Szerelmem, Budapest

Nem jutnak át, a Széna téren át

2013. február 17. - Szerelmem, Budapest

Milyen sok bejegyzésben írtam már a csodálatos régi időkről, álmodoztam arról, hogy vissza kellene repülni néhány évtizedet, hogy találkozhassak régi nagy emberekkel, átélhessem a régi Budapest hétköznapjait.

A mai felvétel egy olyan napra visz vissza, amelynek még az emléke is fájdalmas, fel sem foghatjuk az akkor élők borzalmait.

1945. február 11. Egyetlen nap alatt csaknem húszezer ember pusztult el, értelmetlenül.

Milyen félelmetesen őrültnek kellett lenni, hogy valaki engedjen ostrom alá venni egy fővárost! Háztól házig tartó küzdelem, fosztogatás, tömeges kivégzések. A város és a védősereg feláldozásának egyetlen célja a szovjetek hátráltatása volt. A védők és a lakosság is ellátási hiányoktól szenvedett, sokan átálltak, Hitler azonban hallani sem akart semmiféle kitörési kísérletről. Mikor a védelem parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch végül mégis elszánta magát, már csak a Várnegyed és környéke volt az utolsó tartalékaikat is elhasználó, leamortizált védők kezén. Sokaknak még voltak illúzióik, néhány órával a kitörés előtt a 13. páncéloshadosztály parancsnoka "atyai hangulatot sugároz meghitt baráti körében és kijelenti: Hát csak nem hagyjuk itt elfogni magunkat? Holnapután már együtt leszünk a mieinkkel, egy üveg borocska mellett üldögélve."

Az oroszok azonban minden részletében ismerték a tervet, így a február 11-én este nyolc órakor induló kitörés tervszerű hadműveletből azonnal mészárlássá változott. A várhegy északi lejtőjéről kirajzó katonákat a roham kezdetén elárasztotta a szovjet kézifegyverek, tankok és tüzérség golyózápora.

A többit Cseh Tamás soraiból ismerjük:

A Széna tér fényben ég, ott várnak az oroszok,
mindenük a fegyverük és a parancsnokok.
Ég a tér, látom, hogy ég, ég a Széll Kálmán tér,
nincs sötét, nincs esély, nem fut ki egy egér,
és a tisztjeik fölemelt kezekkel,
és az utcákra szegezve a fegyver.
Nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át,
nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át.

Néhány ezren azért kijutottak, részben a katonák, részben a mögöttük útra kelő civilek. Életükértő küzdő, kétségbeesett emberek rohanása volt ez. Sok helyen csak halottakon taposva lehetett haladni, a tülekedők egymást gázolták le vagy túrták ki a fedezék mögül, mindenfelé kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért. Mások saját magukkal végeztek, mert nem bírták a feszültséget. A német-magyar parancsnokság az Ördögárok csatornarendszerén keresztül próbált menekülni, ám elakadtak, ezért kimásztak és feladták magukat.

Mintegy húszezer ember nem élte túl a napot. A Bécsi kapu téren gyülekező tömeg nagy részét egy váratlan szovjet össztűz pusztította el. A fogságba eséstől rettegve sokan öngyilkosok lettek, az Alagútban és a Hadtörténeti Intézet pincéjében orosz katonák gyújtották fel a sebesülteket.

Mi pedig nap mint nap boldogan járunk az utcákon, amelyeket vér és hullahegyek borítottak el, és a mélyben talán ma is tömegsírok rejtőznek:

A Hattyú utcán én úgy megyek azóta naponta át,
itt feküdt el sok tízezer, s nem nézem a házak falát,
golyónyomok, golyónyomok, ronda golyónyomok,
A Széna tér, látom, hogy ég, és kik elbújtak ott,
bújt a pincébe apám is, anyám is,
míg a szoldátok üvöltve halálig,
így megyek, én így megyek a Széna téren át,
így megyek, én így megyek a Széna téren át.

Hála neked, Mindenható, minden békében töltött napunkért!

Bolyongások Babitscsal Budán

Ha bebizonyosodna, hogy az én házamban valamelyik irodalmi óriásnak volt régen lakása, fűnek-fának dicsekednék ezzel a hírrel, a fotózni betévedő turistákat pedig büszkén kísérném körbe, mesélve, hogy igen, itt élt, alkotott és szeretett Ő.

Csak arról jutott ez eszembe, hogy ahogy a múltkor József Attila nyomait keresve is kedvetlen kellemetlenségbe ütköztem, úgy most Babits első budai lakásánál is némi ellenállásba szaladtam bele. Az egyébként szimpatikus öregúr kérdése: „Szabad magának magánházban fotóznia?!” Csak annyit tudtam válaszolni: „Ahol Babits lakott, ott biztosan igen...” Mire ő: „Na csak vigyázzon!"

Babits újpesti élményeinek megörökítése után a Tisztviselőtelepre költözött, ahonnan Budára vezetett az útja. Ma három budai lakhelyét keressük fel, ahol élete utolsó évtizedét töltötte. Nem olyan nehéz feladat, egymástól szinte karnyújtásra van a három otthon.

„Szörnyű köd van, elsűllyedt a Vérmező. Ha kinézek az ablakon, csak egy végtelen szürke tavat látok, valami rejtelmes Balatont, amelynek túlsó partja homályba vész. Nem vagyok többé a városban s képzeletem szabadon röpülhet; a házak eltűntek s azt rajzolok helyükbe, amit akarok. Jelenleg a szekszárdi szőlőhegyen állok, amely életem első felének központja és pihenőhelye volt. Legalább is semmisem bizonyítja hogy nem ott állok.” – ezt írja Babits, és bizonyára az első budai lakóhelye, a mai Attila út 133. szám (akkor Attila út 95-99.) alatti ház ablakán tekint ki, némileg elvágyódva.

1931. május 1-től 1937. augusztus 18-ig élt a ház első emeletén.

Hármasban laktak itt: Babits, felesége, a Török Sophie nevet használó Tanner Ilona, és nevelt lányuk, Babits Ildikó. Babitsék ugyanis örökbe fogadták egy kislányt, aki Tanner Ilona fivérének és Babitsék háztartási alkalmazottjának viszonyából származott. Ildikó előtt sokáig titkolták, hogy nem ők a vér szerinti szülők, és az igazság éppen kamaszkorában derült ki számára, egy irodalomtörténeti könyvből, viszonya ekkor romlott meg nevelőanyjával, habár Babitscsal jó kapcsolatban maradt.

De még csak 1937-ben tartunk, amikor az Attila úti lakás már kezdett szűknek bizonyulni, hiszen Ildikó cseperedett, nyolc éves volt ekkor, külön szobára volt szüksége. Ezért költöznek át az Attila út 103. szám (akkor Attila út 65/B.) alatti házba.

A negyedik emeleti új lakás szép, tágas, jó meleg, ablakaiból, balkonjáról kilátás nyílik a Vérmezőre. Vas István így emlékezik vissza Babits csütörtök délutáni fogadónapjára, amikor felkereste a költőt: „Téli délután volt, sötétedés előtti félhomály, a Vérmezõn sárgásszürke köd. De fönt, a könyvtárszobában, már teljesen sötét volt, illetve villany égett, a szoba közepén egy kovácsoltvas állólámpa, amely nem világított meg mást, csak a könyvek egy részét a falon, a lámpa körül a bőrgarnitúrát és Babits sápadt arcát, szenvedélyes szemét, barna színű, hosszú ujjú kezét, minden egyebet sötétben hagyott”. Leírása szerint a Bauhaus-jellegű ház modernségével szolid ellentétben állt a lakás berendezése, amelyben „az íróasztal, a fiókos szekrény, a vas gyertyatartó, s a szoba egész képe vidéki házak szerényen és kopottan úri biedermeierére vallott”.

Itt keletkezhetett az a kevésbé ismert kép, amely Babitsot betegágyban, oldalán Ildikóval ábrázolja.

1937. augusztus 18-tól 1940. április végéig laktak itt, ekkor költöztek át a Logodi utca 31. szám alá.  

Szabó Lőrinc Babits betegágyánál című írásában így emlékezik az utolsó lakásra: „Most voltam először az új lakásban, Lógodi utcában. Az első emeleten laknak, három szoba az utcára néz.” Itt már nem sokat tartózkodhatott a költő, hiszen gyógykezelései miatt többnyire kórházi ágyhoz volt kötve. De – ahogy felesége visszaemlékezéseiből megtudjuk – a könyveihez ragaszkodó költő még a kórházból is hazaszökött, hogy a Logodi utcába költözés után polcait maga pakolhassa.

Erre az időszakra esik az ún. Beszélgetőfüzetek nagy részének keletkezése, amikor a gégerákos költő hangját elveszítve írásban értekezett a környezetével. Többek között latint gyakorolt lányával, aki bukásra állt a tárgyból. A valahai gimnáziumi tanár lelkesen magyarázta írásban a kiejtést, a nyelvtant, mindent írásban közölt, így is kérdezett, Ildikó pedig szóban válaszolt. A tanulásra, gyakorlásra átadott lapok alját a rajzai – kutya, csirke, nyúl, ló, kétpúpú teve, piramis – díszítik, jelezve, hogy milyen lelkesedéssel foglalkozott a tizenéves tanítvány ezzel a tantárggyal.

Nem sokáig tarthattak a latinórák, 1941. augusztus 4-től Babits már nem taníthatott, írhatott tovább – végleg elment. A Logodi utcában halála után súlyos viszályok dúltak, Ildikó nagy nehezen leérettségizett, majd kalauzként dolgozott, mert az egyetemre az akkori politikai viszonyok között Babits neve miatt nem vették fel. Nevelőanyjával kapcsolata megromlott, Tanner Ilona végül az örökségből is kitagadta. 1953-ban Ildikó Bóka László korábbi kultuszminiszteri államtitkár, egyetemi tanár, Baumgarten-díjas író segítségével bejutott az ELTE muzeológia (régész) szakára, 1956-ban azonban Londonba disszidált, és ott is halt meg 1982-ben, borzasztó körülmények között.

Ki tudja, Török Sophie végül tudta-e teljesíteni férje akaratát, amit 1938-ban vetett papírra: „Megígéred, hogy Ildikót úgy neveled, hogy azt higgye, hogy az én lányom volt és olvastatod vele a könyveimet?”

Szinte hihetetlen, hogy Babits első budapesti szobrának avatására csak születése 125. évfordulójának évében, 2008-ban kerülhetett sor. (Ekkor került mindhárom házra az emléktábla is.)

A költő a kalapját és botját fogva sétál éppen a Vérmezőn, és mintha mondani akarna valamit. Mellette idézetfal, az I. kerület díszpolgárai választottak egy-egy idézetet tőle.

Nehéz dolguk volt, én is nehezen tudnék választani a sorai közül. Talán a Páris című vers az első mégis, amelynek néhány sora képzeletben visszarepít kicsit az édes Budapestről az édes Párizsba. Vajon Babits boldogabb lett volna, ha odaszületik?

Ott a nép mely nyüzsög az utcán, eleven, könnyelmü tábor
ott valami leng a légben régi tengerek savából;
ott az emberek szemében nem mereng öröklött átok,
s ázsiai lusta bú nem köt vergődő unokákat.
Ott, ha városzajon átzeng a vidék szélmalma, tücske,
nem miként kerékfogó sár, fényfogó köd, lélek füstje,
ott az ábránd nem ragad benn a lélekben, mely foganta,
ott a mélabú gyulandóbb, mint minálunk kedv és gyanta.

Hol született Gusztáv, Julia és Loránd?

A Svábhegy kedvelt nyaralóhelye volt a 19. században íróknak, költőknek, művészeknek. Jókainál már jártunk látogatóban (az erről szóló beszámoló itt), ma pedig báró Eötvös Józsefre nyitjuk rá az ajtót. Azaz nyitnánk, ha még állna a ház: az Eötvös-villa sajnos elpusztult, csak a kerti lak maradt meg, amelyet Eötvös Karthauzi-laknak nevezett el. Ma a Karthauzi utca 14. szám alatt áll. (Sajnos a fáktól alig-alig lehet belátni a ma lakóházként funkcionáló kerti lakra.)

Így talán megoldottnak tűnhet a rejtvény, miszerint Eötvös első regénye, A karthauzi, Gusztáv és Julia szomorú és beteljesületlen szerelmének története csak itt a Svábhegyen születhetett. Szinte magunk előtt látjuk, ahogy Eötvös a papír felé hajol, és felírja a címet, egy szerzetesrend nevét. (A karthauzi némasági fogadalmat megkívánó rend, és a napló- és levélregényben a főhős, Gusztáv számos szerencsétlen fordulat után náluk talál menedéket és sajgó szívére vigaszt.)

Csak hát ez a legenda nem igaz! A karthauzit Eötvös 1840-41-ben írta, és ekkoriból semmilyen nyom nincs arra nézve, hogy már meglett volna a svábhegyi ház. Sokkal valószínűbb, hogy a regényt utazásai közepette vetette papírra, a pontos helyszínre több esélyes is akad, Eperjes, Szentmihály, Sály – nem igazodnak el a kutatók sem (a legrészletesebb kutatás eredményét lásd itt).

Hogy került Eötvös a Svábhegyre?

1837-ben barátjával, Trefort Ágostonnal bejárta fél Európát, hazatérve pedig feleségül vette a Békés megyei alispán lányát, Rosty Ágnest. A fiatal pár gyakran kirándult a Svábhegyre, sok időt töltött Fridvalszky Imre természettudós nyaralójában. Itt látogatta meg őket 1845 tavaszán Trefort, aki szerelembe esett barátja feleségének húgával, nemsokára pedig Rosty Ilona férjeként sógora lett régi jó barátjának. Így már a két fiatal pár nyaralt együtt a Svábhegyen, és megfogalmazódott bennük az igény egy saját birtokra, vettek hát egy telket, és svájci emlékeik alapján kétszárnyú nyaralót építettek.

Ekkor még nem volt neve az utcáknak a Svábhegyen, így meglehetősen nehezen lehetett elmagyarázni a vendégeknek, hogy melyik ösvényt válasszák a sok közül. Még a helyiek sem tudtak felvilágosítást adni, mivel az itt élő svábok nagy része nem beszélt magyarul, aki mégis megértette a magyar szót, az pedig sokszor elferdítette a saját kiejtése szerint.  A leghíresebb ilyen ferdítés éppen Eötvös Józsefet érintette. A svábok szerint ugyanis annak, hogy Eötvös-villa, nem sok értelme volt, így Etwas-villának kezdték hívni. Ezt a magyarok ugyancsak nehezen értelmezték, és ők már Öt-vas-villaként adták tovább a nevet.

1848 fordulatos év volt a két család életében, Trefort földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi államtitkár, Eötvös pedig kultuszminiszter lett, és ebben az évben született meg harmadik gyerekként fia, Loránd.

