokban úszásból és akadályfutásból állt. A szintek korcsoportos bontásban voltak megadva, és a korcsoporton belül 3 fokozatot különböztettek meg, amelyeket különböző jelvényekkel jutalmaztak.

Az ún. MHK-próbákon 1951 és 1954 között évente 320—520 ezren vettek részt, írja Romsics Ignác.

Hamar bebizonyosodott azonban, hogy a statisztikák nem mutatnak túl jól, mivel hiába mentek el a próbákra a fiatalok, de rendszeres testmozgást nem végeztek, így aztán nem születtek igazi sportteljesítmények. Mi volt a megoldás? Kozmetikázták a statisztikákat, 1955-ben pedig új szabályzattal próbálták csökkenti a bürokráciát. Aztán jött ’56, és elsodorta az egész mozgalmat, próbástól, jelvényestől.

A mozgalom ihlette meg Budapest egyetlen „nem-bekerített” szoborparkjának megálmodóit. Látogató nem, csak néhány futó és egy napozó idős hölgy tűnt fel a bokáig érő fűben a Puskás Ferenc Stadion és a Papp László Sportaréna közötti területen fekvő parkban, melyben sétálva az ember pillanatok alatt visszarepül az időben.

1953-ban adták át a Népstadiont, ami akkor a világ egyik legtöbb férőhelyes sportlétesítménye volt (akkor is olimpiáról álmodtak, hiába). Ekkor kezdték el kialakítani a „dromoszt”, ami az ókori görögöknél a győztes hadsereg bevonulására szolgált, itt pedig a Népstadionba tóduló tömegek és az ünnepelt sportolók útját határozta volna meg.

A terv világos volt: a két oldalon 8-8, háromalakos szoborcsoport, amely kifejezi, hogy a dolgozó és tanuló ifjúság munkára és harcra kész, de közben sportol és kikapcsolódik is, hiszen vidám dolog a szocializmus. Így az alkotások egyszerre szolgálták a gyönyörködtetés és az oktatás célját.

Az utolsó szobrok csak 1958-ra lettek készen, amikor a téma már nem volt olyan aktuális, ráadásul az útvonalat sohasem használták bevonulásra, így aztán a szobrok már évtizedek óta árválkodnak a kiégett fű között.

Nézzük sorban a szocialista realizmus eme kiváló példáit! Az aréna tövében kezdjük a sporttal, mint témával.  

Egy meghatározhatatlan labdajátékot játszik három lány, a kompozíció a Röplabdázók címet kapta (1957, Herczeg Klára – Varga László), de valahogy nem hasonlítanak a mozdulatok.

 

Stafétafutókat (1958, Erdei Dezső – László Péter) viszonylag ritkán látunk szobrokon, és talán ez a legérdekesebb az alkotások közül, mert annyira mozgásban van.

 

Persze a Birkózók (1953, Antal Károly) is különleges, bár én elsőre azt gondoltam, hogy valaki elájult, és ápolják. (Nyilván még mindig a múltkori, Fiumei úti domborművek hatása alatt vagyok.)

 

Miért ne boxolnál? Az Ökölvívók (1958, Búza Barna) modellje – mindkét küzdő félnek – Szája Mátyás szentendrei tornatanár volt, a mackóruhás férfi pedig maga a szobrász. A mozdulatokhoz a tippet maga Papp László olimpiai bajnokunk adta.

 

Ehhez képest könnyed és légies témát hoz a Tornászlányok (1958, Győri Dezső), bár meg kell állapítanunk, hogy az akkori sportolónők aligha hasonlítanak a mai, kislánytestű (és – korú) olimpikonokra.

 

Hogyan maradhatna ki éppen a foci? A Labdarúgókat látva (1958, Mikus Sándor) mindannyiunk szíve hevesebben kezd verni, hisz lelki szemeink előtt megjelennek az Aranycsapat megismételhetetlen (?) sikerei.

 

És végül ebben a témában ott van a természetjárás (Természetjárók, 1958, Beck András). Ahogy a kozterkep.hu kiváló műlapjának szerzője találóan megállapítja, a kompozíció azt sugallja: „Aki még túrázni se megy a brigáddal, arra végképp ferde szemmel néznek.”

 

Sinkó Katalin tanulmányában arra mutat rá, hogy ezek a szobrok nem az emberi test, hanem a szocializmus dicséretét zengik, így aztán a sportolók is nyakig felöltöztetve vannak ábrázolva, nem antik módra, aktként. „A sztálinizmust sajátos, kispolgári prüdéria lengi át.”

Munkára, harcra fel! A munkát a mezőgazdaság, az ipar és az értelmiség hármasa jeleníti meg. A Mezőgazdasági brigádban (1956, Kocsis András) a gumicsizmás agrármérnök magyarázza a legújabb termelési technikákat a parasztoknak, akik mintha kicsit kétkedve hallgatnák.

 

Még aggasztóbb a Szerelőbrigád (1957, Olcsai Kiss Zoltán), mert a munkásfiú még ímmel-ámmal odafigyel a szocializmus építéséről vizionáló főmérnökre, a munkáslány azonban egyfolytában a munkásfiút bámulja. A nők már csak ilyenek, még ha overallba is bújtatják őket.

 

A Főiskolások (1954, Ungvári Lajos) csakis vizsgaidőszaki jelenetet ábrázolhat, még az ötvenes években sem tudom elképzelni, hogy állnak a hallgatók a folyosón, és tankönyvvel a kezükben hevesen vitatkoznak valamilyen tudományos kérdésen. (A saját hallgatóim természetesen mindig kivételek.)

 

De dolgozó népünk harcra is kész! A Néphadsereg tagjai kiválóan képzettek, legyen szó akár gránátvetésről (1955, Tar István), akár szuronyvívásról (1958, Várady Sándor).

 

A szocializmus boldog hétköznapjait idézi fel a többi kompozíció. Akkor még tudtak kulturáltan szórakozni, nem volt Éjjel-nappal Budapest, facebook és számítógépes játékok. Helyette énekeltek (Éneklő fiatalok, 1953, Makrisz Agamemnon), táncoltak (Népi táncosok, 1956, Szabó Iván), felvonultak (Felvonulók, 1954, Kerényi Jenő) vagy ...

 

A negyedik szoborcsoport gondolkozóba ejt, azt olvasom, hogy a címe Lovacskázás (1955, Somogyi József), hát, ez kicsit extrémnek tűnik, de valószínűleg a békés-boldog családi életet, a gyerekekkel történő időtöltést hívatott kifejezni.

Tanulságos időutazásunk végére értünk, már csak a portás bácsival való beszélgetés van hátra. Szerintem úttörőként még ő is sorakozott itt valamikor a tornaversenyre készülve, de most megerősíti, az a hír járja, hogy az új, csillogó-villogú nemzeti stadion éppen itt emelkedik majd, így hát a szobroknak valószínűleg mennie kell. Kár lenne, az én generációmnak ez már inkább történelem, és azzal, hogy szinte karikatúraként emlékeztet arra a korra, többet megtanít az „átkosról”, mint sok-sok tankönyv.

 

Ha a kedves olvasók között van olyan, aki nem ilyen zöldfülű, mint én, és vannak személyes élményei a szoborparkról vagy a "Munkára, Harcra Kész!" mozgalomról, nagyon örülnék, ha megosztaná velem a történetét a szerelmembudapest@gmail.com címen.

Irodalmi kávéházak 8. – Terminus

Halálkávéházak. Így hívták azokat a pályaudvarok közelében működő vendéglátóipari egységeket, ahol az első világháború idején a családok fájdalmas búcsút vehettek a frontra induló férfiaktól. Ezek a kávéházak még a kötelező záróra alól is felmentést kaptak.

A Teréz körút és a Podmaniczky utca sarkán álló Terminus története azonban ettől sokkal korábban és vidámabban kezdődik. 1865-ben alapította Hambalek kávés, majd egymást váltogatták a tulajdonosok. Hanusz Béla rendkívül fantáziadúsan az utcáról Podmaniczky-nek nevezte el a kávéházat. Őt követte Sztancsu József, Klauber József pedig 1908-ban lett a kávéház boldog tulajdonosa, és az ő ötlete volt a Terminus név. Ezen az egykor.hu-n található képen azonban még a saját nevén szerepel, úgy látszik, be kellett látnia, hogy a pályaudvar közelében őgyelgő polgároknak nem igazán volt vonzó a „Klauber József kávéháza” cégér.

Csendes, szolid helynek számított a Terminus, megfordultak itt magas állású köztisztviselők, ügyvédek, bírák, a Pestre látogató megyei urak, főispánok, polgármesterek.

De azért jártak ide bohémabb alkatú férfiak is: újságírók, az Operaház művészei, a Vígszínház színészei, no meg az elmaradhatatlan írók, többek között Heltai Jenő is. A Terminus – ha a kávéházak képesek lennének erre – minden bizonnyal Molnár Ferencre lenne a legbüszkébb.

Nyilván nem azért, amit Molnár a kávéházakról összeírt a Pesti Naplóban: „Ezek ölték meg a közizlést, a család és a nő tiszteletét, a házi szennyes titokban tartásának szép szokását. Tovább is lehet menni: ezek ölték meg az otthon, a home szeretetét, amelyből a mélyebb emberi érzés annyit táplálkozik, ezek ölik a tanulás vágyát az emberekben, sőt művészeink igen nagy részében ezek ölték meg az elmélyedést, ezek csináltak az íróinkból routinier-kat, a festőinkből üzletembereket, a színészeinkből szerepbörziánereket.”

Ennek ellenére ő szorgosan látogatta ezeket a káros intézményeket, és a Terminusban egy egész darabot írt, a márványasztalon, A hattyút. Molnár ezzel a letűnt kor szereplőin élcelődő vígjátékkal tért vissza a színpadra 1920 decemberében, de a régi sikereknek már csak az árnyékához hasonlított a fogadtatása. Csekély vigasz lehetne Molnárnak, ha tudná, hogy a darabjából Hollywoodban 1956-ban Grace Kelly főszereplésével filmet forgattak. A színésznő, aki a hercegnő szerepét kapta, a filmben már egy igazi gyémántgyűrűt hordott: amit III. Rainier monacoi hercegtől (egy igazi hercegtől) kapott eljegyzésükre. A film bemutatóját az esküvőjük idejére időzítették.