Vajon később fizikussá vált fiáról is csak legenda, hogy a svábhegyi villában látta meg a napvilágot? A születés dátumáról legpontosabb emlékei mégiscsak az édesapának lehetnek, aki fiának huszadik születésnapjára írt levelében így emlékezik a nagy napra:

"27/7 868. [1868. július 27.]

Kedves fiam!

Ma töltöd be huszadik évedet. A nap melyen születtél életem egyik legkínosabb napja volt. Anyád a szülés következtében élet veszélyben forgott. Benn a városban a felséges nép lázongott, s míg feleségem betegágyánál ülve remény és kétségbeesés között számoltam érütéseit, a Pest s Buda-i tornyokrol a vészharang hangjai tölték az éji csendet, s egy üzenet jött a másik után mely minisztertanácshoz hítt. Soha nem szenvedtem többet mint ezen orákban míg hajnal felé Balassa tudtomra adá hogy anyád veszélyen kívül van, s őt megcsókolva a városba siettem. Ugy látszik a kegyesvégzet ki akarja egyenlíteni akkori szenvedéseimet, s úgy rendelé hogy éppen általad ki akkor öntudatlanul kínjaimat okoztad életem legfőbb örömeit élvezzem. Tartson meg az ég sokáig..."

De a helyre a levélből nem derül fény, és ha csak Loránd iskolai dokumentumait nézzük, akkor is nehezen állapítható meg, hol is született, egyik helyen Budát, másik helyen Pestet jegyzik be a figyelmetlen iskolaszolgák a születési hely rovatba.

Van azonban egy későbbi levél is, szintén Eötvös Józseftől:

"Kedves fiam!

Ma reggel fél ötkor szült Ilona egy egészséges fiút, csak azért írom e sorokat, hogy a szerencsés eseményről tudósítsalak. ... mikor felkeltem ez örvendetes hírrel lepettem meg s már ebből is láthatod, hogy minden jól folyt le. Hogy ez alkalomból senkire sem gondoltunk, többször, mint reád, ki ma holnap 27 esztendeje léptél a Svábhegyen pályádra, azt elgondolhatod. Ajánlom e kisfiút nagybátyai kegyességedbe. Ég áldjon meg

Szerető apád Eötvös"

Tehát Eötvös Loránd a svábhegyi villában született!

A szabadságharc bukása után Eötvösék külföldre menekültek, hazatértük után pedig Pesten rendezkedtek be. A svábhegyi villa nyaralóként funkcionált, és miután Treforték vidékre költöztek, az egész Eötvös tulajdona lett. Ekkor építette hozzá a ma is álló Karthauzi-lakot, ahová vissza tudott húzódni csendes magányába. Szüksége is volt erre a csendre, mert írói karrierje mellett politikai karrierje is tetőpontra ért, és nem egyszerű küzdelmeket folytatott.

Az utolsó vitája az 1870-es költségvetés tárgyalása volt, amikor az ellenzék heves támadásokat intézett ellene, melynek hatása alatt összeroppant. Karlsbadba ment felépülni, de hamarosan ismét súlyosan megbetegedett, és 1871-ben végképp befejezte a politikai vitákat. Halála után családja eladta a birtokot, a villa elpusztult, a Karthauzi-lak ma is áll, és jelöletlenül is teljesíti a küldetést: „legyen jel”.

Nem olyan messze, a fogaskerekű Svábhegy megállója közelében kis park viseli Eötvös nevét, közepén mellszobrával.

A szobrot 1890-ben avatták fel, a költségek fedezésére szolgáló összeget táncmulatságok rendezésével gyűjtötték össze.

Az ünnepségen megjelent báró Eötvös Loránd és Jókai Mór is, aki az Útleírásokban így ír Eötvös és a Svábhegy kapcsolatáról: „A Svábhegyet mint üdülőhelyet, igazán a színészek és az írók Fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el. A Svábhegyen születtek az 50-es években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője fölött.”  És ha Gusztáv és Julia alakja nem is, Eötvös Loránd mégiscsak itt született.

Örömváros – a legszebb történet

Adott egy közepes állapotú budai villa, némi élelmiszer, végül több száz végtelenül éhes és végtelenül dühös, a háború után sorsára hagyott gyerek. A helyzetet bonyolítja, hogy egyaránt vannak köztük zsidók, nyilasok, ellenállók, bárók gyermekei, és amikor valakiről kiderül, honnan jött, a többiek alaposan elverik. Csak egy olyan elhivatott, imádságos életű ember tudott ebből a helyzetből csodát teremteni, mint amilyen Sztehlo Gábor volt.

Sztehlo nevét kevesen ismerik, és még az sem segít sokat, hogy 2009-ben, születésének századik évfordulóján a főváros legforgalmasabb pontján, a Deák téren emeltek neki szobrot.

Ki az a Sztehlo Gábor, és miért ragadott jobban magával a története, mint eddig bármelyik más történet a blog írása során? (Pedig ott volt a sorban például az első parkot létesítő Seilern Crescence, a tiszaeszlári perben a védelmet elvállaló Eötvös Károly vagy a női egyenjogúságért küzdő Teleki Blanka.)

Sztehlo evangélikus lelkész volt, szolgált és templomot épített, több helyen is. Ahogy Isten kezében című életrajzi könyvében leírta, nem igazán érdekelte a politika, szinte észre sem vette, mi történik körülötte, hogyan sodródik az ország háborúba és az antiszemitizmus csapdájába, még a német megszálláskor is alig kezdett ébredezni: „Velem egykorú fiatal lelkésztársaim, akikkel együtt dolgoztam, éppen úgy fogadták Budapest megszállásának hírét, mint én, azzal az egyetlen kérdéssel: vajon tudjuk-e munkánkat folytatni? Szűklátókörűen mindent ebből az egyetlen szempontból bíráltunk el. Szent együgyűség! Sajnos több annál: vétkes tájékozatlanság. Vagy önző, befelé fordult, a maga üdvösségét kereső élet.”

Ekkor kapta meg azt a megbízatást, amely aztán egész életét megváltoztatta: a református egyházzal közös gyermekmentő szolgálathoz nevezték ki, a Jó Pásztor nevű szervezethez. Sztehlo gőzerővel kezdett a mentőmunkába, és 1944 végéig 32 gyerekotthont szervezett meg, ahol 1600 gyermeket és felnőttet mentett meg a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával. Félelmet nem ismert, pedig lett volna rá oka: volt, hogy a nyilasok hurcolták el, később pedig az orosz katonák lángszórójától az mentette meg a csapatnyi gyereket, hogy a pincében bújtatott orosz író oroszul kezdett kiabálni megérkezésükkor.

Véget ért a háború, a szülők boldogan ölelték magukhoz újra rég nem látott, Sztehlo szárnyai alatt elbújtatott gyermekeiket – sok-sok gyerekért azonban nem volt, aki jöjjön. Így született meg Sztehlo szívében egy újabb gyerekotthon ötlete.

1945 tavaszán egy Weisz Manfréd által adományozott villában létrehozta a Pax Gyermekotthont. (A Budakeszi út 48. szám alatti épületben ma a Sztehlo Gábor nevét viselő gyerekotthon működik.)

Sztehlo különös tervet valósított meg: az otthonban élő 800 gyerek ösztönzésére köztársaságot alapított, mely a Gaudiopolis, Örömváros nevet kapta. A gyerekek valóban maguk döntöttek, Sztehlo minden tekintélyuralmat ellenzett, így ő inkább csak láthatatlanul befolyásolta őket. Miniszterelnököt és minisztereket választottak - persze előbb még azt is el kellett dönteni, hogy kinek legyen választójoga, például a kicsiknek és a lányoknak legyen-e (lett). A munkaügyi miniszter tervezte a munka beosztását, a kultuszminiszer versenyeket, színielőadásokat szervezett, felelős volt a faliújságért, míg a belügyminiszter nyomozott az esetleges „bűnügyekben” vagy kihágások esetén. Alkotmányt és törvényeket alkottak, bíráskodtak. Hogy a „hatalomgyakorlás” önkényessé válását megakadályozzák, saját lapot alapítottak, amibe bárki bármit szabadon megírhatott, akár a miniszterekről is. Iskolákat, műhelyeket hoztak létre, működött könyvtár, énekkar.

Sztehlo lelkészként minden vasárnap tartott istentiszteletet, de nem volt kötelező megjelenni, és arra törekedett, hogy „felekezet-független nyelvet használjon”.  Ellenállt egyháza nyomásának, amikor először azt kívánták tőle, hogy csak zsidó, később, hogy csak evangélikus gyerekeket vegyen fel: minden gyereknek segíteni akart, vallási, faji, nemzeti és egyéb különbségekre tekintet nélkül.

Sztehlo Gábor munkája ihlette a Valahol Európában című filmet. Később persze az ő életéről is készítettek filmet, Gaudiopolis címmel, nem is akármilyet. A kedvenc mondatom benne, amikor a köztársaság létrehozásakor éjszaka boldogan mennek a gyerekek, hogy bemutassák Gábor bácsinak az újonnan megalakított kormányt, így zavarja el őket: "Ha öt percen belül nem alszik az egész kormány, holnap életbe lép az önkényuralom!"

A nem-játék ország új urai azonban veszélyesnek találhatták tevékenységét, ezért 1950-ben államosították Gaudiopolist, a gyerekeket más otthonokban szórták szét, szürke egyenruhába bújtatták. Sztehlo visszatért lelkészi hivatásához, mellette a kitelepítettek megsegítésén fáradozott, majd fogyatékos gyermekek számára hozott létre otthonokat.

1956-ban felesége, aki a munkában addig végig mellett volt, Svájcba vitte két fiúkat tanulni, Sztehlo azonban nem volt hajlandó elhagyni hazáját és az otthonokat.

1961-ben tudta meglátogatni családját Svájcban, és ottléte alatt szívrohamot kapott, a kezelés miatt nem térhetett haza, mert útlevele lejárt, Svájcban ragadt. Két hónap hiányzott ahhoz, hogy megkapja a svájci állampolgárságot, és szíve vágyát teljesítve hazatérhessen, amikor a régi gyermekotthon lakóitól kapott leveleket olvasgatva egy padon megint szívrohamot kapott, az utolsót.

Talán a naplója vége felé szereplő mondatokat tekinthetjük a mottójának: „A kereszténység nem a dogmák, hanem a szeretet világa. Élő, eleven, cselekvő szereteté. Legalábbis annak kell lennie.”

1973-ban a Jad Vasem emlékéremmel a Világ Igazai közé választották. Remélem, mától néhánnyal többen ismerik majd a nevét.

T, mint Thonet

Ahhoz, hogy az ember a Váci utcában alaposabban szemügyre vegyen egy homlokzatot, elég strapabírónak kell lennie. Míg a 11/A. szám alatti házat fotóztam, körülbelül tizenhat különböző korú, nemű és nemzetiségű turista ütközött belém, és pardonozott, persze. Nemhogy bosszús lettem volna rájuk, még meg is ajándékoztam őket: mivel önkéntelenül is felpillantottak, mit is bámulok annyira, ők is láthatták ezt:

A történet a messzi Rajna-vidéken kezdődik, ahol egy Michael Thonet nevű asztalosmester erősen törte a fejét, hogyan is lehetne a fát meghajlítani. Biztos bolondnak tartották, de ő kitartó volt, és sikerrel járt: előzetes gőzöléssel érte el a lehetetlennek látszó megmunkálást. Így született meg az első Thonet-szék. 1841-ben kezdődött el azonban az igazi sikertörténet: egy koblenzi kiállításon Metternich hercegnek annyira megtetszett az ötlet, hogy bátorította a mestert, költözzön Bécsbe. Thonetnek nem kellett több biztatás, és hamarosan már az osztrák császári udvarban mutathatta be mintadarabjait, 1842-ben pedig meg is kapta a jogot a hajlított bútorok gyártására.

Később Thonet fiaival önálló céget alapított, és sorozatgyártásba kezdett, így született meg a 4-es számú szék, amiből rögtön nagyobb mennyiséget rendeltek a bécsi Daum kávéházba, majd 400 darabot Pestre, az Angol Királynő szállóba. Ezeken a székeken ült maga Deák is!

A Thonet jelképévé mégis a 14-es számú szék vált.

A siker titkát egyrészt azzal magyarázzák, hogy volt egy alaptípus, kör alakú ülőlappal és egy U alakú ívből hajlított háttámlával, de ezt követően a háttámla kitöltésére számos, száznál több variációt terveztek. A másik titok, hogy a bútorok abszolút illeszkedtek a korabeli szecesszió, később az art déco és a Bauhaus ízlésvilágához.

A Thonet cég ezer szálon kötődik Magyarországhoz is. Első gyárukat a történelmi Magyarország területén, Nagyugrócon nyitották meg. Európa többi nagyvárosához hasonlóan Pesten is nyitottak üzletet, először a Vigadó téren, amely épület azonban 1898-ban nagyrészt tűzvész áldozata lett.

1888-ban kezdték el építeni a Váci utcai üzletházat, tervezőnek pedig Lechner Ödönt kérték fel.

Lechner felesége korai halála után három évig Franciaországban dolgozott reneszánsz kastélyok helyreállításán, és az ott megismert stílus hosszú ideig visszaköszön munkáin, ezen az épületen a gótikával ötvözve. Kagylók, urnából kiomló virágkötegek, indafüzérek, ördögfejekkel díszített erkélyrács – azt gondolnánk, mindez együtt már giccses lehet, de mégsem.

Ráadásul ott van a harmadik emeleti ablakok közötti gótikus fülkékben a két szobor, egy nő és egy férfi, merengve bámulják, ugyan mit téblábol ennyi ember a Váci utcán.

A díszítés legjellegzetesebb eleme mégis a Zsolnay-gyárból származó, búzavirágkék kerámiaburkolat, melyen minden második csempén a Thonet testvérekre utaló T betű látható.

Hiába a reneszánsz és a gótikus beütés, a házat a szecesszió előhírnökének tartják, amely Lechner nagyságát először megtestesíti, mintegy védjegye a munkásságának. Ráadásul ez az épület tekinthető Budapest első korszerű üzletházának.

Habár ma már nem ők a ház urai, Thoneték sikere tartósnak bizonyult. Az észak-hesseni Frankenbergben székelő vállalatot ma már a dinasztia ötödik generációja irányítja. Vajon jártak már a Thonet ükunokák a Váci utcán? Tulajdonképpen az is lehet, hogy épp egyikőjük botlott a fotózás közben belém...

Széchenyi-emlékek jönnek-mennek

Bejegyzés alcíme...

Ha fogaskerekűre ül az ember, és felkaptat a hegyre, nem nehéz megjegyeznie a legnagyobb magyar nevét. Itt ugyanis minden Széchenyi: a hegy, az út, a kilátó, a szobor és még egy pad is.

A terület korábban a Svábhegy része volt, 1860-ban azonban, amikor gróf Széchenyi István Döblingben szerencsétlen körülmények között meghalt, azonnal róla nevezték át. A névadásra emlékeztetendő, egy kőoszlopot állítottak fel, amely azonban ma már nem áll.

Az oszlop nem sokáig árválkodott magában, 1861-ban egy emlékpadot állítottak, amelyen a következő felirat áll: „Vándor, kit utad erre hoz, e kéz hordta kőrakáshoz, tudd a legnagyobb magyar nevét a dicsők dicsője, a nagy Széchenyiét! Keresztelője volt a honfi […] tisztelve, áldva a nemes […] viseli ez orom, most és mindenkoron.” 

Aztán érkezett a szobor. Széchenyi születésének századik évfordulója kapcsán a Budapest-Hegyvidéki Turista Egyesület gyűjtést rendezett egy emlékmű létesítése érdekében, és a Széchenyi-helyi nyaralók tulajdonosai adakozó lelkűek voltak, így hamarosan el is készülhetett Stróbl Alajos mellszobra. Az avatáson Jókai Mór beszédében felvázolta a Széchenyi-hegy addigi történetét: „Íme, ez a hely, a mi kedves Svábhegyünk, melynek kimagasló pontja Széchenyi nevét és szobrát viseli, negyven évvel ezelőtt még vadon volt, […] ma egy nyaralóvárossá emelkedett, díszes kastélyokkal, iskolával, vasúttal, vízesésekkel, vendéglőkkel, távíróval. Én jelen voltam ezelőtt harminc évvel, midőn eme ormot Széchenyi-hegyre kereszteltük – azóta támadt itt minden!” 

1900. szeptember 14-én reggel azonban szomorú napra ébredt a főváros: a bronzszobor eltűnt a helyéről! A Budapest-Hegyvidéki Turista Egyesület 100 korona jutalmat tűzött ki annak, aki a szobor nyomára vezet, vagy ép állapotban előkeríti. Egy Farkas nevű pénzügyőr a budaörsi vámnál látta a szobrot, amelyet egy tolókocsin négy ember szállított, mivel azonban a szobor nem elvámolni való dolog, továbbengedte. A budapesti és a bécsi rendőrség együttműködése példaértékű volt, és a bécsi orgazdát (és nála a szobrot) sikerült nyakon csípni a bécsi vasút északi pályaudvarán, így 1901-ben visszakerült a helyére.

Miért szerepel mégis archív fotó fent a szoborról? Mert ma már csak a tátongóan üres díszfülke áll a helyén. 

Valahogy nem okoz gondot ebben az országban százharminc kilós bronzszobrokkal mászkálni, a szobor ugyanis 1995-ben újra, immár végleg eltűnt.

Ezt majdnem száz évvel megelőzően gondterhelten álltak a városatyák a Városliget szélén. Nagyszabású átépítésre készültek, de a mai Hősök terén egy díszkút foglalta el a központi helyet. Az építmény egy 970 méter mély artézi kút felett állt, amelyet Zsigmondy Vilmos, a hazai artézi kutak fúrásának úttörője varázsolt oda. A kútra fürdő épült (mai utódját a változatosság kedvéért szintén Széchenyiről nevezték el), vizét pedig ivókúrákra is használták. A gloriettet 1895-ben, Ybl Miklós tervei alapján építették, mégiscsak kellemetlen lett volna alig két évvel később végképp eltüntetni a főváros térképéről.

És akkor hirtelen valaki fejéből kipattant az ötlet: helyezzék át a gloriettet máshová! Mivel kútházra kút nélkül nincs szükség, de lépcső, terasz van rajta, legyen belőle kilátó. Így került a gloriett a Széchenyi-hegyre, és lett belőle Széchenyi-kilátó.

Az eredeti funkcióra emlékeztet a medence helye a kútház elején, tetején a kutat takaró kupola, hátul pedig a kútház csillagdíszes bronzajtaja.

 

Az emléktábla az áthelyezésnek és a felújításnak is emléket állít, de leginkább a halhatatlanságra vágyó főpolgármestereknek és polgármestereknek. 

Persze kilátni a kilátóról ma már alig lehet, akkorára nőttek a fenyők. Mindegy, így is lenyűgöző a látvány. 

S hogy teljes legyen a legnagyobb magyar emlékezete, 2003-ban Kampfl József szobrászművész alkotásával helyettesítették Stróbl Alajos ellopott Széchenyi-mellszobrát.

Igaz, valamiért nem az eredeti helyre, hátra, a díszkeretbe került, hanem a gloriette elé, középre. Talán hogy jobban szemmel tarthassa a széchenyi-hegyieket. Vagy ők a szobrot. Széchenyi-hegyiek, vigyázzatok Széchenyire!

Derráék

1990-es évek eleje, apa és anya sétálnak a Balaton-parti településen, szertelen kislányuk betűzgeti a villa-nyaralók feliratait: „Vár-lak, Marika-lak, Borbála-lak... Édesapa, édesanya, miért hívják így ezeket a házakat?”

Húsz évvel később, apa és anya sétálnak Budapesten. Nagylányukat jöttek meglátogatni, és amikor megérkeznek, lelkesen mesélik: „Láttunk egy házat, amin volt egy felirat. Ki kellene derítened, hogy miért hívják úgy!”

Édesapa, Édesanya, íme a Derra-ház története.

A görögkeleti vallású kereskedők – akiket a népnyelv az egyszerűség kedvéért görögöknek hívott, holott nagy részük macedón volt és a Török Birodalom alattvalója – nagyarányú bevándorlása az 1718. évi pozsareváci békeszerződés, és az azt követő kereskedelmi szerződés után indult meg. E szerződés ugyanis kimondta, hogy mind az osztrák, mind a török birodalom kereskedői áruikért csak egy vámnál tartoznak 3 százalék vámot fizetni. Így a görög kereskedők jóval olcsóbban tudták értékesíteni árujukat, mint a magyar és német kereskedők. A 18. század végére a görög kereskedők száma meg is haladta magyar és német társaikét. Így került Magyarországra a Derra-család, az első fecske egy textilkereskedő volt. A család java Miskolcon élt, de néhányan Pesten és Szentendrén telepedtek le. A család pesti ágának megalapítója Derra Athanáz volt, aki Moszchopoliszból származott. Az üzlet jól ment, de Derráéknak azért a közügyekre is volt gondjuk. Derra Naum, aki szintén vászonkereskedő volt, 1820-ban kapott nemesi rangot annak elismeréseként, hogy a város 1805. évi éhínsége idején 10 000 forint kamatmentes kölcsönt nyújtott. (Hol vannak ma már az ilyen kereskedők?!)

A 19. század első felében épült a ma a József Attila utca 16. szám alatt álló házuk, eredetileg kétszintes volt.

Derra Naum fia, Anasztáz is részt vett a családi cég működtetésében, de aztán felhagyott a kereskedelemmel, és mint földbirtokos és táblabíró nyert polgárjogot. Ő sem volt érzéketlen a közügyek iránt: fontos szerepet játszott a Lánchíd építésében.  Széchenyi 1832-ben hozta létre a Hídegyletet, és a tagok között, a legtöbb adót fizető polgárok sorában ott olvashatjuk Derra Anasztáz nevét is, aki ekkorra már Pest egyik leggazdagabb embere volt. Szintén nemesi családból származó felesége pedig a Nőegylet egyik vezetője volt. Vagyona, összeköttetései és liberális politikai nézetei egyengették befogadását a nemesi körökbe: 1848-ban tagja lett az Ellenzéki Körnek, fia, Konstantin a szabadságharcban honvédhadnagyként szolgált, és a forradalom bukása után Londonba emigrált.

Az 1838-as árvíz a Derra családot sem kímélte. Ugyan az árvíz elsősorban a mélyebben fekvő külvárosokat rombolta, és a belváros magasabban fekvő, szilárdabban épült palotái épségben maradtak, épp a Derra-ház mégis megsérült: az árvíz hatására előtörő talajvíz meggyengítette az alapot, és a ház beomlott. Mindezt – fénykép híján – Barabás Miklós akvarelljén örökítette meg (sajnos csak fekete-fehér képet találtam róla).

A ház újjáépítése már Hild Józsefet dicséri, és ha már újjá kellett építeni, rá is húztak még egy emeletet, ezzel a Derra-ház pest második háromemeletes háza lett (melyik volt az első?).

A kapuban látunk kerékvetőt, amely a neki-nekiütődő szekerektől védte a házfalat.

Az udvaron pedig még megmaradtak az istállók bejáratának nyomai.

A ház szép példája, hogy hogyan lehet megőrizni az utókornak épségben-szépségben egy klasszicista épületet.

Most még írhatnék olyanokat, hogy „homlokzatát a földszint fölött övpárkány, mindhárom emeleten - a homlokzati pilaszterek álltak megszakított - könyöklőpárkány tagolja és sima, klasszicizáló három részes főpárkány zárja le”, vagy „a homlokzatok és a rizalit széleit az emeleteken, a földszinti faltükrös talapzatok fölött, övpárkányra állított monumentális pilaszterek keretezik”. De lássuk inkább, hová tűnt a Derra-család a házból, amelyen a hatalmas felirat még mindig hirdeti a nevüket?

Anasztázék sorsát már láttuk, a többieket azonban nem a közügyek, inkább a kártyaasztal vonzotta. Az anyjuk halálakor lezajlott hagyatéki eljárás irataiban Anasztáz fivére, Mihály földbirtokosként szerepel, és a végrendelkező megítélése szerint tékozló életet élt, hasonlóan két másik fivéréhez, a főhadnagyi rangot betöltő és éppen csődeljárás alatt álló Sándorhoz és Naumhoz. Utóbbi, mivel – anyja tilalma ellenére – feltehetően nem görögkeleti vallású lányt vett feleségül, nem részesült a vagyonból, és csaknem nincstelenül halt meg 1868-ban. Inkább a lányág mutatkozott sikeresnek: Katalin egy báró felesége volt, és Ilona is nemeshez ment férjhez, de ők mindketten Bécsben éltek.

A telefonkönyv szerint jelenleg Budapesten nincs Derra nevű előfizető – vagy az előfizető adatai titkosak.

Én vigyek le egy tyúkot legelni a térre – Attila nyomában 6.

Bejegyzés alcíme...

József Attila gyerekkora aligha volt boldog: árvaság, nyomor, betegségek, munka, hideg, verések. Ezen évek nagy része összefonódik Ferencvárossal. Sajnos a helyek egy része, ahol Attila élt, ma már nincs meg, ez alól ritka kivétel a Ferenc tér 11. szám alatti ház, amely nemcsak áll, de nemrég fel is újították, így nem fenyegeti a pusztulás réme.

A falon emléktábla, itt élt a költő 1916-tól 1920-ig.

A Ferenc tér meghatározó volt a fiú életében, persze ő még nem a mai képet látta, hanem valami ilyesmit.

A ritka boldog pillanatokra emlékezik vissza Kiss László, Attila egyik pajtása így: „Csuda érdekes gyerek volt Attila, állandóan mosolygott, kissé félretartott fejjel, közben egyik kisujja körmét a szájánál tartotta... Valahányszor a Ferenc téren golyóztunk és ő nyert, örömében felugrott az egyik padra és szétszórta közöttünk... a golyókincseket... Kezében mindig volt papír, ceruza, mert már akkor verselt.”  

A Szabad ötletek jegyzékében viszont a költőben egy szörnyű emlékkép tolul elő: „meg az is oly megalázó volt, hogy én vigyek le egy tyúkot legelni a térre és a többi fiúk röhögjenek ki.”

A tizedik csöngetés után sikerül bejutnom, egy pongyolás hölgy jön ki méltatlankodva a földszinti lakásából, és bizalmatlanul számon kér, mit is fotózgatok itt. „A házat. Tudja, József Attila miatt...” – ajtócsattanás. Úgy látszik, nem kellemes neki a híres költő szellemének szomszédsága.

A harmadikon laktak, jó lenne tudni, hogy melyik oldalon, de ezt nem sikerült kiderítenem. A Ferenc téri házban, ahol annyi hányattatás után végre huzamosabban otthont találnak, abban az időben nincs se gáz, se villany. A hat négyzetméteres konyhába és az ennél alig nagyobb szobába olykor még ágyrajáró albérlőt is kell fogadniuk. 

E nyomor közepette, vagy talán éppen ezért, egyszer csak megszületik a gyermekben a költő, és papírra veti az első verset az elérhetetlen vágyakról:

Kedves Jocó

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

Van egy nagyon ismert kép, amely itt, ennek a háznak a gangján készült 1919 késő nyarán. Attila, Etel és a Mama van rajta.

Ketten is úgy emlékeznek, hogy ők készítették a fotót. Az egyik József Jolán: ,,[a mama] vállára terítettem a messziről hozott, rojtos selyemkendőt. Etusnak is átadtam az ajándékot. Attila boldogan sertepertélt körülöttünk: - Hát nekem mit hoztál? - Ezt ni! - lobogtattam meg előtte a bársonyos, bőrerős, cifragombos tiroli nadrágot. A legelső új nadrágot, amit életében kapott. Ilyen önfeledt örömben még nem láttam fürödni Attilát, mint most, amikor ezt a vadonatúj nadrágot ürgette-forgatta kezében. - Jaj, csak kicsi ne legyen - mondta mama aggódva. - Úgy nő ez a fiú, mintha mindig csurgó alatt állna. Attila pillanatok alatt nadrágot cserélt. - Na, most gyerünk a lépcsőház elé - rendelkeztem izgatottan az örömtől. - Hozzatok a mamának egy széket. A napsütötte fal tövében leültettük mamát, Attila és Etus jobbról-balról melléje állt. Kíváncsian lesték, most mi következik. A Vokurka és Kádinger gyerekek körénk sereglettek, miközben a kis csoportra szegeztem fényképezőgépemet. Mindhárman ragyogó szemmel néztek a lencsébe.”

A másik Weidinger József: „... ezt a képet én csináltam fényképésztanonc koromban. Etuska nagyon tetszett nekem akkoriban, meg akartam örökíteni. Attila ragaszkodott ahhoz, hogy ő is a képen legyen, de könyvvel a kezében, amint költőhöz illik. Attila is odaállt a gép elé. Etuska nagynehezen rávette a mamát is, hogy üljön a fényképezőgép elé. A Ferencz tér 11. számú ház harmadik emeletén vettem le őket József néni az utolsó pillanatig szabódott, hogy ő nem öltözik át azért, hogy fényképre kerüljön. Végül is Etuska beborította egy nagy selyemsállal, és így készült a felvétel.”

Ekkor már József Áronné nagyon beteg, és amikor 1919 Szabadszálláson töltött karácsonya után hazatérve Attila benyit a ferencvárosi otthon ajtaján, a Mama már nincs ott – átköltözött a Kerepesi úti temetőbe.