Hát, a Terminus további története nem ilyen mesés. Az első világháborúban betöltött szomorú szerepére már utaltunk. Az európai vérengzést követően a régi hírhedt zajos éjszakáknak nyoma veszett. Semmi rendbontás, razzia.

Aztán 1943. április 9-én rövid hír jelent meg az Esti Kurirban: „Ma délelőtt tizenegy órakor hatósági eljárással megszűnt a Terminus kávéház”. Történt ugyanis, hogy Gergely József Aladár a kávéház kisajátítását kérte saját részre. Ő valószínűleg egy notórius igénylő és pereskedő volt, számos helyiséget próbált már ekkor kiigényelni, és ha nem ment, pereskedett, feljelentéseket gyártott, mindenféle bűncselekmények elkövetésével vádolta ellenfeleit. De a Terminusnál sikerrel járt. Hogy mire használta ezután a helyiséget, azt még Saly Noémi, a kávéház-kutatás nagyasszonya sem tudta kideríteni.

1990-ben még Terminus néven kezdett itt egy étterem és kávéház működni, de ma már ennek is hűlt helye. Persze az sem kizárt, hogy a Sarki Spájzban is írnak írók darabokat hercegnőkről.

Üvegházban elrejtőzni

Szomorú, szürke kockaház a pompás V. kerület közepén. Mesél.

Nem volt mindig ilyen szürke az épület, ami a Weiss család megrendelésére, Kozma Lajos tervei szerint épült 1934-ben, Pollack Mihály régi házának alapjaira, hogy ifjabb Weiss Gyula építőipari üvegáru-nagykereskedésének helyet adjon. Az építész tervei alapján minden itt kapható üvegféleségből beépítettek valamennyit a házba. Innen kapta az egykor a homlokzaton is ékeskedő nevet: Üvegház.

Ma már nem látható sajnos a pompás üveghomlokzat, és csak a kiválasztottak, a ház lakói tudhatják, hogy mi maradt meg az üveglépcsőkből, korlátokból, színes üvegcsempékből, amelyek a ház belsejét díszítik. Ez a kisfilm tökéletesen rekonstruálja, hogyan nézhetett ki a ház az üvegkereskedés idején. A közönséges halandónak csak szomorú részletek maradnak.

A zsidó tulajdonos nem sokáig élvezhette az új üzletet, hamarosan eltiltották a hivatása gyakorlásától. De nemsokára az épület új funkciót kapott. 1944. június 26-án a kormány a nemzetközi nyomás hatására áldását adta mintegy 7000 magyar zsidó kivándorlására, a legnagyobb kvótát a semleges Svájc kapta. Az utasok névsorának összeállítása Carl Lutz konzul feladata lett, aki épp a Weiss cég üresen álló irodáját szemelte ki, így itt nyílhatott meg a Svájci Nagykövetség Idegenérdek-képviseletének Kivándorlási Osztálya. Innentől kezdve az épület semleges területté vált, és itt működhetett az iroda, ahol Lutz konzul irányításával személyre szóló, később csoportos útleveleket állítottak ki, amelyek felmutatóit békén hagyták a nyilasok, és tulajdonosaik az első adandó alkalommal útnak indulhattak, hogy elhagyják a rémséges Magyar Királyságot. Itt egy részlet az egyik kollektív útlevélből:

62 000 ember életét mentette így meg a svájci diplomata, aki szenvedélyes fotósként maga fotózta a ház előtt tülekedő embereket – mert hát hamar híre ment a szabadság útjának.

Egy visszaemlékező így ír: „Emberek ezrei, talán tízezrei álltak a Vadász utca 29. számú ház bejárata előtt, valamikor az egész Vadász utcát elfoglalva és annak forgalmát lehetetlenné téve, hogy megkapják a védlevelet. Nagyon sokan, vagy legtöbben tulajdonképpen életüket tették kockára, mert olyan órákban is eljártak, amikor zsidóknak tilos volt a kijárás és sokszor csillag nélkül álltak a kapu előtt.”

Lutz önmagáról készítette legismertebb képét is, melyen elegáns öltönyben ül egy fürdőkád peremén, rezidenciája kiégett romhalmazának közepén.

A menlevelek gyártása mellett azonban az épület egy másik funkciót is ellátott: menedéket nyújtott több mint kétezer embernek. Hogyan fért el kétezer ember ekkora helyen? Hogyan lehet elrejtőzni egy üvegházban? A viszonylagos biztonság elviselhetővé tette a szűkös életet is. Volt, hogy beosztották, hogy éjszaka ki fekszik a fal melletti priccseken, a többiek a konyhában dalolva szórakoztatták egymást, míg sorra kerülhetnek. A pincétől a padlásig mindenütt menekültek húzódtak meg, akiknek mindennapi életét a cionista mozgalom aktivistái próbálták elviselhetővé tenni.

Mindez nem maradhatott sokáig titokban. Weissné így ír: „Állandó rettegésben éltünk, mert hiszen csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a ház nemcsak követség, hanem tömegek búvóhelye. A sok kijáró ember közül sokan lebuktak, a hatóságok figyelme csakhamar a követség épületére terelődött.”

1944. december 31-én egy nyilas különítmény géppisztolyok sortüze és kézigránátok dobálása közben behatolt az épületbe, a támadásnak három halottja és tizenhét sebesült áldozata volt, valamilyen csoda folytán viszont az utcára felsorakoztatott tömeget az elhurcolástól meg tudták menteni. A nyilasok azonban másnap visszatértek, és elhurcolták Weiss Arthurt, az Üvegház vezetőjét, és végeztek vele. Ő már nem érhette meg, ahogy 1945. január 18-án több mint kétezer ember felszabadult az Üvegházban.

A ház falán ma tábla emlékeztet Weiss Arthurra. Szomorú magyar valóság, hogy az első, 1947-ben elhelyezett tábla eltűnt, majd az 1993-ban elhelyezett újat is leverték, ma töredékei az emlékszobában láthatók.

2002-ben avatták fel az új bronztáblát.

És mi lett Carl Lutzcal, aki mielőtt Pesten mentett volna zsidókat, Palesztinából mentette ki a németeket? Sokkal több embert mentett meg, mint amennyire engedélye volt, a svájci hatóságok megfeddték hatáskör-túllépéséért, hazájába visszatérve megrovással és megalázó vizsgálatokkal fogadták. Amikor meg szerette volna tekinteni azokat a kollektív útleveleket, amivel emberek ezreit mentette meg a biztos haláltól, kérését így utasították el:

„... Ön ilyen igazolópapírok kiállítására hivatali minőségében nem volt jogosult; lévén, hogy az Ön által vezetett külérdekeltségi részleg kiállíthatott ugyan védleveleket a megvédendőnek vélt személyek számára, ezek a papírok azonban semmi módon nem számíthattak svájci útlevélnek, még vízumnak sem, így Ön hatásköri túllépést követett el.”

Svájc hivatalosan csak 1958-ban ismerte el, hogy Carl Lutz nagy szolgálatot tett az emberiségnek. 1964-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igazai közé emelte (ahogy az általam csodált Sztehlo Gábort is), 1975-ben hunyt el Bernben.

Amikor kifelé jövünk, már nem is szürke és szomorú a ház, vakító fénnyel homályosítja el a szomszédos palotákat...

(Az emlékszoba hétfő kivételével minden nap 13-16 óráig tart nyitva, honlapja: www.uveghaz.org.)

Dolgozni veszélyes

Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság Fiumei úti székháza önmagában is megérne egy bejegyzést, nemcsak szép az épület, de izgalmas is.

Az egykori Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár palotája 1911-13-ban épült, késő szecessziós stílusban, Komor Marcell, Jakab Dezső és Sós Aladár tervei alapján. A kötelező öregségi, rokkantsági, árvasági és özvegységi biztosítás bevezetése miatt szűknek bizonyult épületet Jakab Dezső tervei szerint, 1930-1933 között új traktussal és egy felhőkarcolószerű, tizennyolc emeletes toronnyal bővítették. Így nézett ki:

Ez volt az egyetlen megvalósult budapesti felhőkarcoló, ami aztán arra a szomorú sorsra jutott, hogy felső emeleteit a hatvanas években le kellett bontani, a bauxitbeton ugyanis porózussá vált.

Ma mégsem az épületről akarok írni. Ennek egyik oka, hogy idén benne volt a Százéves házak rendezvénysorozatban – amiről én természetesen a szobafogság miatt lemaradtam -, így több blogon nagyszerű, fényképes bejegyzéseket olvashatunk (ld. pl. Anita belső fotóit). A másik ok, hogy nem az épület vonzott oda, hanem annak domborművei. Ráday Mihály Jelenetek a pesti utcán könyvét nemrég szereztem meg, és a képeket lapozgatva botlottam ezekbe a nem mindennapi épületdíszekbe. De kezdjük a kevésbé izgalmasabb szobrokkal, amelyek különböző foglalkozásokat allegorizálnak. A toronyaljon a Téglahordó nő, az Öntőmunkás és a Kőfaragó – mind Lányi Dezső alkotása.

 A jobb oldali kaput Petri Lajos Ifjúmunkás szobra díszíti, aki egy kovácsinas, kezében kalapáccsal, másik keze alatt az üllővel. 

A főhomlokzat bal oldalát Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrai díszítik, név szerint Gyógyszerészet, Hügeia, Munkás, ez utóbbi látható a fotón.

De lássuk inkább a domborműveket, azok ugyanis – heroikus szobrokhoz szokott szemünknek szokatlanul – a dolgozó, néha henyélő emberre leselkedő számtalan veszélyforrásra hívják fel a figyelmet.

A dolgozó ember élete csupa veszély. Ott van a témák között a veszélyes munka...

... a részegség

... a nyomdai baleset

... az építési baleset

... az áramütés

... a szállítás közbeni baleset

... a vasöntödei baleset

... és a bányaszerencsétlenség.