Attila és Etel egy darabig még a Ferenc téren maradnak, de aztán ügyvéd sógoruk magához veszi őket, és ezzel egy újabb szomorú fejezet veszi kezdetét. Egy pillanatig azért álljunk meg előtte, és örüljünk együtt Attilával az új nadrágnak, az első versnek, és hogy mindez nem múlt el nyom nélkül a Ferenc tér 11. szám alatt. Sőt, a környéken sem, az utcai művészetnek köszönhetően.

Az író, a nyomdász és a virágkereskedő

Bejegyzés alcíme...

A Fővám tér Budapest turisták által egyik legtöbbet látogatott része, egyik útikönyv sem feledkezik meg arról, hogy ajánlja: német, olasz, spanyol, netán japán barátunk térjen be a Vásárcsarnokba egy jófajta sült kolbászra.

De vajon a kötelező fotókat letudva hányan fordulnak meg közülük, hogy szemügyre vegyék a szemben lévő házakat?

Mi most megtesszük, megcsodáljuk egyenként mind a hármat.

E házak a millennium és az első világháború közötti időben születtek. A 2-3. szám alatti házban élt Móricz Zsigmond tíz éven keresztül. 1926-ban költözött ide, második feleségének, Simonyi Máriának elegáns, ötszobás lakásába. Egy évvel azelőtt, éppen a Máriával folytatott viszonya miatt lett öngyilkos első felesége, Holics Janka.

Móricz azért nem egyértelműen volt elégedett a belvárosi lakásával, ezt írta a Pesti Naplóban: „Harmincöt éve lakom Pesten, és harmincöt éve vágyom Budára”.

A háznak van egy másik irodalmi vonatkozása is. Amikor olvastam az Idegen testeket, mindig úgy képzeltem el, hogy ebben a házban van Weiner Janka Fővám téri műteremlakása, ahonnan a vendégek az erkélyre is ki tudnak menni. Hogy ez igaz-e, azt csak Závada Pál tudná megmondani, de attól tartok, ő nem olvassa ezt a bejegyzést...

A középső ház a leglátványosabb, a negyedik emelet magasságában egy mozaikkal, ami napfényes időben aranylóan csillog. (Sajnos decemberben nekem csak borús idő jutott a fotózáshoz.)

Az idén száz éves épület Süsz Dávid Könyvnyomdája volt eredetileg, a mozaikon Hermész önti bőségszarujából a pénzt a nyomdász és a könyvkötő lába él.

Bizonyára teljesült Süsz Dávid képbe öntött álma, mert a nyomda és könyvkötészet 1948-ig működött családja irányítása alatt.

A jobb oldali ház, amely már 101 éves, egy bizonyos Nagy Imre nevű üzletember és neje bérháza és virágüzlete volt.

A homlokzaton ma már alig látható a felirat, amit pedig biztosan az örökkévalóságnak szánt: a neve és az „állandó virág kiállítása” szöveg.

Az ötemeletes, késő eklektikus bérház tervezője Hütl Lajos volt.

Ezeket a történeteket nem olvashatjuk az útikönyvekben, dehát képzeljünk el egy olyan útikönyvet, amely minden budapesti ház történetét elmesélné – bizonyára több száz kötetet töltenének meg a mesék. Egyszer majd megírom, mondjuk legalább az első száz kötetet.

Templomot árverésen! Micsoda város ez!

Kíváncsi lennék, hányadik turista voltam ebben az évben Újpesten. Kicsit furcsán is néztek rám az emberek a szemük sarkából, amikor fényképezőgéppel a nyakamban, térképpel a kezemben, ráadásul nedves-ködös időben róttam az elsősorban ipari területekből, lakótelepekből álló kerületet.

Pedig ha az ember nyitott szemmel és szívvel jár-kel, itt is csodaszép történetekbe botlik. Íme az újpesti mesék közül az első.

„- Fölvezetjük Újhegyiékhez! - kiáltott a tanító, Nagy-Tatárra nézve. - A piktornál nagy társaság van: akad köztük orvos. Okvetlen fölvisszük, átadjuk a háziaknak, hisz eldől a lépcsőn. Hallatlan! Te fogd jobbról, én majd balról viszem.

És Partos már kétoldalt fogva és támogatva érezte magát.

- Messze van? - kérdezte.

- Dehogy, itt a sarkon.

- A túlsó sarkon?

- Nem a túlsón: az innensőn.

- De hisz itt egy templom van!

- Ó, hát te nem tudod, hogy a piktorék a templomban laknak? A régi evangélikus templom ez. Az egyház eladósodott, és elárvereztette a templomot. A gazdag pék, Gruber, a festő apósa, árverésen vette. - Nevettek. - Templomot árverésen!

- Micsoda város ez! - gondolta ismét Partos, sebét nyomogatva.

- És azóta mindig avval fenyegeti az öreg a vejét, hogy visszaajándékozza a templomot az egyháznak...”

Babits Mihályt az 1911-12-es tanévre az újpesti Magyar Királyi Főgimnáziumba helyezte a kultuszminiszter magyar- és latintanárnak. Az újpesti évek ihlették ma már kevésbé ismert Kártyavár című regényét. A regény egyik epizódja, amikor a rendőri kardok által megsebesült királyi járásbírót elkísérik a festőművészhez, aki egy templomban lakik. A történet valóságalapja a mai Munkásotthon és Lebstück Mária utcán álló evangélikus templomhoz kötődik.

 

Újpestet 1836-ban alapították, 1868-ban már 500 evangélikus lakója volt, akik iskolát alapítottak, és itt tartották az első istentiszteleteket, felváltva magyar és német nyelven. Majd telket vásároltak, és felépítették a paplakot és a templomot, ekkor még lakóház-magasságban, „modern reneszánsz” stílusban. Nem kis erőfeszítések árán – tulajdonképpen hitelből. Aminek az lett az eredménye, hogy a gyülekezet nem bírta a terheket, és a templomot 1877-78-ban el kellett árverezni.

A vastornyot a váci evangélikus gyülekezet vásárolta meg, ma is a váci templomot díszíti.

A templom legismertebb lakója Pállik Béla festőművész volt, aki a főhajóból műtermet alakított ki, a toronyban pedig vendégszobát. Pállik ekkor már befutott festő volt, első sikerét a Birka-akol című képével aratta, így ráragadt a „birkapiktor” név, az arisztokrácia pedig sorozatban rendelte tőle a portrékat, nemcsak magukról, hanem kedvenceikről is, elsősorban lovakról és kutyákról. Erzsébet királynő kérésére készült a Tejelő juhok című kép. Szeme azonban romlani kezdett, így az operaénekesi pályán keresett vigaszt, eladta a templomot, és külföldre költözött, Európa operaházaiban lépett fel. Később egyébként helyrejött a szeme, és nagy sikerrel festett újra birkákat. Íme a festő és Birkák a hegyen című alkotása:

Dolgozott a templomban Bezerédy Gyula szobrászművész is, a paplakot pedig egy időben Odry Árpád és Lehel színművészek lakták. Blaha Lujza a bérbevett templom-teremben dalesteket tartott, és a bevételt a templom visszavásárlására ajánlotta fel.

Az épületek visszaszerzése Reich Sándor lelkész nevéhez fűződik, 1888 óta újra Isten igéje tölti be a teret.

Később a gyülekezet gyarapodott, a templomot bővíteni kellett. Persze a falak később is tanúi voltak nehéz időknek. A második világháború idején a toronyban, a padláson és az orgonában üldözötteket bújtattak. A templomot bombatalálat érte, a hívek saját erejükből hozták rendbe, azóta pedig már többször is felújították, ma is az Újpesti Evangélikus Gyülekezet otthona.

A mindenkori lelkészek asztalára odakívánkozik egy felirat: „Légy bátor és erős, és láss hozzá a munkához! Ne félj és ne rettegj, mert az Úr, az Isten, az én Istenem veled van. Nem hagy el és nem fordul el tőled, amíg az Úr házának szolgálatában be nem fejezed a munkát.” (1Krónikák 28,20) Hogy mindig legyen, aki felújít, visszaszerez, bővít, épít.

Babits egyébként a Kártyavár regényében sok más újpesti helyszínre is elkalauzol, még egy UTE-FTC meccsről is említést tesz. De ez már egy következő történet...

Irodalmi kávéházak 5. – Szabadság

Kevés irodalmi kávéház menekült át a zűrzavaros huszadik századból a még szinte ismeretlen huszonegyedikbe. A Batthyány-örökmécsesre néző Szabadság Kávéház is épphogy.

1902-ben nyitotta meg Strausz Antal a kávéházat, amelyet a régi Pestet ábrázoló metszetek díszítettek. Még alig több, mint tíz év telt el a rettegett Újépület lebontása óta, de a kávéház falán már büszkén hirdette a tábla: „Szabadság”.

A Szabadság kávéház Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Bíró Lajos, Révész Béla mellett Ady Endrének is törzshelye volt. Itt írta a Figyelő lap számára 1905-ben a Harc a Nagyúrral című versét. Erre a napra Fenyő Miksa így emlékezett vissza: „...ültünk a Szabadság kávéházban, és jöttek a kéziratért, s a Harc a Nagyúrral-t, azt ott írta, és a szedő gyerek ott állt, úgyhogy ő minden versszakot letépett, és avval ment a gyerek.”

Révész Béla pedig így: „Ez a hördülő költemény több részletben készült és jól emlékszem, hogy a 'Budapesti Napló' szerkesztőségében, a közeli Szabadság-kávéházban Osvát várakozva őrködött, hogy a vers valóban elkészüljön és láttam Osvát örömét, amikor az írás már a kezében volt, láttam azt is, amikor nyomdába adta és azt is, amikor a szedést maga javította, hogy a hiba valamiképpen meg ne zavarja a szavak klasszikus rendjét. Ez a kedvtelés, sietős igyekezet, messzire látó tudás, hogy nagy dolog történik a magyar ritmus világában, megragadóan jellemzik Osvátot, a születő Ady körül...”

Ma az eseményt emléktábla örökíti meg a kávéház külső falán.

 

Belül pedig egy kissé meghökkentő jel: mintha maga Ady ülne ott köztünk a kávéházban, dolgozva. A hasonlóság megtévesztő, én első ottjártamkor annyira féltem, hogy nem mertem odanézni, ezért csak hosszú után derült ki, csak egy viaszbáburól van szó.

A szocializmus évei alatt persze nem maradhatott meg a kávéház, de még a neve sem, Spartacus néven étterem működött a romjain.

2008 végén, nem kis beruházással nyitották meg újra a kávéházat. Sajnos az eredeti helyiség egy részét egy banktól már nem lehetett visszaszerezni, másrészt az enteriőr kissé nyomasztó, helyenként giccses.

Mindezen üröm ellenére is nagy öröm, hogy valamit visszakapunk a század (mármint múlt század) eleji hangulatból.

Ha pedig odalopózunk Adyhoz, a válla felett átnézve láthatjuk, ahogy éppen ezeket a ma is aktuális, megdöbbentő sorokat írja:

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

Az 50. rajongó, Szindbád margitszigeti étke, no meg Krúdy, persze

Ki ne emlékezne arra a jelenetre, ahogy a csodálatos Latinovits Zoltán Szindbádként úgy eszi a tyúkhúslevest, a velős csontot, a fácánsültet, hogy azzal képes kifejezni az élet minden édességét?

(Azoknak, akik most csalódottan abbahagynák a bejegyzés olvasását, inkább itt a link, tényleg nem érdemes kihagyni: http://www.youtube.com/watch?v=TnEn-P7z_3Y.)

Amikor a blog facebook-oldala (bizony, ilyen is van!) 50. „rajongójának” felajánlottam, hogy kérhet valamit, amiről szívesen olvasna a blogon, nem gondoltam, hogy olyan rafinált lesz, hogy ebből az életérzésből követel legalább egy keveset. Valami „krúdysat” kért, egy olyan éttermet, vendéglőt, ahová eleink is szívesen is betértek, de ezt mi is megtehetjük.

Sokáig kerestem, mire megtaláltam az igazit: ez a Kéhli Vendéglő Óbudán.

Minden szempontnak megfelel. Az első, hogy legyen múltja. A Kéhlinek van.

A német Kéhli család a XIX. században költözött Óbudára, és kiváló borokat mértek. A filoxéria azonban elpusztította az óbudai szőlőket, így a helyieknek új kereseti forrás után kellett nézniük, így az ital helyett az ételre helyeződött át a hangsúly, és hamarosan már Pestről és Budáról is Óbudára jártak a munkások, hivatalnokok, iparosok, polgárok, ha pörköltre és az elmaradhatatlan fröccsre vágytak.

A Kéhli család 1899-ben döntött úgy, hogy megnyitja kisvendéglőjét a régi borospincének épült házban. Kéhli Mama neve már életében fogalommá vált, elsősorban főztje és gondossága miatt.

A második szempont, hogy a helynek legyen jelene. A Kéhli ma a panelrengeteg közepén bújik meg, de a körülötte lévő néhány házzal együtt egy sziget a múltból.

Az ódon falak között pedig elsőrangú étterem működik ma is. A falak nem tudnak mesélni, de az étlap igen, és teszi is. Ott van például a címben említett kreáció, Szindbád margitszigeti étke, titkos kísérőm választása. Az étlap ezt meséli róla: „Krúdy úr bolyongó lelkületű, ábrándos figurája és hőse e nevezetes étek elfogyasztásával merített bátorságot, ha szelet csapni készült a vidéki kisvárosok polgárasszonyai körül. Csibemájjal megtöltött, és császárszalonnába göngyölt sertésfilét készítettek neki. - kedves vendéglőjének konyháján. Tálaláskor tejszínes-paprikás gombamártással öntözve, rántott vereshagyma-karikákkal díszítették, és zöldmetélttel körítették meg. Ezek után már olyan ékesen tudott udvarolni Szindbád, hogy alig-alig akadt, aki ellenállt ostromainak.”

A kedvencem azonban egyértelműen Lévai Esztike töltött káposztája, azaz inkább a története, mert nagy szomorúságomra Krúdy sem volt elég hozzá, hogy „szabolcsiasan”, paradicsomosan készítsék a kedvenc vendéglőjében. Ezt tudjuk meg róla: „Az Önök vendéglősének világra jöttekor - annak a napnak éjszakáján, édesanyja: Lévai Esztike jól belakmározott, a disznótorból megmaradt, és már sokadszor melegített töltött káposztából. Volt abban, csülök is, meg füle-farka. Jó csöves pirospaprikával, csipetnyi majoránnával és magyarborssal volt ízesítve. Olyan jól esett a lakoma, hogy Cecei uramnak ötkilósra sikeredett születni, és mára már a százat is meghaladta. Lévai Esztike sokáig főzte még a töltött káposztáját, – Gaál B. Eduárd Mester pedig eltanulta, hogyan kell ötkilós babák születéséhez elemózsiát készíteni.”