Néhány foglalkozásnál nem annyira egyértelmű a veszély - vagy ezek lennének a biztonságos, ajánlott szakmák?

Nem történik baj a hentesmunkánál...

... az ácsmesterség gyakorlása során

... a malomiparban

... a faiparban

... az agyagiparban

... és a bőrgyártásban.

Mindenesetre a frízekről azt is megtudjuk, hogy minden bajra van megoldás! Ott van a kezelés...

... a biztosítás 

... a segélyezés

... a mentőautós mentés 

... a gyermekgyógyítás

... és hát a kihagyhatatlan gyógyfürdő. 

Mi ebből a tanulság? Vasárnap éjjel, egy újabb munkahétre készülve annyit szűrtem le mindebből, hogy dolgozni igazán veszélyes. (Mivel a blogot mindkét főnököm olvassa, a kedvükért egy B-verziós tanulsággal is készültem: gyakrabban kellene gyógyfürdőbe járni.)

Frida Háza, avagy férfiörömök a Magyar utcában

Átlagos lakóháznak tűnik ez az 1878-ban épült, eklektikus stílusú épület, amely előtt a jurátusok nap mint nap elbandukolnak az egyetem és a metrómegálló között. Azt is gondolhatnánk, hogy az egyetlen érdekessége, hogy hátsó tűzfalába – a szomszédos házakhoz hasonlóan – beépítették a pesti városfal egy szakaszát.

A ház története azonban ennél sokkal nagyobb izgalmakat is rejteget: 1926-ig itt működött ugyanis Pest legelitebb és legdrágább luxusbordélya. A Maison Frida (pest szólással: mezonfrida) nemcsak nyilvánosház volt, hanem a testi szerelem szentélye. „A legszebb, nemileg-szakmailag kitenyésztett nők legrafináltabb, legigényesebb kínálatát nyújtotta. ... Némi malíciával, pesti humorral, ez az intézmény olyan szilárd és nélkülözhetetlen volt, mint a Polgármesteri Hivatal, az Elektromos Művek, a Köztisztasági Hivatal, a Vöröskereszt, a Mentőszolgálat. Csak tekintélyesebb volt, konszolidáltabb, a vagyon állt mögötte, a tőke, az ipar, a főnemesség, a kereskedelem urai. És nem ritkán reverendájukat levetve, előkelő egyházi férfiak is a látogatók közé tartoztak.” – írja Vajda Sándor. Szabó Lőrinc pedig, aki gyakran megfordult itt, egyik házbeli estéjére így emlékszik: „Felizgatott az orfeumi kiruccanás, meglátogattam Renée-t. Gyalázatosan kéjelegtünk. Úgy találta, hogy én sokkal változatosabb pózokat tudok, mint ő. Fantázia kérdése.”

De nem csak ilyen arcpirító kalandoknak adott otthon a Maison Frida, hiszen lehetett itt ebédet és szállást is kapni, szalonja pedig szórakoztató szerepet játszott, így aztán a ház még a korabeli útikönyvekben is megjelent, mint afféle pesti látványosság.

E fülledt erotikus levegő 1926-ig lengte be a Magyar utcát, ekkor ugyanis betiltották a nyilvánosházakat, és az épület némileg visszafogottabb formában, garniszállóként működött tovább.

1946-ban itt alakult meg a budapesti József Attila Népi Kollégium, melynek tagja volt többek között Juhász Ferenc és Nemes Nagy Ágnes.

Aztán 1948-ban Gobbi Hilda fogta magát, és átvállalta a nyugdíjintézet feladatkörét: szervezésében felavatták az öreg színészek Jászai Mariról elnevezett otthonát a volt nyilvánosházban.

A szobákat egy-egy adományozó antik bútoraival rendezték be, a nevek között ott volt Dinnyés Lajos miniszterelnök, Latabár Kálmán, Bajor Gizi és Honthy Hanna is. Gobbi Hilda jótékonysági esteket szervezett, hogy a költségeket előteremtse. 1951-ben aztán minden más után az otthont is állami tulajdonba vették.

Ma már öreg színészek helyett fiatal művészek és művészeti dolgozók számára biztosít átmeneti lakhatási lehetőséget.

A közös terekben Gobbi Hildára és Jászai Marira emlékeztető, megfakult képek fogadják a látogatót.

Azon tűnődöm, hogy mit hoz majd a következő évszázad ennek a háznak a történetében... Meg kicsit azon is, hogy azt vajon ki fogja megírni. Megírja-e majd valaki? Remélem.

Utolsó hétvége szobafogságban

Most még csak a bezárt ajtó mögött álmodozom a pesti éjszakákról (és nappalokról), de nemsokára újra nyakamba veszem a várost. Annyira várom! Addig is itt az álmodozáshoz egy összeállítás régi pesti dallamokból az egyik kedvenc Budapest-albumomról. A koncertjükön azt éreztem, hogy ha behunynám a szemem, rögtön egy omnibusz tetején találnám magam, nagy fehér kalapban, és éppen Jávor Pál hasonmása csapná nekem a szelet. Álmodozni lehet. Sőt, kötelező.

Akkora a szád

Ki nem hallotta otthon gyerekkorában a mondást: „ne feleselj, akkora a szád, mint a bécsi kapu”? Mondjuk nekem pont nem mondták soha, rendes kislány voltam többnyire. (Remélem, a szüleim is így emlékeznek...)

Pedig a Bécsi kapu nem is olyan nagy. És nem is bécsi. Az illúziók végleges lerombolására írom, hogy ráadásul nem is az eredeti, csak egy huszadik századi másolat. Ettől még érdekes. 

Egyrészt miért bécsi? A törökök hívták így, Becs kapuszu, azért, mert rajta keresztül lehetett ráfordulni a Bécsbe vezető útra. Azon gondolkoztam, hogy jó, hogy ez nem esett áldozatul a névváltozási hullámnak, mert fura lett volna Moszkva-kapunak hívni.  De a középkorban és a török korban több másik neve is volt, például a heti szokásos vásár miatt Szombat-kapunak, és a gettó közelsége miatt Zsidó-kapunak is hívták.

A belső kaput állítólag Toldi Miklós hatalmas méretű fegyverei díszítették, amiről persze a törökök azt mesélték, hogy az ő nemzeti hősük, Gürz Eljász emelgette annakidején a szokatlan nagyságú pajzsot és lándzsát.

1541-ben ugyanis a törökök ezen a kapun keresztül lepték el a Várat, miközben a főurak a szultán táborában időztek. Az Egri csillagokban, amit szívesen újraolvasnék, mert már teljesen elfelejtettem, Gárdonyi így írja le a magyarok döbbenetét:

„A menetben mozgolódás és zúgás támadt. Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a Várra bámult.Akkor nézett fel Gergely is. Hát lám, ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomban, tornyokon is. A kapuban pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén. - Elveszett Buda! - üvölti egy kísérteti hang. S tőle, mint az átszálló széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság. A fakezű Cecey üvöltött. Senki se felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még inkább átdermeszti egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze szálló hangon énekli: Allahu akbár... Ashadu anna la iláha ill Allah...”

Arról nem szól a történet, hogy ugyanezen a kapun távoztak-e, amikor 1686-ban Budavár felszabadult. A kapu a törököket túlélte, a 19. századi átépítést azonban nem, és 1896-ban lebontották.

Csak 1936-ban, Buda felszabadulásának 250. évfordulóján került a helyére az a kapu, amit jelenleg látunk. Tervezője Kismarty-Lechner Jenő volt, aki a kapu tetején a Bástya-sétány összekötő szakaszát alakította ki.

Sajnos a háború az újonnan épített kaput sem kímélte. 1945-ben így nézett ki (a fortepan képe alapján):

1936-ban került a kapu belső oldalára a Rohanó angyal, amely szintén a felszabaduló hősök emlékét hirdeti. Én azt hittem eddig, az angyalok tudnak repülni, de így is nagyon tetszik ez az erőtől duzzadó alak. Az mondjuk rejtély, hogy hová rohan a kettős kereszttel a kezében, valószínűleg viszi a jó hírt, hogy kiűzték a pogány törököket. Akkor még ugye nem volt facebook, hogy posztolja.

A talapzat felirata: ’REGIA EX SERVITUTE IN LIBERTATEM RESTITUTA A.D. MDCLXXXVI', hátul: 'Budavár felszabadításának 250. évfordulóján emelte a Székesfőváros'.

Az utca másik oldalán egy márványtábla emlékeztet az oszmán iga alóli felszabadítás során elesett hősökre. Vicces kedvű ismeretlen egy koponyát ábrázoló kőfaragvánnyal járult hozzá a turisták szórakoztatásához.

A bástyára vezető lépcsőfordulóban Buda domborműves címerével a háttérben egy rácsot látunk, azt olvasom, hogy mécsestartónak tervezte Ohmann, aki a szobrot is megálmodta. Sosem találtam volna ki, hogy mire való.

Egy másik táblán a felszabadulás 150. és 250. évfordulójának dátuma, ismétlés a tudás anyja.

A kinti oldalon pedig ugyanerre emlékeztet Kovács Margit kerámiája, 1977-ből.

Igazi történelmi lecke ez a bécsi kapu! De a lecke nekem mára véget ért, megkondulnak a harangok a téren lévő templom tornyában, az angyallal egy irányba, de kereszt nélkül és kicsit gyorsabban haladva rohanok, egyenesen a reggeli istentiszteletre.

Az első év

Hihetetlen, de éppen egy éve telepedtem le a számítógép elé, és róttam fel az első sorokat ide. Párizsról, szerelemről, Budapestről.

Felmerül a kérdés természetesen: elérte-e a blog az akkor kitűzött célt, betöltötte-e a Párizs keltette űrt? Rövid leszek: nem. A kísérlet hiábavaló, Párizst nem lehet csak úgy helyettesíteni... (Rohanok is hozzá nemsokára.)

De annyit turistáskodtam, láttam, olvastam, fotóztam, sétáltam, bámultam, örültem azóta ezen az édes Budapesten, és mára már olyan sokan olvassák és várják hétről hétre a történeteket, hogy mindenképpen megérte. Minél jobban megismerem a várost, annál több dologra leszek kíváncsi, és szinte végtelen a megírandó mesék sora. Ezért gondolom, hogy ez - mindenféle Párizzsal történő kicsapongás ellenére is - hosszú és mély, talán sírig tartó szerelem lesz.