A történetben említett Cecei Horváth Tibor 2011 novemberéig, több mint húsz éven keresztül vezette a vendéglőt, gondoskodott a tökéletes kiszolgálásról, néha együtt mulatott a cigányzenére a vendégekkel. Szántó András szerint Cecei Horváth Tibor élt legalább 300 évet, amit jelentős, 66 éves földi pályafutásába igyekezett beleszorítani; és ma már Krúdyval kvaterkázik.

Itt van hát a harmadik szempont: „krúdys”. Melyik hely lehetne krúdysabb annál, amely élete utolsó éveiben az író kedvenc tanyája volt? A legenda szerint még a halála előtti napon is átszaladt ide egy fél liter bort venni. Nemes egyszerűséggel a vendéglőt csak kegyhelyként emlegette. 

Emlékét őrzi egy emléktábla a falon. Egészen megdöbbentő, hogy alig néhány hónappal a halála után állították...

A vendéglő oldalában pedig mellszobrát is megtaláljuk.

Az író munkássága ezer szállal kötődött Óbudához, az itteni vendéglőkhöz, de csak pár évet élt itt. Csak néhány lépés utolsó lakóhelye, ahol 1933-ban meghalt. A Pesti Napló 1933. május 13-ai száma így számol be:

„Krúdy Gyulát Óbudán, Templom utca 15. szám alatt levő lakásán reggel nyolc óra körül, ágyában érte a szívszélhűdés, amely pillanat alatt kioltotta életét. Két nap óta gyengélkedett Krúdy Gyula, de betegsége egyáltalán nem adott okot komoly aggodalomra. Csütörtökön még meghagyta feleségének, hogy reggel tíz órakor keltse fel, mert a kultuszminisztériumba akar menni. Mikor aztán a jelzett időben felesége bekopogtatott a szobájába, holtan találta férjét. Kezelőorvosának, dr. Boér Kálmánnak megállapítása szerint szívszélhűdés ölte meg.

Krúdy Gyula 1878-ban született Nyíregyházán, tehát 55 évet élt. Iskoláit Szatmáron, Podolinban és Bécsben végezte, majd Debrecenben lett újságíró. Innen csak hamar Nagyváradra, azután pedig 1897-ben Budapestre került, ahol előbb a Pesti Napló, majd rövid időre a Magyarország belső munkatársa lett, míg később lap kötelékén kívül állva dolgozott. Főbb művei: Nyíri csend, Szindbád, A vörös postakocsi, A podolini kísértet, A pajkos Gaálék, a Hét Bagoly, az N. N. és a Tegnapok ködlovagjai című könyvei. Krúdy Gyulát nemrég a Baumgarten-díjjal és a Rothermere-díjjal is kitüntették. Feleségén, született Várady-Rózsa Zsuzsannán kívül négy gyermeke: Ilonka, Mici, Gyula és Zsuzsika gyászolja. A magyar irodalom és újságírás nagy halottjának temetése felől még nem történt intézkedés.”

A házban ma a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum működik, amely mindenképpen megérdemel majd egy külön bejegyzést, már csak Saly Noémi kedvéért is.

Aki szeretné legalább egy estére visszaidézni Krúdy világát, a girbegurba óbudai utcácskákat, ahová a pesti szerelmespárok elrejtőzni szöknek ki, ki ne hagyja a Kéhlit!

Én meg izgatottan várom, hogy vajon ki lesz a 100. rajongó, és mi lesz a kívánsága...

Mellőzzétek a zongorát!

Bejegyzés alcíme...

Az V. kerületi Szabadság téren annyi a látnivaló, hogy még a jobb útikönyvek sem képesek valamennyivel foglalkozni. Ott a Magyar Nemzeti Bank épülete, a régi Tőzsdepalota, az amerikai követség, a szovjet emlékmű, a Bandholtz-szobor, és még sorolhatnánk. Pedig a szerényen meghúzódó épületek is izgalmas történeteket mesélhetnének. Ha a falak mesélni tudnának!

Ott van például a 3. szám alatti hófehér, egyemeletes épület, amely ma a Katolikus Tábori Püspökség székhelye.

E falak között nyitotta meg magyar nyelvű leánynevelő intézetét 1846-ban Teleki Blanka. Az iskola célját a Honderű lapban így fogalmazta meg:

„Célja a nő nevelésének szabad oktatás által olyan irányt adni, mely a nőt a hazai nyelv és történelem helyes elsajátítása révén hazájához méltó honleánnyá és igaz magyar nővé neveli.”

 

Blanka grófkisasszony volt, élete azonban nem igazán úgy alakult, mint egy átlagos nemeslányé a 19. században.

Erdélyi arisztokrata család sarja, Nagybánya közelében született, Hosszúfaluban 1806-ban. Fiatal korában Münchenben és Párizsban (ó, Párizs!) festészetet tanult, Budán pedig Ferenczy István szobrász növendéke volt. Hivatást mégis nagynénje, Brunszvik Teréz hatására választott, aki az első magyar óvodákat alapította.

A reformkorban erősödött meg a korszerű nőnevelés mozgalma. Ennek jelentős lépése volt, hogy Teleki Blanka létrehozta a leánynevelő intézetet, amely az első magyar középfokú leányiskola volt.

 

Az első lépések nem voltak egyszerűek. A cenzúra megakadályozta a nevelési program széles körű terjesztését, Teleki Blanka felhívása csak a kis példányszámú, alig olvasott Honderűben jelenhetett meg, a közvéleményt irányító Pesti Hírlapból, az Életképekből, ebből a jelentős irodalmi újságból és a népszerű Divatlapból a cenzor kihúzta, s a közlést ismételt folyamodás ellenére sem engedélyezte. De Kossuth, Deák és Bezerédj megígérte támogatását. Széchenyi viszont tartózkodó volt, talán gyanakodott a Párizsból hazajött grófnő radikális nézeteire, egyes elméletek szerint pedig a problémát az okozta, hogy egy angol nőt ajánlott pedagógusként, és valószínűleg zokon vette, hogy Teleki Blanka kijelentette: intézetében a nevelést magyarokra bízza.

Cs. Szabó László később, 1938-ban a Nyugat hasábjain így ír az iskoláról: „Az én időmben tűnt el a Szabadság tér sarkáról a vértanu Teleki Blanka lányintézete, amelyben egy bolondítón szép fiatalember tanította a történelmet. Aztán honvédruhát öltött, szerelmes lánysóhajok felhőztek utána, szörnyű hősi halálát a gyalui havasokban Jékely Zoltán versben s prózában megénekelte. Vasvári Pálnak hívták.” Vasvári Pál mellett, aki a magyar nyelvet és irodalmat, valamint a történelmet oktatta, a testület tagja volt nevelőnőként Lövei Klára, a természettudományokba pedig Hanák János avatta be az ifjú honleányokat. A tanerő Kossuth hívei közül került ki, a szabadságharc alatt az intézet tanárainak nagy része honvédként harcolt.

 

1848 végén azonban Teleki Blanka kénytelen volt bezárni az intézményt, és Debrecenbe, majd Szegedre menekült. A sebesült honvédeket pénzzel, élelemmel segítette, amikor kellett, rejtegette. Több forradalmi nyomtatvány megjelenését támogatta és külföldi forradalmi körökkel tartott kapcsolatot. Levelezéséről a bécsi rendőrség tudomást szerzett, 1851-ben letartóztatták, a haditörvényszék szerint azért, mert otthona „búvóhely, politikai laboratórium és veszélyes mesterkedések” színhelye volt.

A vádirat kiemelte Teleki Blanka „ritka szellemi képességeit, rendkívüli bátorságát, erős akaratát, de ezen tulajdonságok hiúvá, elbizakodottá tették...” A vádpontok közt szerepel a lánynevelő intézetnek a Honderűben közzétett programja, valamint egy papírra vetett gondolat: „Mindenki saját sorsának kovácsa... akinek nincs hozzá ereje, hogy a méltatlan béklyókat lerázza, az csak fetrengjen rabszolga módjára a porban.”

Két éven keresztül volt vizsgálati fogságban Pesten az Újépületben – éppen szemben az egykori iskolájával! 1853-ban tíz évi várfogságra ítélték, Brünnben, Olmützben és Kufsteinben raboskodott.

Nagynénje, Brunszvik Teréz mindent latba vetett a kiszabadításáért. Leveleket írt a külföldi uralkodóknak, kik valaha olyan kedvesek voltak hozzá, kérte, lépjenek közbe a föld hatalmasai, hogy unokahúga, a hőslelkű Teleki Blanka ne szenvedjen az osztrák börtönben. Hiszen nincs egyéb bűne, mint hogy nagyon szereti szegény hazáját, Magyarországot.

Sokáig kellett küzdenie, Teleki Blanka csak 1857-ben szabadult amnesztiával, ekkor már 51 éves volt. Testileg megtörten és kimerülten, de szellemileg frissen húgához költözött Párizsba. Ma ott is nyugszik, a montparnasse-i temetőben.

Teleki Blanka a női egyenjogúság úttörője volt Magyarországon, és ez párosult a forradalmi hevülettel, hazaszeretettel. 1848 áprilisában a márciusi 12 pont mintájára tanítványaival kihirdették az intézmény kiáltványát a nők egyenjogúsága ügyében. Persze nem a címben idézett felszólítás a legfontosabb benne – az csak nekem kedves, miután több évig kínoztam a tehetségtelenségemmel a zongoratanárnőt és magamat. 

A kiáltványt olvasva azon gondolkozom, előrébb vagyunk-e ma valamivel ezen a területen. Íme a kiáltvány teljes szövege, továbbgondolásra, szeretettel.

„Ki van mondva a szabadság, testvériség elve. Következetességből szóba hozatik a nők emancipációja, hol komolyan, hol gúnyból – Mindkettőnek örvendünk.

Természetes, hogy szabadságra vágynak a nők is, hogy vad önkénynek tekintik, ha a törvény száraz szavakkal kimondja örök kiskorúságukat – de aligha Magyarország hölgyei az emancipációnak most még jobb hasznát tudnák venni, mint a bécsi szomszédok.

Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem itélőszéke előtt. Kisszerű önérdektől menekülni még nem tudunk, külsőségekben keressük a szabadságot.

Lelkesednek néhányan közülünk, s a halálra fáradt Kossuthnak április 15-én a zápor dacára, hosszasan mondják el hálájokat, hogy „özvegyen nem maradtak”… egy lelkes éljen nőajakról a tömegben többet ért ezer önzéssugallta imánál.

Lelkesedünk újra, s már-már felcsapunk a nemzetőrökkel, amazon seregről álmodozunk… gyönyörű karikatúrákra adunk alkalmat.

Harmadszor lelkesedünk, s ím a „Brüder, Kameraden!!” számára fehér zászlót hímezünk… bár Bécsben ne hagyta volna a küldöttség.

Ne így, hazám hölgyei! Kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés – de kötelessége mindenkinek magát arra képessé tenni, hogy e szent szó értelmét egész nagyszerűségében felfoghassa.

A szellemi szabadság megtermi maga gyümölcsét annak idejében a társasági viszonyokban is. Szabadítsuk fel a szellemet közöttük – erre nem kell törvény, nem kegyelem – reformáljuk önmagunkat.

Erény, lelki erő, szellemi kifejlődés, nélkülözhetése a lélektörpítő fényűzési semmiségeknek, fogékonyság a nagy eszmék felfogására, kitartás ott, hol nagyszerű dolgok forognak kérdésben – ezt tűzzük ki célul, erre törekedjünk. Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké. Legyünk érdemesek arra, hogy társaiknak nevezzenek a forradalom fiai. Minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van, tegyen úgy, mint Petőfiné, nyújtsa oda elszántsággal kedveltjének a kardot, s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erőslelkű nőt, kit a vész órája készen talál.

Hatalmas téren áll a nő, ha felfogja helyzete egész fontosságát. Kezében a jövő nemzedék. A magánkörben, a családi élet oltárán erélyesen állni, kötelességét mint honleány, mint nő, mint anya lelkiismeretesen betölteni, ez most a feladata. Itt, nem a nyilvánosság mezején veheti le magáról a kiskorúság bélyegét, melyet eddig nem állása a polgári társaságban, hanem gyávasága tűzött rá, s ferde neveltetése. – Igen, ferde neveltetése.

Értsétek meg jól a kor intését, ti anyák, neveljétek leányaitokat úgy, hogy megfeleljenek a forradalom igényeinek. A forradalom embereket követel. Neveljétek leányaitokat emberekké, nem pedig ephemer, minél hamarább férjhez adandó lényekké, mintha a nő, hasonlóan a lepkéhez, elérte volna a rendeltetése végcélját, mikor a pártát leoldják fejéről. – Az élet hosszú, a leányból anya lesz, honpolgárok anyja, s a haza számot kér tőle fiaiért. – Anyák emberekké neveljétek a hon leányait. Azért:

1. Vegyétek ki rögtön leányaitokat a gouvernantok kezei közül. Saját szemeitekkel őrködjetek a hon kincsei felett.

2. Adjatok leányaitoknak lelkes nemzeti tanítókat, kik a tudománnyal együtt szilárd elveket s hazaszeretetet oltanak szíveikbe.

3. Mellőzzétek a zongorát, ezt a lélekölő idővesztegetést, melyet félredob az eszes lány, mihelyt férjhez ment. Tanuljon helyette inkább dallani. Égi ajándékul adá nekünk teremtőnk a hangot, hogy legyen tolmácsa lelkünk érzelmeinek ott, hol a nyelv ezt nem bírja.

4. Fordítsatok több időt a tudományokra. Történet, ez adhat egyedül szélesebb világnézetet, ez ragad ki bennünket a köznapiasság kisszerű köréből. Erkölcstan tanítsa a leányt jót rossztól megkülönböztetni, hogy meggyőződésből kövesse az erény útját, ne csak sejtelemből.

5. Taníttassátok röviden az egészségtant: így megelőzitek mindazon untató gyengélkedéseket s szeszélyeket, melyeknek annyian áldozzák fel családjok boldogságát.

6. Végre ne pazarolja többé leány idejét hasztalan női munkára, ezek által jelleme csak silányul. Tanuljon varrni fehérneműt, ruhát - ha kell -, de ne kössön sapkát, dohányzacskót, hogy ajándékaival az üres arszlánsereg kérkedjék.

ĺgy reformáljuk leánykáink tanuló-termét. Magunk pedig rontsuk le körültünk a hamis istenek oltárait, melyeknek áldoztunk. Legyünk egyszerűek, nemesek szívben és külsőben: szakasszuk szét a conveienz-szőtte üres viszonyokat – keressünk szellemi élvezetet, keressük a kitűnő elméket, kiknek ragyogó észfáklyája nappalra derítheti lelkünk homályát.

A forradalom kiemelte ifjainkat a köznapiasság süllyesztő porából. Messze haladtak a fiatal sasok, merész reptökben megközelítik az ideált. Legyünk ébren, polgártársnéim. A kor rohanó gyorsasággal változtatja át az életet, elmaradnunk nem szabad, nem lehet. Előre, hazám lányai, fejlődjünk, szilárduljunk, hadd legyen valóság a három szent szó: egyenlőség, testvériség, szabadság!”

Éneklik: rendületlenül

Megkezdődött a karácsonyi vásár, és ilyenkor Vörösmarty szobra a róla elnevezett téren szerényen a háttérbe vonul, és csendesen szemléli a sokadalmat.

Pedig ez a szobor, illetve inkább szoborcsoport az egyik legizgalmasabb emlékmű Budapesten. Bob Dent, aki Mesélő szobrok címmel érdekes könyvet írt Budapest köztéri emlékműveiről, egyenesen Rodin Calais-i polgárok szobrához hasonlítja, és valóban, tucatnyi különböző alak veszi körül a nagy költőt.

Amikor Vörösmarty születésének 100. évfordulója közeledett, egyházi körökben kezdeményezés indult, hogy méltó emlékművet állítsanak neki. A kezdeményezést aztán átvette az írók és újságírók „Otthon” nevű társulása, Rákosi Jenő publicistával az élen.

Némi groteszk azért volt a dologban: Rákosi Jenő, aki döntő szerepet játszott a mozgalomban, konzervatív nacionalista volt, a felsőház tagja, a nemzetiségek „magyarosításának” szélsőséges híve, mindenben ellentétes nézeteket képviselt, mint egykor a mérsékelt liberális Vörösmarty. A Nyugat hasábjain Ady tiltakozott Vörösmarty emlékének politikai célra történő kisajátítása ellen.

A gyűjtés azonban szépen haladt, igazi nemzeti összefogás alakult ki a nemes ügy mögött. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy Vörösmarty veje, Széll Kálmán ekkor éppen miniszterelnök volt.) A legmeghatóbb történet egy szegény koldushoz, Liszkay Jánoshoz kötődik, aki egy ősi érmét küldött a szoborra, az egyetlen dolgot, ami megmaradt családja örökségéből. E tett emlékéül az érme ma a szobor elején beépítve látható.

A szoborra pályázatot írtak ki, izgalmas végignézni a többi tervet is, itt megtalálhatóak.

Kallós Ede és Telcs Ede lett a győztes, a talapzatot Márkus Géza tervezte. A talapzat haraszti mészkőből készült, az alakokat azonban carrarai márványból faragták ki olasz munkások, természetesen Kallós és Telcs modelljeinek megfelelően.

Vörösmarty díszmagyarban ül felül, alatta a Szózat első sorai.

Ezt éneklik állítólag a költőnek hódolni jött emberek, akik a Nép különböző képviselőit testesítik meg. Én ugyan bizonytalan vagyok, hogy ez valóban éneklés lenne, talán inkább szavalnak? Az arcuk számomra azt a búsongó magyarságot tükrözi, amely a Szózathoz talán leginkább kötődő lelkiállapot. De nézzük őket sorban!

Jobb oldalt egy anya tartja kisebbik gyermekét, és egy iskolásforma másikat ölel magához. Mellette botjára dőlő öreg paraszt, aztán a zászlóvivő.

A zászlóvivőnek külön története van. Modellje Yrjö Lipola, Kallós és Telcs finn tanítványa volt, aki később maga is szobrász lett, évtizedeken keresztül dolgozott Magyarországon, később pedig konzulként sokat tett a két nép barátságáért, lefordította például a Légy jó mindhalálig regényt finnre.

Aztán jön egy diák (na, ő talán énekel), majd egy földműves és egy parasztlány.

A másik oldalon egy komoly, díszmagyarba öltözött férfi, aki egy kislány kezét fogja. Valamit néznek.

Egy nemesasszony magyaros viseletben virágfüzért tart, és azzal ijesztgeti a munkáscsalád kisebbik lánygyermekét, kihasználva a szülők áhítatát, amit nyilvánvalóan a Szózat váltott ki.

De ezzel még nem érnek véget a jelenlévők. Hátul ülő úrilány, mellette diák, majd pásztorfiú, aki hagyja, hogy párja, a pásztorlányka cipekedjen helyette.

Az öregasszony unokáját is elhozta, aki viszont mintha rosszul érezné magát, de ezt a már gyengén látó nagyi nem veszi észre.

Az emlékmű felavatására 1908. május 24-én került sor, ott volt Wekerle Sándor miniszterelnök és Bárczy István, Budapest főpolgármestere. A két fővendég pedig Habsburg József főherceg és Auguszta főhercegné volt. Habsburgok! Annak a költőnek az emlékművénél, aki vidéken kényszerült bujkálni az 1848-49-es szabadságharc bukása után.

A korabeli források rendszerint lelkendeznek a szoborcsoportért, igaz, elismerve: „Nem is annyira Vörösmartynak, az embernek megörökítése a szobor, mint inkább a Szózat beszédes szimboluma. Szobrászati szempontból Vörösmarty képmása nincsen hangsulyozva. A költő alakja inkább csak psychologiai kapocs gyanánt szerepel: az alapgondolat művészi járuléka.”

A megvalósítással azonban nem mindenki volt elégedett. Lengyel Géza a Nyugatban ezt írja: „A tér nem tűr ekkora szobrot, a házak nem adnak hátteret, egy ósdi párkányvonal, felül mohos tetővel, alul piszkos, világosszürke fallal derékon metszi ketté az emlékművet; a járókelő hosszas habozás, keringés, fordulgatás után dönti csak el, honnan lát a szemébe Vörösmartynak, akkor is égre meresztett arccal: mindegy - a szobrot a Gizella-téren kell felépíteni, az előírt köbméter nagyságúra, a leszámlált pénzösszeget pedig bele kell ölni az utolsó krajcárig.” Arra panaszkodik, hogy egy alacsony, régi épület van a szobor mögött, vajon hogy tetszenének neki a teret napjainkban körülvevő óriási házak?! Így nézett ki a szobor a leleplezés után.

Hogy melyik kritikusnak van igaza, azt ítélje meg ki-ki maga. A karácsonyi vásári forgatagban elmerülve itt a remek alkalom, hogy forralt borral és langallóval a kézben legalább néhány percre meglátogassuk a nagy költőt és barátait, barátainkat is.

Kávéillat helyett bankóropogás

Nemrég elhatároztam, hogy az irodalmi kávéházak sorozatát a Kávéforrás nevű hellyel folytatom. Neki is vágtam, és néhány nagyszerű képet készítettem az épületről a belvárosban. A kávéházakról szóló egyik könyvből emlékeztem rá, hogy az épület alsó szintjét egy bank foglalja el. Hazaérve azonban kiderült, a házszámban tévedtem, és végig egy másik épületet fotóztam. Jellemző.

De nem veszhetnek kárba a fényképek, és ha egy épület ilyen szép, biztosan érdekes a története is, csak rá kell lenni. Így ma a Magyar Általános Takarékpénztár Részvénytársaság József Attila (egykor Fürdő) utcai épületéről mesélek.

A 19-20. század fordulójára Magyarországon a gazdaság legdinamikusabban növekvő és legfejlettebb ágazatává a hitelszervezet vált. A banktisztviselőként is dolgozó Arany László A délibábok hősében így jellemezte a korszakot:

„Bank, társaság, egylet nő, mint a gomba...

 Külföldi tőkék jőnek forgalomba,

Franc, belga, ángol meg se kérdezi

Kinek, mi célra, mily pénz s mennyi kell, -

Szilárd és korlátlan a magyar hitel.”

A Magyar Általános Takarékpénztár Részvénytársaság 1881-ben alakult, egymillió forint alaptőkével, amelyet százforintos, bemutatóra szóló részvére osztottak fel. A szorosan vett takarékpénztári üzleteken kívül különösen sorsjegy-üzletekkel foglalkozott.

Budapesten sorra emelkedtek a neves építészek által tervezett bankpaloták, takarékpénztári székhelyek. E nagyívű építkezések azt voltak hivatottak hirdetni, hogy az adott bank, takarékpénztár megbízható, vagyonos, kész és képes ügyfelei, betétesei érdekeit maradéktalanul szolgálni, értékeiket megőrizni és gyarapítani. Emellett a bankpaloták díszes külseje a kor technikai vívmányaival – telefon, távíró, csőposta, központi fűtés, liftek és mások – felszerelt modern irodákat, tágas ügyféltereket, biztonságos pénztárakat és trezorokat foglaltak magukba.

Még a századfordulót megelőzően épült fel a Takarékpénztár szecessziós stílusú központja, amelynek homlokzatán a méhkas szimbolizálja a szorgalmasan gyűjtögető takarékbetéteseket.

A tervező Meinig Artúr, aki számos magánépületet alkotott korában, így például a ma a Szabó Ervin Könyvtárnak otthont adó Wenckheim-palotát és a Stefánia-palotát. A Szászországban született, Drezdában tanult építész 1883-ban telepedett Magyarországra, és azután az arisztokrata megrendelők egymásnak adták a kilincset, hogy megbízásokat adjanak neki. Ötvenegy évesen, munka közben halt meg.

A takarékpénztár azonban egyre gyarapodott. Egy időben a részvénytársaság igazgatóságának és felügyelő-bizottságának alelnöke volt maga Jókai Mór is. 

1920 júliusában azonban szörnyű esemény híre rengette meg a falakat. Egy szélsőjobboldali szervezethez, az Ébredő Magyarok Egyesületéhez tartozó fegyveres csoport brutális támadást hajtott végre a zsidó polgárság találkozóhelyeként ismert Club kávéház ellen a Lipót körúton.  Behatoltak a kávéházba, az ott talált vendégeket kegyetlenül bántalmazták, Verebélyi Arthur, a Takarékpénztár igazgatója járt a legszerencsétlenebbül, egy bajonettel végeztek vele.

 Hevesi Simon dr. főrabbi a temetésen az alábbi szavakkal búcsúzott: „Verebély Artus sebének ajka záruljon be. A te sebedre meg fogjuk találni az irt, uralkodni fogunk érzelmeink küzdő hullámain és XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX el nem fogjuk árulni a mi magyar hazánkat. Magyar zsidó testvéreink, ennek a magyar hazának hű gyermekei legyünk.”

Az X-ek a cenzúra törlését jelölik...

De hogy ne ilyen tragikus epizóddal fejezzük be a történetet: a Magyar Általános Takarékpénztár 1925-ben felvásárolta a Corvin mozi részvényeinek többségét, és a Star Filmgyár tulajdonosa is volt. Nekik köszönhetjük, hogy Budapesten megjelenhettek először a hangosfilmek.

Pompás székházuk, homlokzatán a méhkassal pedig máig hirdeti a rég letűnt cég dicsősségét. Néha azt álmodom, hogy a mai bankok is ilyen székházakat emelnek.

A férfi, akinek három gyönyörű nő jutott

Bejegyzés alcíme...

A 19. század végén a főváros igencsak szűkölködött a nyilvános közkutakban. 1869-ben azonban a Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatótanácsa nagylelkű felajánlást tett, miszerint magukra vállalnák a köz javára „egy nagyobbszerű vízmű” építési költségeit. A nemes gesztus azonban nem annyira önzetlen volt. A díszkút helyéül a mai Ferenciek terét jelölték meg, ezzel próbálták megakadályozni az Egyetem utca tervezett szélesítését, amelynek a takarékpénztár ottani palotája is kárát látta volna. A főváros el is állt a szándéktól, ekkor azonban újabb sötét felhő tűnt fel, ezúttal a pénzintézet Kálvin téri székhelye körül: itt tervezték ugyanis kialakítani a főváros első nyilvános illemhelyét. A kellemetlen szomszédság elkerülésére így a költségeket átvállaló okiratba a takarékpénztár kezdeményezésére már az került be, hogy a kutat a Kálvin téren kell elhelyezni.

A bank a tér rendezésére is kölcsönt nyújtott a fővárosnak, de még így is hosszú évekig elhúzódtak a kellő mennyiségű víz biztosítását célzó munkálatok.

1879-ben hirdette meg végül az időközben létrehozott kútbizottmány a Mérnök és Építész Egylet közreműködésével a pályázatot, de furcsa eredmény született: az első díjat megkapta ugyan Czigler Gyula, de a végső döntés előtt még a bizottságban helyet foglaló Ybl mestert is felkérték egy újabb terv készítésére – és ez azután el is döntötte a versenyt.

A megvalósítás 1880-ban kezdődött, és három évig tartott. Ybl maga vezette az építkezést, a szobrok mintáit Feszler Leó készítette, a kifaragás Brestyánszky Béla vésőjét dicséri. A legnagyobb izgalmat a kút alsó medencéje okozta, amelyet egyetlen, majdnem száztonnás sziklából faragtak ki. A nyerskőnek a budakalászi mészkőbányából a Kálvin térre szállításáról naponta tudósítottak az újságok, többen attól tartottak, hogy a Margit híd összeroppan majd a súly alatt – szerencsére nem így történt, és a kocsi felbokrétázva, diadalmenetben érkezett meg a Kálvin térre.

A felavatásra 1883. október 22-én került sor, nagy ünnepség keretében. Ekkortól a fővárosiak már szabadon gyönyörködhettek a működő szökőkútban, amely a Danubius kút nevet kapta.

A neoreneszánsz díszkút tetején a Dunát jelképező Neptunusz alakja áll. Lábát egy delfin fején nyugtatja, egyik kezében kagyló, másikban kormánylapát. 

 

Alatta körben a három gyönyörű női szobor három másik folyót testesít meg. (Azért ez jellemző, hogy a főalak a férfi, a többiek a nők...) A Tisza kezében hálót tart, a hálóból kecsegék hullanak ki.

 A Dráva lábát díszes edényen pihenteti, ölében kagylókat és csigákat tart. 

A Száva tétlenül néz maga elé, talán egy lassú, nyugodt folyót szimbolizálva. Cserébe ő talán a legszebb. 

A második világháborúban a díszkút súlyosan megsérült, 1949-ben elszállították a Közraktárak területére. Győry Dezső műhelyében azonban a szobrokat újrafaragták, és az ekkora már forgalmas közlekedési csomóponttá vált Kálvin tér helyett 1959-ben a mai Erzsébet téren (akkor Engels tér) állították fel, a mű eredeti tájolása szerint.

1978-ban azonban a Duna alakját 180 fokkal elfordították. Török András arról ír, hogy ez az V. kerületi tanácselnök kérése volt, hogy neki ne Danubius fenekét kelljen nézegetnie hivatali szobájából.