Irodalmi kávéházak 7. – Három Holló

Khm, hát a Három Hollót irodalmi kávéháznak hívni nem enyhe eufémizmus. Irodalminak azért mégiscsak irodalmi, és mégsem nyitnék a kedvéért egy új sorozatot „Irodalmi kocsmák” címmel.

Mert hogy a Három Holló bizony kockásterítős, szivarfüstős kocsma volt. Igaz, kiváló helyen, az Andrássy úton, épp az Opera mellett. A finomabb ízlésű közönségnek ott volt szemben a Drechsler, a kapu másik oldalán pedig az Opera kávéház. Ezen a képen is inkább a fényűzű kávéház látszik, a kocsma alig.

Ady valahogy mégis itt érezte jól magát, 1905 és 1911 között kedvenc éjszakai tartózkodó helye volt. Ivott, írt, ivott.

A hely leírására ma Krúdy Gyulát hívom segítségül (köszönöm, Gyula!), aki Ady Endre éjszakái című művében így emlékezik:

„Milyen volt Ady Endre kocsmája, a Három Holló? Ma már a nyoma is eltűnt az Andrássy útról, mert ez a sorsa minden intézménynek, ha még egyszerű serház is, ahová a Szentek és Bolondok beteszik a lábukat. A Három Hollóhoz pedig bőven jártak az akkori pesti szentek, amikor az éjszakának amaz órái elkövetkeztek, mikor a szerkesztőségi szolgák végre seprőt vehettek a kezükbe. ...Ám újra, meg újra nyílik a Három Holló ajtaja, mint ez már régi szokásuk a kocsmai ajtóknak, amelyeket konok bánattal vagy illanó örömmel olajoznak. Belépkednek más barátok és tisztelők, akik az éjszaka e késői órájában sem térhetnek addig nyugovóra, amíg néhány költeménynek vagy valami hasonló haszontalanságnak az élettörténetét meg nem beszélték.

A púpos Löffelmann csárdás, az Andrássy út Quasimodója nem minden jóakarat nélkül figyeli a Holló hátulsó szobácskájában gyülekező társaságot, habár ez a sermérő név szerint és személyesen csak azokat az urakat és hölgyeket ismerte, akik a közeli Orfeum vagy a Folies Caprice lámpásai alatt találták meg élethivatásukat és masztix-, valamint rizsporszagot hoznak magukkal az ajtón át. Spitz-táncosnők tervezgetik itt egy sarokban legközelebbi moszkvai utazásukat, míg a másik asztalnál olyan művésznők nevelgetik a barna söritallal keblük terjedelmességét, akik elmúlt életükben talán már Irkutszkig is eljutottak, ilyenformán nem akarnak messzibbre utazni a Szerecsen utcánál. Más sarokban fetünedezik Patti, a pesti éjszaka bűvészmestere, akiről az a legenda járja, hogy már több mint százesztendős, ugyanezért parókáját is kénytelen gesztenyebarnára festetni. Amott öreg artisták sírják bele a habos kriglibe azokat a régi időket, amikor még biztosan tudták a trapézugrást és a késnyelést.”

Nemsokára megérkezik, akit annyira várunk, Ady:

„De végre jő - Ő. Hinnéd, hogy egy vidéki színész robban be az ajtón, akinek aznap némi sikere volt a kövér polgármesternénél... Máskor az ifjú Eugén Anyegin bundáját keresnéd rajta, amint szenvelegve jár mulatozásai után. - Lédával voltam, te Bolond! - harsogja legjobb barátja és lakótársa, Révész Béla fülébe, pedig Bélánk már régen leszokott arról, hogy szerelmének szemrehányásokat tegyen.

Csinos, vidékies úrfi. A kezét néznéd: olyan tiszta, mint egy fiatal szerzetesé, amelyet az imént mártott meg a szenteltvíztartóban. A haját vizsgálnád: ama sánta lord jutna eszedbe, aki költői ihletében átúszta a tengerszorost. A szemében egy ijedt, beteg gyermek félelme, akit elalvás előtt dajkája a kapufélfának támaszkodó öreg Halál kalandjaival mulattat - míg a másik pillanatban akár olyannak is láthatod szemét, mint egy mohó kalandorét, aki Nagyváradtól Párizsig minden gyönyört felhabzsolni, minden női testből való drágaságot magához ragadni óhajtana. Ó, ezek a fejedelmi szemek!”

Mit jelentett a Három Holló Adynak?

„...Hát lehetett ez a csárda akármilyen utolsó ebben a nagy országban: az igazi Ady mégis csak itt mutatta ki valódi arculatát, két barátja és egy analfabéta kocsmáros előtt, aki odáig, amíg Ady-verset nem olvasott: egyetlen költeményről sem tudott a világon a káromkodáson és a Miatyánkon kívül.”

Asztala néha valóságos Ady-szemináriummá alakult át, ahol Reinitz Béla komponálta a muzsikát verseihez. A zeneszerzéshez azonban meg kellett érteni a vers tartalmát, és néha heves vita keveredett író és zeneszerző között, amiben Reinitz rendszerint úgy torkollta le Adyt: „Maga nem érti ezt, uram!”

Hová tűnt a Három Holló? Az 1920-as években termeit az Opera kávéházhoz csatolták kártyaszobaként, ezzel története véget ért, majd hamarosan a kávéház is erre a sorsra jutott.

1937-ben emléktáblát helyeztek el az épületen, „Röpülj, hajóm” felirattal, ami Csorba Géza alkotása, aki sorozatban gyártotta az Ady-szobrokat abban az időben. 1956-ban a szovjetek az Oktogontól egy idős nőre lőttek ágyúval, aki a figyelmeztetések dacára át akart menni az úton. A domborművet találták el, ami akkor még a homlokzaton volt. Újra kellett faragni, valószínűleg ekkor került rá az ötágú csillag is. A ház felújításakor a dombormű a kapu alá került, tévesen azonban a bejárat bal oldalára, ahol az Opera kávéház volt.

A felirat: "E helyen volt a Három Holló vendéglő, gyakran ordult meg benne Ady Endre is, a megújuló magyar irodalom vezéralakja, a köréje csoportosult írók társaságában."

Az 1990-es évek végén a Goethe Intézet működtetett itt kávéházat, de aztán az Andrássy út luxusüzletek negyedévé vált, a magas bérleti díjak miatt el kellett költözniük. Így történt, hogy ahol Ady Endre itta éjszakánként a napi alkoholadagját, ott ma sokszámjegyű összegekért bundák és táskák gazdái lesznek taxiból kiszálló, üzletbe betipegő milliomos-csemeték.

Vajon ismerik-e ezeket a sorokat?

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

 Vajon ismerik-e ezeket a szemeket?

Valaki mondja meg, mi az a vonalozó intézet!

Édesanya megállapította a múltkor, hogy tényleg szerelmes vagyok Budapestbe, mert egyszerűen ahogy a szerelmesek nem veszik észre kedvesük rossz tulajdonságait, én sem látom meg a várossal kapcsolatos rossz dolgokat. És valóban: tátott szájjal bámulok málló vakolatú, piszkos, szürke házakat, mert egyszerűen látom, érzem a szépséget rajtuk valahogy.

Itt van ez a bérház például a Dessewffy utca 6. szám alatt. Ha valaki megáll előtte, az legfeljebb a cipőfűzőjét akarja bekötni, én meg egy fél óráig ácsorogtam a kapuban, közben lesve, be tudok-e jutni, hogy belülről is megcsodáljam.

Nyomokban még fel lehet ismerni a szecesszió nyomait ezen az 1908-ban, Ágoston Emil tervei alapján épült házon, bármily szörnyű is az állapota.

A homlokzatot két dombormű ékesíti, az egyik az ipart, a másik a művészetet jelképezi.

Szegény Művészettel jól elbántak ezzel a konvektor-szellőzővel!  (Jellemző, hogy nem az ipar járt így...)

A ház állapota belül is siralmas, pedig egy-egy részlet, színes üvegablak, faldísz még emlékeztet az egykori szépségre.

A legérdekesebbé a házat mégis a titkos feliratok teszik. Három feliratot olvashatunk a homlokzaton. Singer Adolf könyvkötészet, vonalozó intézet, üzleti könyvgyár.

No mármost a könyvkötészet világos. Üzleti könyvgyár – feltételezem, hogy ez a különböző üzleti könyvek, nyomtatványok előállítását takarja. De mi az a vonalozó intézet?!

Eddig azt hittem, nincs olyan kérdés, amelyre az ember az interneten nem kap választ. Hát erre nem kaptam, bármilyen jó barátom is a google. Aztán elmerészkedtem a könyvtárba, nyomdatechnikai szakkönyveket bújtam – semmi. Végső elkeseredésemben írtam az Óbudai Egyetem nyomdatechnikai tanszékének – a válasz: nem is hallottak ilyesmiről. Pedig kell, hogy legyen valami magyarázat. N. Kósa Judit azt írja Ráday Mihály Jelenetek a pesti utcán című könyvében, hogy az irodák könyökvédős, csiptetős hivatalnokainak készültek itt a piros és szürke vonalazású pénztárkönyvek. De mi az a vonalozás? Mit vonalaznak (vonaloznak?) és hogyan? Miben több ez, mint az üzleti könyvek gyártása? Hogy kell elképzelni? És miért intézet? Valaki mondja meg, mi az a vonalozó intézet! Annyira kíváncsi vagyok.

Update: Azt hiszem, elvesztettem a google-höz fűződő barátságomba vetett hitemet... Norkomment névre hallgató kedves olvasóm pillanatok alatt megtalálta a megoldást, ráadásul az egykor.hu oldalon, amit rendszerint én is használok, de most elfelejtettem. Tehát:

"A „vonalozó” ipar  akkoriban a könyvkötészethez kapcsolódott.  A különböző üzleti könyvek több oldalpáron   vagy lapon áthúzódó, sok rovatos, „rubrikás” táblázatainak vonal-illeszkedését a kötés előtt külön munkafolyamattal kellett biztosítani. Pontos illesztéssel az íveket egyenként, külön kellett hajtogatni és összerétegelni. Később a modern sajtó- és vonalazógépek a kifogástalanul pontos nyomtatványaikkal feleslegessé tették ezt a munkát."