Az azért biztató, hogy elmúlt a háborúk és a tanácselnökök kora is, a diszkút pedig még mindig áll.

Domborulnak, leborulnak

Az év ezen szakasza különösen kedves nekem, mert a temetők iránti megmagyarázhatatlan vonzalmam nem tűnik furcsa hóbortnak, hiszen ilyenkor talán sokan mások is rácsodálkoznak a sírkertek szépségére. A fővárosban ráadásul a temetőben bolyongás élménye attól is különleges, hogy lépten-nyomon egy-egy ismert ember sírjába botolhatunk a saját drága halottaink nyughelyét keresve. A Nemzeti Sírkert minden bizonnyal a leglenyűgözőbb valamennyi közül patetikus hangulatával és tágas tereivel (József Attila sírjánál már jártunk ott), de nem kevésbé kivételes a Farkasréti temető sem.

Tóth Vilmos A Farkasréti temető története címmel alapos tanulmányban foglalta össze a budai sírkert több mint száz éves históriáját. Ebből tudjuk, hogy Farkasrét nevét Döbrentei Gábornak köszönheti, aki 1844-ben magyar elnevezéseket ajánlott 56 budai német hegy-, völgy- és dűlőnév helyett — oklevelekben talált régi neveket, tükörfordításokat, illetve saját kreációit —, és az indítványt Buda elöljárói 1847 júniusában hivatalosan el is fogadták. Farkasrét eredeti neve Wolfswiese volt: tehát, mint a legtöbb esetben, itt is tükörfordításról van szó.

A sírkertet 1894. április 1-jén nyitották meg a többi budai temető tehermentesítésére. Nem kis tiltakozás közepette. Egy újságíró például így írt az eseményről: „A mi városházi bölcseink fel akarják vinni a temetőt a hegyoldalba, hogy az jó messzire ellátsszék. Makacsul és konokul ragaszkodnak ahhoz, hogy azt az elragadó kilátást, melyet erről a hegyoldalról a szelíd Sas-hegy meg a regényes Csillebérc nyújt — a sírkeresztek élvezzék. Vajjon kiért, miért kell okvetlenül köves hegycsúcsokon nyugodniok ezentúl a budai halottaknak? Ahelyett, hogy a temetőt elhelyeznék a budafoki vagy a budaörsi határba, méregdrága pénzért hegyoldalakat vesznek, gyümölcsösöket irtanak, villákat rombolnak s könnyelműen tönkre teszik a budai hegyvidék egyik legszebb részét!”

Mindenesetre arra a kedves újságíró nem gondolt, hogy a látogatók is gyönyörködhetnek a kilátásban.

A legkorábbi, ma is eredeti helyén álló neves sír az 1901-ben elhunyt Cathry Szaléz Ferenc, a svábhegyi fogaskerekű vasutat tervező svájci születésű gépészmérnök tiszteletére létesült.

Budapest 1944-es bombázásai során nem egy találat érte a temetőt, a nagy ostromban pedig nemcsak a néhány éve felavatott bejárati együttes szenvedett súlyos károkat, hanem az egész sírkert, még ma is viselik megrongálódott sírok ennek nyomát. A már emlegetett Ungváry-Tabajdi-könyvben (Budapest a diktatúrák árnyékában) van arról szó, hogy a szovjet csapatok 1944. december 28-án érték el a temetőt, amely stratégiailag fontos pont volt, mert a Sas-hegy csak ebből az irányból volt megközelíthető. Az itt védekező SS-lovasezred mintegy 80 katonája a kriptákban rendezte be állásait: matracokat és paplanokat hordtak ide, a csontokat pedig kidobálták. Grassl zászlós, a Vannay zászlóalj szakaszparancsnoka tapasztalva hogy vele szemben dagesztáni illetve kirgiz katonák harcolnak, különös eszközökhöz folyamodott az ellenfél elrettentésére: két szovjet hullát felakasztott a 44. gyalogezred híres parancsnokának, krupieci Bauer Gyula vezérőrnagynak a sírjára, és hangszórósaival kísértetiesen huhogni kezdett, ami a babonás iszlám vallású katonákat nyugtalanította. A németek 1945. február 7-éig tudták védeni a temetőt.

Az igazi fordulat 1952-ben következett be a temető történetében, amikor lezárták a Kerepesi úti temetőt. S bár 1956-ban Nemzeti Sírkertté nyilvánították, ezt követően a rendszerváltásig zárt és ateista kegyeleti hely maradt: területén csak a Fővárosi Tanács engedélyével lehetett temetkezni, és egyházi szertartásra 1988-ig nem kerülhetett sor. Így hát Farkasrét felértékelődött, a régi politikai, egyházi, gazdasági és katonai elit, valamint általában a tudós- és művészvilág első számú fővárosi temetkezési helyévé vált. Ma is van egyfajta „budai polgári” hangulata, a sírokon gyakori a nemzeti színű szalag, a nevek előtt megjelennek rangok és címek, címerek.

Tóth Vilmos szerint körülbelül öt-hatezer közéleti személyiség, művész nyugszik itt, így a híres emberek sírjainak számbavétele reménytelen vállalkozás lenne. (Ezt megtette Varga József, honlapján publikálta a nem kis teljesítményt: http://www.agt.bme.hu/varga/foto/farkasreti/farkasreti.html.)

Ezért inkább néhány olyan képet válogattam ide, amelyek – függetlenül attól, hogy egyszerű vagy ismert emberek nyughelyéről van szó – a temetők két legfontosabb sajátosságát jelenítik meg: a szomorúságot és a szépséget. Végső soron pedig a reménységet. 

 

 

 

 

Éjjel az omnibusz tetején

Nemrég utaztam az új, világszép metrókocsikkal, és valahogy eszembe jutott ez a dal, ami a Csókos asszony című operettben hangzik el, és többek között ezt játssza szájharmonikáján Zsoldos is az Iskola a határon-ban, Laczkovics meg hamisan kíséri hegedűn.

Talán azért jutott eszembe, mert az omnibusz volt lényegében az első tömegközlekedési eszköz.

A Pallasz Nagylexikona így ír az omnibuszról: oly hintófajta kocsi, melynek szekrényében négy személynél többet elhelyezhetni. Az ülések rendesen a szekrény hosszanti irányában oldalt helyezvék el, de néha a szekrény belsejét fölosztják két részre és az elülsőben két ülést 2-2 vagy 3-3 személyre, a hátsóban pedig hosszanti üléseket alkalmaznak. Van családi és nyilvános közúti közlekedésre való O. Nagyobb O.-nál még a tetőzet közepén is szoktak két sor ülést elhelyezni. A tetőzetre (imperial) könnyü vaslépcsőn juthatni föl.”

Az eszköz neve a latin omnibus, azaz „mindenkinek” szóból ered. Hol is jelenhetett volna meg elsőnek (1662-ben), ha nem Párizsban?!

Pesten 1832-ben indult el az első, nagy sikerrel, állandóan zsúfolva járt. A Honderű lap szerint a kocsik „oly ketreczhez hasonlítanak, mikben a baromfiak a megpukkadásig összezsúfoltatnak”. Az első vonal a Duna-partot kötötte össze a Városligettel, a dal is arra emlékezik, „mikor te meg én, a Liget rejtekén, egymásra leltünk szerelem terén”.

Az omnibusz – amelyet a dalban omnicseknek is becéznek – egyébként így nézett ki, itt látszik, hogy valóban lehetett a tetején utazni.

 

Később a lóvasút teljesen kiszorította az omnibuszt a közlekedésből, utolsó útját a Villányi úton tette meg 1929. november 5-én. Megvan viszont még mindig a dalban említett Wampetics, amely a Városligetben működő kerthelyiséges vendéglő volt, és a mai Gundel Étterem elődje.

Az omnibuszról való nosztalgiázás után vagy mellett nincs más hátra, mint kiélvezni a villámsebes új metrókocsikat, még ha azokon már aligha lehet majd az égő ajkak mellett a lámpát is eloltani...

Kertész vagyok, felség, és ez büszkeségem

„Kertész leszek, fát nevelek...” – írja József Attila, de nem, ez nem egy József Attiláról szóló bejegyzés lesz. Másnak is eszébe jutott ugyanis, hogy a nagyvilág zaját, a közügyeket hátrahagyva egy kertbe húzódjon vissza, amely keze nyomán virágba borul. (Mostanában én is egyre többet gondolok erre, de hát tőlem az eddigi tapasztalatok alapján sajnos meghalnak a virágok.)

Jókai az Egy magyar nábob regénye tiszteletdíjából vásárolt két és fél holdnyi földet az 1850-es években a Svábhegyen (a mai Költő u. 21. szám alatt), amely akkor még lényegében lakatlan volt, inkább kiránduló- és nyaralóhelyként szolgált a pesti polgároknak. Jókai így vall a vásárról: „Mikor az én svábhegyi telkemet megvásároltam Schweitzer hegedűgyárostól, házastul 2200 forintért, akkor azon nem volt egyetlenegy gyümölcsfa sem. Tavaly kínáltak már ezért a kertemért épületestül harmincezer forintot. De hát nem adom el. Ez az én életemnek a föltétele. Egymillióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jó kedélyt vásárolni, amit a kertem megád nekem.”

A Kárpáthy Zoltánt már a kertben gyönyörködve írta. A regény a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban, és amikor egy nap a kertben egy tövis a jobb keze hüvelykujjának körme alá fúródott, így elmaradt az aznapi regénytárca, a szerkesztő, Török János így feddte meg: „Hallja az úr: vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk!” Jókai válaszul a következő napi tárcát bal kézzel írta meg.

Persze valójában elég jól ment neki egyszerre az írás és a kertészkedés. Írásait mindenki ismeri, de azt talán kevesen tudják, hogy a svábhegyi birtokból milyen virágzó paradicsomot teremtett. A kertet gyümölcsfákkal, szőlővel, virágokkal népesítették be. Laborfalvi Róza kitűnően egyeztette össze a karriert és a háziasszonyi teendőket: két szerep megtanulása, két fellépés között gazdaasszonyokat felülmúló szakértelemmel irányította a konyhát, veteményeskertet, baromfiudvart, gondoskodott a rokongyerekekről, a számtalan madárról, kutyáról, macskáról.

Jókai természet-szeretete határtalan volt. Regényeiben több mint hatszáz-féle növény leírásával találkozhatunk, de nem csak elméletben foglalkozott a kertészkedéssel. A sziklás területet művelésbe fogta, hársfákat, juharfákat, vadgesztenyét ültetett, hogy a kertet a híres svábhegyi széltől megóvja. Földet hozatott, műtrágyával javította a talajminőséget, gyümölcsfákat és szőlőt telepített, még fügét, diót, mandulát, gránátalmát, málnát is ültetett, ide honosította a bükkfát, az orosz hársat, a szilfát, az orgonát, a kökényt. Pincét és ciszternát is építtetett, vízvisszatartó árkokat ásatott. Esténként kezében metszőkéssel és oltóviasszal járta be a kertet. Tehenet, baromfit, lovat és disznót tartott, saját siller bort termelt, és kertészkedési tapasztalatait a Kertgazdászati jegyzetekben foglalta össze.

A millennium évében, 1896-ban, amikor az Ezredéves Kiállítás volt, Jókai maga is bemutatta ott svábhegyi kertje két csodálatosan termő körtefájának gyümölcseit.

A Vasárnapi Újság így számolt be az eseményről: „A király a kiállításon. Király ő felsége, ki már a kiállítás megnyitása utáni napokban oly hosszú időket fordított a kiállítás részletes megtekintésére, e hó 7-ikén és 8-ikán ismét megjelent ott, hogy a még nem látott kisebb pavillonokat is megszemlélje. Ő felsége e hó 6-ikán a központi pályaudvarból, hol Gizella főherczegnőt fogadta, hajtatott a kiállításba. Fogadására Darányi és Dániel miniszterek is megjelentek. A látogatást ő felsége a gyümölcskiállításnál kezdte, melynek gazdagsága, s a gyümölcsök és szőlők remeksége a király figyelmét is nagyon lekötötték. Emich Gusztáv üdvözölte itt ő felségét, ki aztán több kiállítót megszólított. Megpillantva Jókait, a király hozzá lépett. — «Hát ön kiállító?» — kérdezte az uralkodó. — «Kertész vagyok, felség, és ez büszkeségem. — «Mióta ?» —  Tizennégy éve már.» — Itt Budapesten ?» — A Svábhegyen, itt a kis kiállításom. (A király-kézbe is vette a költőkertész egyik büszkeségét, egy hatalmas császárkörtét.) — «És szőlője is van?» — Igen felség, filoxéramentes. — « Egyáltalán nincs benne féreg?» — «Van, de én mindig őszszel megölöm és így tömeges gyilkosságot követek el.»

A Jókai-villa sajnos ma már nem áll, a második feleség, Nagy Bella 1922-ben eladta, gondatlan kezek az eredetileg földszintesre tervezett nyári lakot meggondolatlan ráépítéssel meggyengítették, így le kellett bontani. Helyén ma egy betonépület áll, amely a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának ad otthon. A falon emléktábla, ennyi nyom maradt.

Az egykori présházban kapott helyet a Jókai-emlékkiállítás, amely egyetlen szobában ugyan, de rendkívül tartalmasan és látványosan számol be az író svábhegyi éveiről. (Kellemes meglepetés a kedves és felkészült tárlatvezető hölgy, aki érdekes adalékokkal tudott szolgálni – nyilván örült is kicsit, hogy végre betévedt valaki.) Sajnos bent nem lehett fotózni, de a kiállításról több kép van fent itt.

Az emlékhely november 1. és március 14. között csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, de addig is érdemes felkeresni, mert a kert nagyszerű séta- és természetlesési alkalmat teremt. A park ma már természetvédelmi terület, az egyik ösvényen ásványtani kiállítást tanulmányozhatunk, a fákon számtalan madárfaj, nem hiába ez a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület otthona is. A fák közül sokat maga Jókai ültetett még.

Gyönyörködhetünk a panorámában, ami persze nem teljesen ugyanaz már, amit Jókai látott, de azért nem panaszkodhatunk. Jókai így festette le, amit látott:

Ma ez a látvány tárul a látogatók szeme elé:

 

De a kertben áll Jókai kedves oroszlános kőasztala és padja is (vagy csak annak másolata?).

Róna József Anakreón-szobra is az íróra emlékeztet, a görög költő arcát ugyanis Jókairól mintázta. Az alkotó így ír önéletrajzi írásában a műről: „Egy Anakreon vázlata is elkészült. Ezt életnagyságban akartam megcsinálni. Kényelmesen és kissé bekapatva ül a költő antik székében, kezében a kehellyel. A szék támláján ül Ámor és kedveskedve simogatja az öreg költő fejét. Egy ízben Jókai Mórnál voltam vacsorán. … Lakoma után az akkor már öreges költő jókedvűen ült karosszékében s vidám történeteket mesélt. Le nem tudtam venni róla a tekintetemet. Ilyen lehetett egykor az öreg Anakreon! - szóltam hozzá. - Ön egy ötletet adott nekem s költőm arcát az ön arcától fogom megmintázni, ha ül nekem! Anakreon! Ez az én emberem! A bor és a szerelem dalnoka! - mondotta nevetve. - De azt állítják róla, hogy egy szőlőszemtől megfulladt. Ezt pedig nem szeretném! Ezt el is hagyhatjuk! - mondottam nevetve. Ha ezt megígéri, szívesen ülök önnek, de állani nem tudok, ezzel már baj van - mondotta szemhunyorítva. És be is tartotta ígéretét. Az ő arcáról mintáztam meg Anakreonom arcát, de antik felfogásban...”

Nem messze a kerttől egy másik szobor is emlékeztet az íróóriásra. A Diana utcai parkban Párkányi Raab Péter és Eleőd Ákos alkotása azt a pillanatot  örökíti meg, ahogy az öregedő író egy iskolás gyerekkel beszélget. Nyilván mesél neki. Ahogy nekünk is. Amikor csak akarjuk. Csak le kell venni a polcról.

Szépséges indokolatlanság

Bejegyzés alcíme...

„Marton Gyula, a magyar színész, kábé másfél órát töltött aznap a Halászbástyán. Ezalatt hetvennégy privát fényképre nyomakodott rá - igaz, általában csak a háttérbe. Az eredmény: legalább három világrészre utaznak majd a vonásai a fényérzékeny anyag emlékezetére bízva, hogy azután a vegyszerekben előhívódjanak, végül (az esetek többségében) a fotópapíron kössenek ki. Mindez röpke másfél óra alatt! - nem rossz eredmény.” – egyik kedvenc íróm, Vámos Miklós New York – Budapest metró című regényének első lapjain egy ilyen különös személyes ambíció háttereként jelenik meg a Halászbástya.

A Halászbástyáról írni snassz dolog, hiszen valóban ez Budapest legtöbbet fényképezett látnivalója, és a története is bizonyára mindenkinek a könyökén jön ki – ezt gondoltam egészen addig, míg egy barátom nekem nem szegezte a kérdést: „Honnan ered a Jezsuita lépcső neve?” Persze azt sem tudtam addig, hogy létezik Jezsuita lépcső, így megígértem, hogy megírom majd. Most megteszem.

Mi köze a Halászbástyának a halászokhoz és a bástyákhoz? Hiszen ma már aligha lát el védelmi feladatokat, és halas kofák is ritkán fordulnak meg erre. A középkorban a templom melletti területen volt a halpiac, és az itteni erődszakaszt a halászok céhe védte. Persze a várfal ekkor még nem így nézett ki, és valóban stratégiai jelentőségű volt a királyi székhely és a Duna-partig lenyúló Vízi- vagy Halászváros életében. Itt lehetett belépni a polgárváros központi terére, erre menekült Hunyadi László 1456-ban. A törökök Híradás bástyája a mai északi főtorony helyén állt. A törökök kiűzése után az osztrákok korszerűsítették ezt a falszakaszt, 1874-ben azonban megszüntették a Vár erődítésjellegét, amikor a hadügyminisztérium kimondta, hogy a Vár mint erődítmény nem felel meg az akkor korszerűnek tekintett követelményeknek.

Amikor Schulek Frigyes végzett a Mátyás-templom felújításával, és a templom melletti kolostorépületet is lebontották, hozzákezdhetett a tereprendezéshez. Három cél lebegett a szeme előtt: a várlejtő védelme, az akadálytalan gyalogosközlekedés megteremtése és az elkészült templom külső megjelenéséhez való esztétikus illeszkedés.

Lépcsőt kívánt tehát építeni, de kicsit nagyobbat álmodott, mint egy mai építész tenné. Így történt, hogy a millenniumi ünnepségekre nem lett készen a budapesti lépcsők királynője, így 1896 júniusára ideiglenes falépcsőt kellett ácsolni, hogy a Várban kiállított Szent Koronához akadálytalanul eljuthasson a nagyközönség.

A Halászbástya kivitelezése 1899-től 1902-ig tartott, és végül 1905-ben adták át, de megérte a fáradozás, hiszen a városképet leginkább meghatározó épületről van szó. Azóta sem épült talán Budapesten valami, ami szükségtelen, de ennyire szép.

Schulek így ír művéről: „A könnyű gót templom nehézkes, román tartója ez a bástya. A viszony közöttük természetes. Az izmos apa fogja, oltalmazza graciózus leányát.”

Kortársa, Szmrecsányi Miklós pedig így áradozik a Művészet című lapban 1906-ban: „Amennyire irodalom és képzőművészet között analógiát keresni lehet, van valami szellemi rokonság Schulek Frigyesnek a Halászbástyán kifejtett epikai művészete és Arany Jánosnak a Toldi-trilógiája között. Tőzsgyökeres és régies a nyelvezete mind a kettőnek. Történeti multunkat eleveníti fel a költő és a művész is. Korhű és anachronizmustól ment mindkettőjük előadása; – de azért korunknak fiai ők, felfogásban és érzésben egyek vagyunk velők. Csakhogy az ő gondolat- és érzésviláguk a nemzet életének századait képes felölelni és remekműveikben minket, a mai nemzedéket, felemelnek a rég porladó nagy elődöknek eszményi közelségébe. Hódoljunk hálásan az ő teremtő és feltámasztó nagy szellemüknek.”

A fortepan.hu-n számtalan fotóban gyönyörködhetünk, engem mégis ez az 1945-ös felvétel fogott meg leginkább, a háborús pusztítás nyomaival:

 

Hála Istennek ekkorra már a Halászbástya annyira központi látnivalóvá vált, hogy nem szabadultak meg tőle, hanem felújították. Az ötvenes években a déli bástyaszakaszon ötágú vörös csillagot szereltek fel, de ez ma már csak egy rossz álomnak tűnik.

A látványos összkép mellett a részletek is figyelmet érdemelnek. A már emlegetett északi főbástyát Álmos és Előd vezér szobra őrzi, és a biztonság kedvéért néhány sárkány is.

Az egyik lépcsőlejáratban három-három íves fülkemélyedésben különböző fegyvernemeket képviselő Árpád-kori harcosok szobrát helyezték el.

Lenyűgöző az is, hogy Schulek a főlépcső korlátain végig alkalmazott rozettákon több mint 90 eredeti és különböző motívumot alkalmazott, ezekből itt van néhány:

A bástya alatt bújik meg a Szent Mihályról elnevezett temetőkápolna, amelyre a Halászbástya építését megelőző kutatások közben bukkant Schulek Frigyes. A kápolnában nagy mennyiségű koponyaroncsot és egész koponyákat találtak. Anyagi okok miatt a kápolnát akkor nem tudták látogathatóvá tenni, de Schulek érintetlenül hagyta, és a bejáratokat is úgy falaztatta be, hogy később könnyen ki lehessen bontani őket. 1997-ben, közel százesztendős Csipkerózsika-álom után nyílt meg a kápolna, amely sajnos ismét csak rövid időszakokban látogatható.

A Halászbástya melléklépcsője a már emlegetett Jezsuita lépcső. Az elmúlt években hívták már Oroszlán lépcsőnek (a bejárat feletti kőoroszlánról), Fedett folyosónak és Jakab lépcsőnek is. Az ötvenes években a klerikális Jezsuita lépcső nevet Halász lépcsőre változtatták, de ma újra a régi nevét viselheti, amely a Nagyboldogasszony-templom melletti jezsuita rendházhoz és iskolához vezetett, amit a XIX. században lebontottak.

Az árkádok alatt megfizethetetlen étterem működik, minden bizonnyal a legtökéletesebb budapesti panorámával.

Mindez olyan romantikussá teszi a helyszínt, hogy előszeretettel keresik fel a turisták mellett a szerelmesek is. Hogyan maradhatott volna ki ebből az élményből Krúdy hőse, Szindbád?! Az ő élményeivel zárjuk a mai történetet.

„Tizedik fejezet, amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk

Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, ahol a szerelmesek Pesten és Budán elbújni szoktak.

Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öregasszony szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken tartja indulataiban, és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt mindaz, amiről a szentéletű Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi, amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.

Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe, amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról és más elmúlt férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták, és az enyhe tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.

- Gombolja be a kabátját - mondta Georgina anyáskodó hangon. - Nem szeretném, ha holnapra megbetegedne.

- Holnap a Margitszigetre megyünk - felelt élénken Szindbád, mialatt teljesítette az asszony kívánságát.

- A kertészeken kívül úgysem találunk ott senkit, egyedül leszünk, milyen jó lesz - mormogta Georgina.”

Egy épületnyi idő az életből

Bejegyzés alcíme...

Vajon hány évig kell ahhoz élnem, hogy minden budapesti ház, templom, park, szobor, kávéház és ember izgalmas történetét elmeséljem? Mert ott vannak egyrészt a turistalátványosságok, amelyek képét minden itt járó külföldi magával viszi, szerte a világba. Ez talán még belátható mennyiség lenne, de ott van még az az ezernyi hely, ahol nap mint nap elmegy az ember, anélkül, hogy sejtené, milyen történeteket rejtegetnek a falak.

Így voltam ezzel a Nádor utca 22. szám alatti épülettel is, aminek a tündérmeséjére egy kolléga hívta fel a figyelmemet (ezért érdemes az embernek blogot írnia...).

 

Ma az épületben az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala működik, de ahol ma a szorgos hivatalnokok az alapjogokkal kapcsolatos visszásságok kivizsgálásán ügyködnek, egykor izgalmas társasági élet zajlott.

 

166 évet kell az időben visszarepülnünk, ekkor kezdte el építeni Zofahl Lőrinc a házat a nürnbergi Oszvald kereskedőcsalád részére Feszl Frigyes tervei alapján.

1863-ban az Oszvald testvérek házukat 12 évre bérbe adták Frohner János vendéglősnek, így lett az épületből – némi belső átalakítás után Hotel Frohner. A szállodában száz szoba volt, és a vendégek minden igényére figyelemmel voltak e korabeli szórólap szerint:

 

Frohnernek bejöhetett az üzlet, mert hamarosan Bécsben nyitott szállodát, és a pesti Frohner Hotelből Holzwart György igazgatósága alatt Hotel Continental néven az előkelő kereskedővilág kedvelt szállodája lett. Krúdy is emlegeti a szállót, amikor egy kedves, ma már aligha érthető jelenségről ír: „Borynénak legkedvesebb olvasmánya volt az Egyetértés újságban az Idegenek Névsora. Az újság hátulsó lapján ugyanis mindig felsorolta azokat, akik az ország különböző részeiből a fővárosba érkeztek, és itt az "Angol királynő"-höz, a "Hungáriá"-hoz, a "Fehér ló"-hoz, az "Arany Sas"-hoz, "Holzvarth Continentál"-hoz, a "Magyar Király"-hoz címzett fogadókban megszállottak...”

 A szálloda földszintjén pompás berendezésű kávéház és étterem működött.

Itt volt a „Borsszem Jankó” politikai élclap első szerkesztőségének székhelye, a Petőfi Társaság Jókai Mór elnökletével évtizedekig az első emeleti különteremben tartotta közgyűlési bankettjeit. Osvát Ernő és Fenyő Miksa több alkalommal itt tárgyalt a Nyugat megindításáról.

A kávéház falai azonban nem kis jelentőségű személyes találkozásoknak is a szemtanúi lehettek: szerelmük kezdetén találkozott itt Ady és Léda rendszeresen. Ady így címezi táviratait ebben az időszakban: Diósy Adél Bpest Continental szálloda. Ilyeneket: „Már írni sem tudok idestova Magának. Ugye unalmassá kezdek válni? Nem? Mondja: nem, én Édes Gyötrelmes Boldogságom, kit vágyódva, imádva csókol végig gondolatban Ady.” Ó!

 

A romantika és irodalom napjai azonban hamarosan leáldoztak az épületben (és máig sem tértek igazán vissza). 1917-től az Országos Központi Hitelszövetkezet működött itt az önsegélyezésen alapuló összefogás eszméjét képviselve. Ebből az időszakból maradt az első emeleten a márványtábla, amely az első világháborúban elesett munkatársaknak állít emléket.

 

A hitelszövetkezetek ideje 1949-ben – némi külső nyomás hatására – lejárt, ekkor az AGRIMPEX Mezőgazdasági Külkereskedelmi Vállalat költözött az épületbe, amely mezőgazdasági termékek külkereskedelmével foglalkozott május elsejék, kirándulások és kommunista szombatok között. A kilencvenes évek elejétől az Országos Takarékpénztár bérelte az épületet. Az ombudsmani hivatal 2001-től talált itt otthonra.

 

Még a szálloda idejéből maradt meg az első emeleti díszterem, amit három Lotz Károly-kép díszít. Jupiter, Vénusz és Minerva kényelmesen szemléli a falakról, hogyan halad az alapjogok védelmének ügye.

 

Az udvart is megviselte az idő, volt az Agrimpex kultúrterme, majd élelmiszerraktár is, ma befedve díszudvarként funkcionál.

Mindezt persze a közönséges halandó nem láthatja, nekem is csak némi protekcióval sikerült áthatolnom Szkülla és Kharübdisz között...

Viszont jó hír, hogy a Kulturális Örökség Napjai keretében minden évben megnyílnak a kapuk, addig pedig mindenképpen érdemes a díszes kapualjban gyönyörködni.

 

Egy épület történetét elmeséltem, egy nap eltelt az életemből.

(A régi képek, illetve a bejegyzés alapját képező információk forrása a www.ajbh.hu, az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának honlapja.)

Hot night in Budapest

Az eddigi zenés bejegyzésekből úgy tűnhet, mintha Budapest kizárólag a múlt század operett- és sanzoníróit ihlette volna meg. Holott dehogy! Álljon itt ellenpéldaként a brit progresszív folk rock zenekar, a Jethro Tull slágere. Az együttes 1968-as budapesti koncertjének éjjelén (vagy inkább az azt követő reggelen) írta a frontember, Ian Anderson a Budapest című dalt, amelyben a színpad mögötti előkészületekkor készséges, ám mindenre mégsem kapható, sőt kifejezetten visszahúzódó budapesti nőre emlékszik vissza. "Azt gondolom, hosszútávfutó - bár a fordítás nem volt tökéletes" - vall az énekes. A mosolya fantasztikus, már csak miatta is megéri várni az esti bulira.

A dalt tucatnyi országban játszotta már el az együttes az elmúlt évtizedekben. Micsoda országimázs-kampány! (Még úgy is, hogy a dalban azért finom kritikaként elhangzik: "She didn't speak much English language.")