Köszönöm!

Születésnapomra - Attila nyomában 8.

Abban biztosan hasonlítunk Attilával, hogy nagyon szeretjük a szülinapunkat. Ő legalább két verset írt április 11-én, az egyiket - "azámhazám" - valamennyien álmunkból fölkeltve is vissza tudnánk mondani. Kevesebben ismerik azt, amelyiket korábban, a 20. nagy napra írt, Április 11. a címe. Ebben így ír a megérkezéséről:

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.

Hogy jön ide az alkotmány? Ebben az időben ez a nap az Orsztrák-Magyar Monarchia magyaroknak szóló, törvényszentesítő ünnepe volt, mintegy március 15-e pótlására, iskolai szünnap.

Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.

Ma is áll a kicsikis deszka alkotmány, ahová érkezett "a kártyás munkásnak fiúként, s a szép, ifjú mosóasszonynak, ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, fejkendőbe kötözött gondnak".

Gát utca 3. – kopott, szomorú, nyomorúságos falak. Pedig a 20. század legnagyobb költője sírt fel e falak között először. A falon emléktábla, „nem én kiáltok”. 

Az udvarra viszont nem tudtam bejutni. A bejárati ajtón a következő felirat fogadott: 

Annyira szerettem volna legalább néhány udvari képet, hogy hogyan látom én azt, amit mások így láttak: 

Kétségbeesetten csengettem végig a lakókat – semmi válasz. Végül szörnyű gyanút fogtam: elkötöztetik a kiállítást, nem nyit ajtót senki, függönyök sincsenek az ablakon – elképzelhető lenne, hogy a kerület megújulásáért egy zseni szülőházával kellene drága árat fizetnünk?

Decemberben jártam ott, és azóta nem hagyott nyugodni a gondolat, végül a hét elején információt kértem a kiállítás igazgatójától, Losonczy Attilától. Egy nap sem kellett, és jött a megnyugtató válasz: a Gát utcai házat felújítják, így a Haller utcába csak átmenetileg költözik a kiállítás (1096 Bp. Haller u. 27. Megtekinthető hétköznap, bejelentkezés alapján, a 216 - 1300 telefonszámon). A felújítást követően a kiállítás visszakerül a Gát utcába, a régi helyére, egy teljesen új koncepcióval, nagyobb kiállítótérbe.

Azt remélem, hogy a 109. születésnapon már onnan írhatok majd.

A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.

Boldog születésnapot!

A tégla esete

Nem messze a Pontháztól egy majd ötméteres alak mutat a Dunára, vagy inkább előre, nézőpont kérdése. Ő Bem apó, mindannyiunk kedvenc általános iskolai szabadsághőse.

A Bem apó megnevezés áll a róla elnevezett tér (korábban Pálffy tér) közepén álló szobor talapzatán is. Alatta az erdélyi piski csatára utaló mondatok: „A hidat visszafoglalom vagy elesem. Előre magyar! Ha nincs híd, nincs haza.” Csak finoman súgjuk meg, hogy a legújabb kutatások szerint a második mondat valójában úgy hangzott el: „Ha híd elveszett, Erdély is elveszett!” A talapzatra faragott mondat mégiscsak drámaibb.

Alul a Bem szavára rohamra induló katonákat látjuk, március 15. közelsége miatt félig egy koszorúval eltakarva. Mindenesetre meggyőzte őket a biztatás, hiszen Piskinél győzelmet arattak, és ezzel egy időre majdnem egész Erdélyt megszerezték.

Később Vízaknánál már nem ment ilyen jól a dolog, a magyar csapatok vereséget szenvedtek. Ez nem akadályozta meg Petőfit, hogy „Négy nap dörgött az ágyu...” című versében így lelkendezzen:

Szerencse és az isten
Tölünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem
vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet.

Ez a néhány versszak került  a szobor hátuljára, oldalára pedig Bem csatái helyszínének felsorolása.

A szobor alakja is Petőfihez kötődik: az ő rajza alapján készítették a bronzszobrot. Bem egyszerű katonai kabátot visel, kard lóg az oldalán, egyik kezével parancsnokként előremutat, a másik viszont fel van kötve. Ez arra utal, amikor megsebesült: az ujját érte egy golyó. Bob Dent Mesélő szobrok című kiváló munkában (ami alapján e bejegyzés nagy része készült) azt a legendát írja le, miszerint Bem apó le sem szállt a lováról, miközben amputálták az ujját.

A szobor, amely 1934-ben készült, Istók János alkotása.

Hogy jutott eszébe valakinek éppen ekkor Bemnek szobrot állítani? Ott kell kezdenünk a történetet, ahol az általános iskolában abbahagytuk. Bem 1849-ben sikeresen elmenekült Magyarországról a mai Bulgária területére, török fennhatóság alá. Még az iszlám hitre is áttért, és a Murad pasa nevet vette fel. Katonai karrierje folytatódott, majd a szíriai Alappo kormányzója lett, és ott halt meg maláriában.

1929-ben a lengyel kormány hazaszállította a maradványait. Június 27-én a vonat megállt Budapesten, hogy az emberek leróhassák kegyeletüket a koporsónál, melyet a Nemzeti Múzeum előtt helyeztek el. Ekkor hozták létre a szoborállítás szervezőbizottságát, 1932-re összegyűlt a pénz, 1934-ben pedig felavatták a szobrot. Az eseményről a filmhiradó is beszámolt.

Érdemes megnézni, ha más nem, a kedvesen raccsoló szónok bácsi miatt. „Főméltóságú kormányzó úr! Alázatosan kérem, méltóztassék elrendelni, hogy a szobrot fedő lepel eltávolíttassék.”

A hátoldalra még egy heroikus mondat került: „Legyen ez a szobor a világ előtt a magyarok felszabadításának symboluma.”

A szobor nemsokára egy másik felszabadulás előjelének tanúja lehetett azzal, hogy 1956. október 23. délutánján itt zajlott az első nagy tüntetés, ahol a „lengyel példa követése” lett a jelszó.

Furcsa módon erre emlékező nyom máig sincs a téren, a szobor körül azonban még két dologra kell figyelnünk. Az egyik a lengyel nyelvű tábla, amelyen a talapzat elején található idézet fordítása olvasható.

A másik pedig az a bizonyos tégla. Bem szülőházából való, Tarnowból hozták.

Az útikönyvek leírása szerint üveglap takarja, az mára már hiányzik. Viszont ami elgondolkoztat, hogy amikor tavaly májusban először jártam arra, akkor a tégla is hiányzott! Itt a bizonyíték.

Most viszont – ahogy a fenti képen látszik – ott van a tégla (vagy legalábbis egy tégla). Mi történhetett? Az egyik opció, hogy a téglát ellopták, de a fővárosi vezetők tűrhetetlennek ítélték a helyzetet, követséget küldtek Tarnowba, és megszerezték a hiányzó téglát az ominózus szülőházból – hogy szép szóval vagy az éjszaka leple alatt vésővel, azt nem találgatjuk. A másik, hogy a rendőrség nyomozni kezdett, majd egy éjjel kommandósok törtek rá a gaz tolvajra, és visszaszerezték azt, ami a közé. A harmadik, hogy az enyveskezű műgyűjtő elhelyezte a vitrinében a híres téglát, de aztán egész éjjel a tábornokkal álmodott, aki álmában is olyan volt, amilyennek a könyvekből megismertük: hősies, rettenthetetlen, motiváló. Így aztán emberünk másnap reggel felébredve fogta a téglát, és visszatette a helyére. Nekem ez a harmadik verzió tetszik a legjobban. Nem hiszem, hogy nem az igazi tégla lenne ott.

 

Miért pont Pontház?

Milyen sokszor megy el az ember egy-egy ház mellett anélkül, hogy belegondolna, milyen történeteket mesélhetnének a falak. A Fő utca 61. szám alatti háznak először az elődjét kellene megkérdezni (ami akkor még a Vitéz utca 2. szám alatt állt.)

1945. január 2-án a házat bombatalálat élte. Az igen biztonságos, modern óvóhely feltételezhetően megóvta volna az épület lakóit, de a ház előtt húzódó villamosvágányra tolt német lőszer-szerelvényt találta el a bomba, és a robbanás hatására az épület a levegőbe emelkedett, majd ráomlott a légópincékre, az ott menedéket remélőket maga alá temetve.

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, akiről kevesen tudják, hogy maga is írt, Tüzes cipőben című regényében így emlékszik: „...de jövet láttam, hogy a Vitéz utca 2-es számú ház is tökéletesen elpusztult, valaki említette az úton, hogy állítólag felrobbantották a németek, minden lakója ott fekszik, talán darabokra szaggatva, a romok alatt. A ház, ahol Gulácsy Irén lakott, a ház, ahová bennünket is vártak. Élünk. De a fiam, a fiam vajon él-e? Semmit nem tudok róla.” Mivel a mentési munkálatok még több ember életét követelték volna, kénytelenek voltak felhagyni vele.

A halottakra – köztük P. Gulácsy Irén írónőre – egy jelképes sír emlékeztet a Farkasréti temetőben, a ház falán pedig emléktábla.

De a háború szörnyű pusztítása után valahogy mégis mindig talpra állnak az emberek, a városok, Budapest újjászületése is megkezdődött. Sőt, a városrendezők és építészek nagy ívű modernista elképzelésekkel és ötletekkel álltak elő, nem helyreállítani akarták a várost, hanem a régi hibák kiküszöbölésével újjáépíteni. A budai Duna-partot lazán elszórt, magas épületekkel kívánták beépíteni, amelyből ez az egy, a Pontház valósult meg.

Miért nevezik Pontháznak az épületet, ami 1948-49-ben, Németh Pál, Szilágyi Jenő és Scultéty János tervei alapján valósult meg?

A pontház könnyűbeton öntöttfalas teherhordó szerkezetű építmény szilárd közbenső és zárófödémmel. Az ilyen épületekben egy vagy több lécsőház található, ami az épület közepén van, e köré épül a körfolyosó, amelyből lakások nyílnak, azaz a lakások körben vannak, a lépcsőház pedig középen.

 

Persze – ahogy Török András lejegyezte – a pesti rossz nyelvek szerint inkább azért kapta ezt a nevet, mert „pont kétszer annyiba került, mint egy hagyományos módszerrel épült ház”.

Mivel az első modern lakóház volt, amit a háború után építettek, sokáig az újjáépítés szimbóluma volt, még az útikönyvekbe is bekerült. Az 50-es években így nézett ki az egykor.hu tanúsága szerint:

Persze nem akárki kaphatott ilyen szép új lakást, de – jó magyar szokásként – a lakók mégis inkább csak morgolódtak. A párt Várospolitikai Bizottsága közvéleménykutatást rendelt el, három tagból álló bizottság – egy politikai megbízott, egy mérnök és egy nőmegbízott – járta végig a lakókat, akik a következőkről panaszkodtak: drága a központi fűtés, hullik a vakolat, nehezen tisztíthatók az ablakok a lépcsőházban, kicsi a kamra, nem jól zárnak, vetemednek az ablakok, a parketta felpúposodik. Kicsit furcsa, hogy ilyen problémáik voltak, hiszen még alig négy év telt el a háború borzalmai óta...

Pedig nem mindenkinek lehet ilyen kilátása, amit maradéktalanul nem tudtam azért megcsodálni, mert a tetőterasz (!) ajtaja zárva volt.

 

Az ötvenes években aztán már negatív példaként, mint a „dekadens nyugati irányzatok megjelenítőjét” mutatták be a házat. Nekem tetszik. És ahogy a lentiekből látszik, meg abból, amilyen kedvesen beengedett az a srác a lépcsőházba, a mostani lakók már szimpatikusabbak is. Pont.

 

1-9-7 és további megoldatlan rejtélyek

Budapest nemcsak a Halászbástyáról, a Lánchídról, a Várról szól, hanem arról a sok-sok izgalmas, titkot rejtő lakóházról is, amelyek előtt nap mint nap elsétálunk.

A mai bejegyzés titokfejtésben nem jut túl messze, de talán az olvasók segítenek.

A Lövőház utcában én még sohasem sétáltam a Mammut bejáratától tovább, de ma sikerült. Megérte, mert egyrészt kellemes sétálóövezetté alakították az utcát (amit a jeges szélben sajnos nem tudtam maradéktalanul kiélvezni), másrészt a 19-33. szám alatt áll egy háztömb, amit érdemes megbámulni.

Kezdjük ott, hogy az egyetlen háztömb valójában kilenc házat fog össze, amelyek együtt épültek, és néhány apró stíluselemtől eltekintve homlokzatuk is egyforma.

A házsort 1940-41-ben építették a Ganz Villamossági Rt. gyártelepéből kiszakított, felparcellázott területen, modernista stílusban. A tervező Fried Miksa, a kivitelező pedig Kirschner József volt. Az épületek eredetileg magasföldszintesek, háromemeletesek, lapostetősek voltak, erre a háború utáni időkben került rá még egy emelet és a mai lejtős tető. Ezen a fortepanon fellelhető, 1953-as dátumozású fotón még nem történt meg a ráépítés.

Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy amikor Európában már javában dúlt a háború, valaki építkezésbe, mégpedig ekkora építkezésbe kezdjen? Ez is egy rejtély számomra.

Persze be kellett tartani a háborús világ törvényeit, erre emlékeztet a már megkopott felirat az egyik ház lépcsőházában.

 

Más izgalmat az épületbelsők nem is tartogatnak, annál többet a bejáratok. Mindegyik bejárat mellett akkori kortárs szobrászok által készített mészkő domborműveket helyeztek el. Könnyű dolgom van, mert Csuhai István a kozterkep.hu-n már kinyomozta a domborművek többségének alkotóját, és csak helyenként vitatkoznék a megállapításaival. 

Kezdjük jobbról, a 19. szám alatt található a „Támaszkodó”. Alkotója ismeretlen. A meztelen nő egy fára támaszkodik, hogy pontosan miért, azt nehéz megállapítani. Talán csak elfáradt.

 

A következő a 21. szám alatti „Halászok”, Kerényi Jenő alkotása, a két félmeztelen férfi kezében a halászat jellegzetes eszközeit tartja.

 

Szintén Kerényi alkotása a 23. szám alatti „Táncosok”, amelyen két – ezúttal felöltözött – férfit látunk, a fán pedig egy macskát és egy madarat.

 

Elég furcsa mozdulatokkal dolgoznak a „Gyümölcsszedő nők” a 25. számú házon, ismeretlen alkotójuk aligha járt még vidéken almaszedés idején.

 

A 27/a. és 27/b. szám alatti domborművek Csuhai szerint ugyanazt a zászlót lengető nőt ábrázolják szemből és hátulról, nekem azonban a háttal álló képről inkább egy madáretetés jut eszembe, vagy időközben valami történt a zászlóval, hogy úgy elrongyolódott. Ráadásul az egyik képen a jobb, a másikon a bal kezében tartja a zászlót, kendőt a nő. Rejtély.

 

Már csak a kedvencem, a „Koszorúvivő” maradt hátra a 31. számú házon, amelyen a hölgy mozdulatát nem igazán tudom értelmezni, és azt sem, hogy miért visel olyan ruhát, amely mindent láttatni enged bájaiból. Ez az egyetlen, amelynek alkotóját biztosan tudjuk, mert nevét biztos-ami-biztos belevéste a dombormű aljába. Csorba Gézáról van szó, aki egyébként Ady megformálásában volt jó, négy szobra is ismert Ady-ábrázolás, és a síremlékét is ő készítette.

Kicsit csaltam, mert azt írtam, hogy mindegyik bejáratnál van egy-egy dombormű, de valójában a kilenc házból csak hétnél. Kettő bejárát dombormű nélkül árválkodik.

 

Vajon mi lehet ennek az oka? Ott is voltak domborművek, csak elpusztultak? Vagy ez az asszimetria szándékolt lett volna? Ha volt ott dombormű, mit ábrázolt? És egyébként mi lehet a rendező elv a meglévő domborművek között? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a zászlóvivő és a gyümölcsszedő, a halász és a koszorúvivő? Mit keres a képen a macska? Miért vannak a hátulról ábrázolt zászlóvivő nő alakján kicsiny, négyzet alakú foltok? Ki válaszolja meg ezeket a kérdéseimet? Talán valamelyik olvasó?

Tavaszvárás kórházzal

Bejegyzés alcíme...

Az építészet tavasza mindenképpen a szecesszió. Budapesten igazán boldogak lehetnek e korszak rajongói (például én), mert szép számmal bukkannak fel a stílus példái szerte a városban. Némelyek közülük egészen ismeretlenek.

A Bakáts téren is ritkán kerül az ember a templom háta mögé, pedig akkor egy igazi csodát lát.

Márkus Gézának, a kecskeméti Cifrapalota tervezőjének egyetlen, Budapesten álló szecessziós műve Erdey Gyula egykori magángyógyintézete. Az 1906-ban épült épület nem olyan cifra, mint a Cifrapalota, a szecesszió itt már a színburjánzás helyett egyszerűbb utat választ, de így is (vagy éppen ezért) lenyűgöző.

Erdey Gyula nőorvos 1909-ben nyitotta meg magánklinikáját, ahol többek között Bartók Béla és Ziegler Márta első gyermeke is meglátta a napvilágot.

A főváros 1913-ban megvette az intézményt, és az Bakáts téri Szülő- és Nőbetegosztályként működött tovább, majd 1935-ben Budapest Székesfőváros Közkórházainak Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézetévé alakították át.

A változások az épületen sem múltak el nyomtalanul: az ötvenes évekre felismerhetetlenné vált a felújítások következményeképpen. Borzalom!

1953-ban az Eötvös Loránd Intézetből hozták létre az Országos Onkológiai Intézetet.

1967-ben kapott itt helyet a Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ, melynek névadója a magyar gyermekgyógyászat megalapítója.

A falon ma már alig olvasható emléktábla hirdeti a névadást, és be is számol röviden Schöpf-Merei (1804-1858) érdemeiről: „ő alkotta meg az első magyar gyermekkórházat, egyik úttörője volt a természettudomány eredményein felépülő modern orvostudománynak, sikeresen küzdött a magyar tudományos nyelv érvényesüléséért, haladó eszméihez híven vett részt a szabadságharcban, számkivetésben halt meg.”

Schöpf-Merei - aki egyébként a hazai fürdőügy lelkes szószólója, kitűnő balneológus is volt - a szabadságharc alatt katonaorvosként szolgált az olasz légióban, a szabadságharc bukása után pedig Kossuthtal emigrált. Előbb Törökországba, majd Párizsba, végül Angliába került, Manchesterben gyermekkórházat alapított, ott is halt meg.

És mi lett a róla elnevezett kórházzal? A kórház 2008-ban bezárt, az épület ma üresen áll. Viszont csodálatosan felújították, visszaállítva az eredeti homlokzatot.

És míg elnézegethetjük ezeket a virágfüzéreket, mókusokat, díszítéseket, hátunk mögött csak beszökik lassan a Bakáts térre az igazi tavasz is.

A nagy proletárköltő és a Lovag utcai viszályok – Attila nyomában 7.

Ott hagytuk el a múltkor a történetet, amikor Attila Szabadszállásról visszaérve már csak egy üresen tátongó lakást talált a Ferenc téren, a Mama „mint lenge, könnyü lány, ha odaintik”, kinyújtózott a halál oldalán.

Attila és Eta még egy ideig a Ferenc téren lakott, majd nővérük, Jolán férje magához vette őket, így kerültek a Lovag utcai házba 1920-ban.

Sógoruk, Makai Ödön a Magyar Bank és Kereskedelmi Részvénytársaság titkára, ügyvéd volt, egyik munkája gépeltetésekor ismerte meg József Jolánt, majd feleségül vette. Családja rossz szemmel nézte, hogy keresztény származású lányt vett el, ezért jobb társaságok előtt igyekezett Jolán múltját elködösíteni, még a nevét is Lucie-re változtatta.

A Lovag utca 6. számú ház lakásának cselédszobájában a testvéreknek is titkolniuk kell a Jolánhoz és férjéhez való tartozást. Eta eleinte csak szobalányként szerepelhetett, Attilának pedig szigorúan „doktor uraznia” kellett sógorát.

Makai József Attila gyámja lett, de viszonyuk korántsem volt felhőtlen. Persze valószínűleg Makai jót akart a fiúnak. De Budapestet egy darabig nélkülöznie kellett.

Először Nyergesújfalura küldték, hogy kispap legyen, de néhány hét múlva kiderült, hogy görögkatolikus. Aztán hajósinas lett, de a nehéz fizikai munka nem volt neki való. Újabb kísérlet: Makai összeköttetései révén bejuttatta a Dél-magyarországi Közművelődési Egyesület makói internátusába. Közben 1922-ben felborult Makai Ödön és József Jolán házassága, Jolán Etával együtt elköltözött otthonról. A családi konfliktus is belejátszhatott abba, hogy a serdülő fiú újabb öngyilkosságot kísérelt meg. Nem csoda, hogy a nyári vakáció alatt sem tért haza, inkább házitanító lett Mezőhegyesen, majd Kiszomboron, ahol csőszként és mezei napszámosként is dolgozott.

A Lovag utcában aztán helyreállt a béke, Attila pedig megismerkedett Juhász Gyulával, versei már a Nyugatban jelentek meg, 1922-ben pedig az első verseskötete is nyomdába került. A Szépség koldusai kötetet Juhász Gyula így ajánlotta: „A legnagyobb készséggel és örömmel vállalkoztam arra, hogy József Attila első verses könyvéhez előszót írjak. Ez a nagyon fiatal és nagyon tehetséges költő a legteljesebb mértékben megérdemli, hogy a figyelem feléje forduljon, hogy igaz szeretettel és reménységgel fogadja a magyar olvasóközönség, és hogy a kritika se menjen el mellette közömbösen vagy ellenségesen, és ne elégedjék meg vele szemben a nyomtatásban megjelenőknek rendesen kijáró vállveregetéssel. József Attila Isten kegyelméből való költő, ezt meg lehet és meg is kell mondani, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása - és ez nemcsak és nem mindig a költőn múlik egészen – őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni.”

Milyen igaza lett! És Attila még csak 17 éves ekkor!

Közben minden visszatérés a Lovag utcába nézeteltérésekbe torkollt. Azért Attila igyekezett részt venni a főváros irodalmi életében, vitázott, járt kávéházba.

Makó után sem tért vissza Pestre, a makói barátok úgy határoztak, a szegedi bölcsészkarra iratkozzon be. Ekkor már nem is mindig a Lovag utcába ment haza, hanem inkább albérletben lakott a családi összeveszéseket kerülendő.

És Szeged után jött Bécs és – ó, boldog ember! – Párizs.

Amikor Párizsból hazatért, Ödön állást próbált szerezni sógorának, addig is irodájában alkalmazta, hivatali szövegek másolásával igyekezett pénzhez juttatni. Az addig sem idilli családi élet 1926-ban bomlott fel végleg, Attila elköltözött az Andrássy úti albérletbe, Jolán és Makai házassága még átmenetileg megmenekült, 1928-ban azonban elváltak.

Nem könnyű az árvák sorsa. „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam” – írta később Attila önéletrajzában.

A méltatlanul romos ház falán az emléktáblán pedig ez áll: a nagy proletárköltő. 1945 után mindegyik párt igyekezett kisajátítani a maga számára József Attila örökségét, elsősorban a kommunisták és a szociáldemokraták. A kommunista hatalomátvételt követően a kultúrpolitikának fel kellet mutatnia egy reprezentatív proletárköltőt, így hát – ahogy annyi mindent – államosították a József Attila-képet is. Kiválogatták a nekik tetsző verseket, így került a Munkások, a Favágó és a Mondd, mit érlel az életmű élére.

Csak 1956 után kezdődött meg a dogmatikus József Attila-kép lebontása, és kezdett a hivatalos felfogás fokozatosan átalakulni. Sajnos azt tapasztalom, hogy a szüleink generációjában már nem is lehetett ezt a szellemi rombolást teljesen helyrehozni, számukra József Attila mindig gyanús marad...

Proletárnak tartottak, pedig csak árva voltam – írhatná ma Attila. Talán ideje lenne lecserélni az emléktáblát...

France, armée, Joséphine, Budapest

Bejegyzés alcíme...

Francia turista francia útikönyvvel francia kötődésű helyeket keres Budapesten, és megeshet, hogy olyanokat talál, amelyről a kedves városlakók sohasem hallottak még.

Napóleonnak van szobra a fővárosban, igaz, csak egyetlenegy, az sem közterületen, hanem a Hajós utca 25. szám homlokzatán.

Hogy kerül Napóleon Budapestre? A történet azzal kezdődik, ahogy arról Bevilaqua Bosody Béla Pest budai kávéházak, kávé és kávésmesterség 1535-1945 című munkájában beszámol, hogy a Hajós utca és az Új (ma Zichy Jenő) utca sarkán az 1800-as évek közepén egy kávéház nyílt, és tulajdonosa a porosz-francia háború korában akkor Magyarországon is rendkívül népszerű III. Napóleonról a Café Napoléon nevet adta neki.

Telt az idő, a Café Napoléon bezárt, és helyén 1906-ban modern, lususkivitelű bérházat emeltek, melyet tulajdonosa a kávéházra emlékezve Napóleon-udvarnak nevezett el.

És mivel ekkorra már elhomályosult a névadás emléke, már nem a hegyesbajúszú III. Napóleon, hanem Bonaparte szobrát készíttette el műkőből, és helyeztette el a homlokzaton lévő fülkében.

De hová tűnt Napóleon, hiszen a fenti képen nem látjuk sehol? Jelenleg a francia császár és a fél világ ura egy fólia mögött várja a szebb időket. Ezt látnánk a fólia nélkül:

A muemlekem.hu lapján jól látható, hogy ez már lassan négy éve változatlan, így sajnos arra következtethetünk, hogy nem felújításra vár a homlokzat, hanem inkább csak állagmegőrzésről van szó. Szomorú az állapota a háznak, amit a lövésnyomok csak tovább rontanak.

Napóleon helyett így az épület többi részében kell gyönyörködnünk, és ez nem nehéz küldetés, hiszen Budapest egyik legszebb szecessziós épületéről van szó, a belső tér pedig már átesett a felújításon, így régi pompájában hirdeti az építész, Fodor Gyula dicsőségét.

Az összképet Róth Miksa üvegablakai teszik tökéletessé.

(Azért leesett az állam, amikor Mexikóvárosban kiderült, hogy az ottani Palacio des Bella Artes üvegablakait is Róth készítette.)

Ha megszomjaztunk a bámészkodásban, csak rövid séta innen a Zichy Jenő utcában a kávézó és borház, amely továbbvitte a Café Napóleon nevet.

A mai történet igazolja, hogy nem csak az internet korában történhet meg, hogy az információk már torzítva jutnak tovább, és így valami egészen más mese kerekedik ki a végére. Erről jut eszembe, hogy állítólag a haldokló Napóleon utolsó szavai ezek voltak: „France, armée, Joséphine...” - milyen jól is hangzana ez Budapesttel...

Irodalmi kávéházak 6. – Japán

 

„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja. Nem veszi észre az analitikus gonoszságát, azt, hogy az csak heti 3 óra erejéig veszi őt emberszámba s azt is csak azért, mert kénytelen ennyire emberszámba venni a 40 pengőért, amelyre szüksége van s hogy még a havi 40 pengőért is csak azért foglalkozik vele, mikor foglalkozhatna mással is, mert ő egy mással is helyettesithető, tehát mindegy, hogy kivel foglalkozik s ezért foglalkozik vele. Viszont, ha az ő analitikusa nem is vesztene semmit, ha másik pácienssel cserélné föl őt, ő vesztene, ha analitikusát mással cserélné föl, mert elölről kellene kezdenie mindent - 2 évet vesztene.”

Igen, ez a bejegyzés megint József Attiláról szólhatna, aki ül a Japán kávéház teraszán, issza a kávét, és éppen a születésnapomon elkezdi teleírni analitikusának és reménytelen szerelmének, Gyömrői Editnek a füzetet, amely aztán a Szabad ötletek jegyzéke címet kapja.

Talán jobb is lenne József Attiláról írni, nem a kávéházról, ahol dolgozott, hiszen a Japánról már mindent lejegyeztek. Mi is említettük már, hiszen az Abbáziából a képes újságot lopkodó művészek a tulajdonos szigorúsága miatt ide teszik át törzsasztalukat. De olyan sok arc és név, olyan végtelen számú történet hiányzik még! Á, nem lehet a Japánról nem írni!

1876-ra lett készen a Sugár út, mely ma az Andrássy nevet viseli, és ezt követően kezdték el mellette a házak építését. A Gyár utcai saroknál (ma Liszt Ferenc tér) Karsay Albert adott megbízást Bukovich Gyulának, hogy neoreneszánsz stílusban palotát készítsen neki. Az 1880-ban befejeződő munka olyan jól sikerült, hogy követendő példaként állították a még épülő többi palota építészei elé.

Még ma is emlékeztet a régi szépségre néhány töredék.

Az úri lakás az első emeletre került, földszinten pedig, az Andrássy út felőli oldalon üzletek sorakoztak. Ezek átalakításával hozták létre azt a teret, amelyben aztán 1895-ben megnyílt a Japán Kávéház.

Miért Japán? A nevet a tükrök feletti csempéken látható, japán témájú csendéletekről, japános motívumokról kapta, később ezek alá függesztették a törzsvendégekről törzsvendégek által készített karikatúrákat.

(Sajnos a Kádár-kori átalakítást végző munkások gondos kezei mindezt eltüntették, így nemcsak unokáink, mi sem fogjuk látni. Ráday Mihály azonban 1985-ben felfedezte, hogy még némi nyoma megtalálható a bambuszos, legyezős sormintának.)

Külön kell szólnunk a telefonfülkékről, melyek gyönyörű üvegét Rippl-Rónai József tervezte. Mert hogy a Japánban telefon is volt ám! Volt egy telefonos, aki, ha fölhívták a kávéházat, és kérték x vagy y urat, akkor nem táblával rohant, hanem megkereste. A telefonhoz volt egy külön tantusz, a Japán állomásának száma volt rajta, a posta úgy adta ki, hogy csak ezekben a fülkékben lehetett használni.

A törzsvendégek névsora több, mint impozáns. Ma a bejáratnál tábla őrzi a nevüket.

A fent említett Abbázia kávéházbeli esetet követően, körülbelül 1907-től a Japán a képzőművészek és műpártolók törzshelye lett. Az asztalfőn a Mester, Lechner Ödön ült. A Japán kávéház művészeiből alakult ki a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre, tagjai többek között Csók István, Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla, Kernstock Károly, Lechner Ödön, Petrovich Elek, Rippl-Rónai József és Szinyei Merse Pál.

A művészek persze a kávéházban is művészek, így nemegyszer az asztallapon születtek meg a legszebb tervek – amit persze reggelre a gondos személyzet letakarított. A városi legenda szerint Lechner Ödön Erzsébet királyné-emlékműve is „asztalra” került első változatban, s mikor egy képzőművészeti lap riportere azon sajnálkozott, hogy reggelre ezt a csodát lemossák majd, Nemes Marcell, a híres műgyűjtő és műkereskedő megvásárolta az asztalt a kávéház tulajdonosától.

Az 1920-as évektől viszont már az írók és előadóművészek veszik át a főszerepet a kávéház életében. József Attilát már láttuk a teraszon írni, s amint abbahagyja, rögtön sakkozni kezdenek Nagy Lajossal, még ebédjükön – ami sokszor vacsorájuk is, és legtöbbször egy adag bableves – is megosztoznak. Itt születik, a „kávéházi szegleten” a Születésnapomra című verse is.

Gyakran látogat be Molnár Ferenc, Bródy Sándor, de gyakori vendég Kassák Lajos, Tersánszky Józsi Jenő és Szép Ernő is, utóbbi rossz nyelvek szerint olyan helyen szeretett ülni, ahonnan mindenkit láthatott és ő is jól látható volt. Rejtő Jenő laponként küldi kifutóval az elkészült részeket a kiadójába.

Ha mindez nem volna elég, esténként itt pihenik ki az előadás után a fáradalmaikat a pesti színházi élet nagyjai is, köztük a két Latabár, Árpád és Kálmán. A reggel az üzletembereké, akik a boltjuk kinyitása előtt térnek be, de járnak ide az udvarban működő bukmékeriroda látogatói, fogadók, zsokék, hajtók, és a környező mulatók, színházak közönsége is be-betér.

A kávéháznak az évtizedek során több tulajdonosa volt, de a virágkor Kraszner Menyhért nevéhez fűződik. Mint lánya visszaemlékezéseiből megtudjuk, ebben az időszakban a kávéház éjjel-nappal nyitva volt, pedig csak hárman üzemeltették: Kraszner, a felesége és az anyósa. Hatalmas energia kellett ehhez, főleg hogy szinte családias légkört teremtettek a vendégek körül, beszélgettek, kártyáztak velük. A vendégek anyagi helyzetére való tekintettel Kraszner  kitalálta a „javító kávé” intézményét, amikor a kihozott kávét hol egy kis tejjel, hol egy kis kávéval „javították”, így egy adag áráért többet is fogyaszthatott a rászoruló. Aztán jött a „javító cukor”, „javító mák”, amellyel egy adag tészta árából is jóllakhatott mondjuk egy fiatal, pénztelen házaspár.

Nem egyszer képpel is fizethetett a megszorult művész, és mindennapi kosztolással „szponzoráltak” évente egy képzőművészeti főiskolai hallgatót. Nem csoda, ha Krasznert mindenki szerette.

József Attila így dedikálta egyik kötetét a Japán tulajdonosának: „Kraszner Menyhértnek, aki Pestre Japánt varázsolt -, nem akarok sokat mondani, de majdnem olyan kávés ő, amilyen költő én vagyok.”

Erkölcsök tekintetében azonban hajlíthatatlan volt Kraszner papa, lánya így emlékszik: „Egyedülálló nőt nemigen szolgáltunk ki. Ez volt a papámnak az állásfoglalása. Egy magánzónő általában ritkán ment el egyedül. Ha ketten voltak, vagy idősebbek és az ember ismerte őket, az más volt. De ha valaki egyedül jött be, és itt leült, arról feltételezni lehetett, hogy ismerkedni akar, és azt nem tűrtük el. Ha egy színésznő jött egyedül, akit ismertek, vagy tudták, hogy kicsoda, az egy más kérdés. Nem volt erről sok vita, mert nem jöttek. Szóval rosszabb közönség itt nem nagyon fordult meg. Az volt a kiindulópont, hogy ez nem találkahely, vagy hogy mondjam csak, ismerkedőhely. Akik jöttek, azokat ismertük, és mondom, úgy egyetlenegy nő ritkán ment el annakidején. Akkor nem olyan dolgozó nők voltak, mint a maiak, hogy mit tudom én, tisztviselőnő vagyok, megkeresem a pénzemet egy osztályvezetőséggel, és beülök valahová.” (Nehéz idők. Ezzel most legalább kicsit csökkent a nosztalgiám...)

A háború alatt már nehezedett a helyzet, a légitámadások miatt előbb kettőkor, majd éjfélkor be kellett zárni. Az ostrom után még újranyitották az üzletet, azonban 1949-ben államosították, a Szikra Kiadó kapta meg az épületet, később megnyílt az Írók Könyvesboltja, amely ma a város legszínvonalasabb könyvesháza.

Persze lehetne ezt ötvözni egy nagyszerű kávézóval, de jelenleg erre nincs kilátás. Ahogy arra sem, hogy a ház, amelynek belső udvarát ma málló vakolat, betört üvegek, szemét, galambszárny-suhogás uralja, újra visszanyerje régi pompáját. De azt hiszem, ezt még megérjük.

Nem jutnak át, a Széna téren át

Milyen sok bejegyzésben írtam már a csodálatos régi időkről, álmodoztam arról, hogy vissza kellene repülni néhány évtizedet, hogy találkozhassak régi nagy emberekkel, átélhessem a régi Budapest hétköznapjait.

A mai felvétel egy olyan napra visz vissza, amelynek még az emléke is fájdalmas, fel sem foghatjuk az akkor élők borzalmait.

1945. február 11. Egyetlen nap alatt csaknem húszezer ember pusztult el, értelmetlenül.

Milyen félelmetesen őrültnek kellett lenni, hogy valaki engedjen ostrom alá venni egy fővárost! Háztól házig tartó küzdelem, fosztogatás, tömeges kivégzések. A város és a védősereg feláldozásának egyetlen célja a szovjetek hátráltatása volt. A védők és a lakosság is ellátási hiányoktól szenvedett, sokan átálltak, Hitler azonban hallani sem akart semmiféle kitörési kísérletről. Mikor a védelem parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch végül mégis elszánta magát, már csak a Várnegyed és környéke volt az utolsó tartalékaikat is elhasználó, leamortizált védők kezén. Sokaknak még voltak illúzióik, néhány órával a kitörés előtt a 13. páncéloshadosztály parancsnoka "atyai hangulatot sugároz meghitt baráti körében és kijelenti: Hát csak nem hagyjuk itt elfogni magunkat? Holnapután már együtt leszünk a mieinkkel, egy üveg borocska mellett üldögélve."

Az oroszok azonban minden részletében ismerték a tervet, így a február 11-én este nyolc órakor induló kitörés tervszerű hadműveletből azonnal mészárlássá változott. A várhegy északi lejtőjéről kirajzó katonákat a roham kezdetén elárasztotta a szovjet kézifegyverek, tankok és tüzérség golyózápora.

A többit Cseh Tamás soraiból ismerjük:

A Széna tér fényben ég, ott várnak az oroszok,
mindenük a fegyverük és a parancsnokok.
Ég a tér, látom, hogy ég, ég a Széll Kálmán tér,
nincs sötét, nincs esély, nem fut ki egy egér,
és a tisztjeik fölemelt kezekkel,
és az utcákra szegezve a fegyver.
Nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át,
nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át.

Néhány ezren azért kijutottak, részben a katonák, részben a mögöttük útra kelő civilek. Életükértő küzdő, kétségbeesett emberek rohanása volt ez. Sok helyen csak halottakon taposva lehetett haladni, a tülekedők egymást gázolták le vagy túrták ki a fedezék mögül, mindenfelé kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért. Mások saját magukkal végeztek, mert nem bírták a feszültséget. A német-magyar parancsnokság az Ördögárok csatornarendszerén keresztül próbált menekülni, ám elakadtak, ezért kimásztak és feladták magukat.

Mintegy húszezer ember nem élte túl a napot. A Bécsi kapu téren gyülekező tömeg nagy részét egy váratlan szovjet össztűz pusztította el. A fogságba eséstől rettegve sokan öngyilkosok lettek, az Alagútban és a Hadtörténeti Intézet pincéjében orosz katonák gyújtották fel a sebesülteket.

Mi pedig nap mint nap boldogan járunk az utcákon, amelyeket vér és hullahegyek borítottak el, és a mélyben talán ma is tömegsírok rejtőznek:

A Hattyú utcán én úgy megyek azóta naponta át,
itt feküdt el sok tízezer, s nem nézem a házak falát,
golyónyomok, golyónyomok, ronda golyónyomok,
A Széna tér, látom, hogy ég, és kik elbújtak ott,
bújt a pincébe apám is, anyám is,
míg a szoldátok üvöltve halálig,
így megyek, én így megyek a Széna téren át,
így megyek, én így megyek a Széna téren át.

Hála neked, Mindenható, minden békében töltött napunkért!

süti beállítások módosítása